A Krétakör négyszögesítése

Különös élmény, amit A kaukázusi krétakör kínál a Kamrában: a közelséget és a távolságot egyszerre. A publikum négy oldalról fogja közre a Szakács Ferenc tervezte játékteret, amely négyzet alakú, benne forgószínpad, azon nyers faláda. A színpadhoz legközelebbi nézői sorok már-már elérik a díszletszéli árkot, amelynek szélére leülnek a játszók. Akiket a színházjegyük az oldalsó egy-egy széksorba sorsolt, menthetetlenül részei az összképnek. (Tartom szerencsémnek, hogy épp fekete ruhában vagyok, így viszonylag beleolvadhatok a falba.)

Vajdai Vilmos a maga keresetlen stílusában barátságosan köszönt bennünket, s bizonyára minden este akadnak kedvteli, fesztelen nézők, akik partnerek egy kis felvezető csevegéshez. Még csak ismerkedünk a helyszínnel, avval, hogy bármerre nézünk, mindenhol vagyunk: nézők, s orrunk előtt a szabályos geometriai alakzatokkal kijelölt tér, amelyben 13 színész demonstrálni fogja a brechti példázatot. Ahogy abban egymásra épülnek a történeti előképek – a bibliai salamoni ítélettől a XIII. századi kínai darabon át a preszovjet Grúziáig és tovább –, úgy itt is épülés folyik a szó minden értelmében.

Előttünk a négyzet, azon a kör, azon a hasáb. Nem tudjuk, mit rejt a vérmaszatos láda. Majd’ egy óra telik el, mire előkerül belőle egy kék takaró, hogy Gruse bátyja ennyiben gondoskodjon a hozzá gyerekkel menekülő húgáról. Lesz még ez a láda ravatal, kád is. Mintha az összes játszó képes lenne egyszerre felállni rá és elférni rajta, amikor a hatalmasokat jelenítik meg éppen: a kormányzó udvarát, környezetét. (Plusz még ott az istenien rezzenéstelen arcú Rajkai Zoltán, amint hangilag előadja a vidék teljes faunáját.) A szép ívű felfelé törés közepette ha lenéznénk egy pillanatra, látnánk a magasból az egyszerű alakzatot, egyszerű tárgyakat, egyszerű embereket a kusza, elszabadult, embertelen világukban. Úgy látunk rá, hogy közben benne is vagyunk.

Székely Kriszta A kaukázusi krétakört rendezvén használ ugyan a brechti epikus színházhoz köthető eszközöket – ilyen, hogy a színészek több szerepet játszanak, könnyedén váltanak egyik figurából a másikba, és ilyen a jelzésszerű jelmez és kellék is: a Kormányzóék csecsemője például egyszerű fekete csomag, bőgőmasina, ugyanakkor van a gyermeknek hús-vér és tejivó mása is Zsámbéki Jakab személyében –, de láthatólag nem cél az úgynevezett elidegenítés. Végtére is az, hogy a drámába ékelődő Paul Dessau-dalok a távolságtartás gesztusaként jelennek meg, vagy a szenvedélyek kifejezésére szolgálnak (mint egy musicalben, már ha nem sértő ez a hasonlat, és nem annak szánom), az előadásmódtól függ. Márpedig amikor Pálmai Anna Gruséja és Mészáros Béla Szimon Csacsavája énekelni kezdenek egymásnak, akkor ott csodálatos emocionális tartalmak szabadulnak fel. De tulajdonképpen akkor is, amikor Péterfy Bori Arkadij Cseidzéje énekli el helyettük, amit mondanának. (Egy volt krétakörös színésznő adja a Krétakör grúz sztárfellépőjét, ez eleve szellemes ötlet. Ráadásul egyszerre érvényesülnek Péterfy Bori énekesnői és színésznői képességei, további bónusz az enyhén szarkasztikus figyelme. Biztos, hogy jól választ váló feleket a nézőtérről.)

Ki az az Arkadij Cseidze egyáltalán? – kérdezhette az előbbi bekezdésnél az olvasó, aki nem tudja, hogy A kaukázusi krétakörnek van egy kerettörténete, amelyet a színházak általában kihagynak az előadásból. Bár jól emlékszünk – nagyon jól! – olyan esetre is, amikor megtartották, sőt. Mohácsi János, a maga bőbeszédű módján a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház 1998-as Krétakör-bemutatójában.

Visszatérve a Kamrához és a Szabó-Székely Ármin új fordításában elhangzó darabhoz, Pálmai Annát nagyon várta és nagyon megtalálta Gruse szerepe. A lány ösztönös elszántsága, kétségek nélkülisége, fáradalma, elgyötörtsége, szerelmének tisztasága és bizalmának ereje úgy sugárzik az alakításból, hogy tulajdonképpen Pálmai Anna hangja önmagában is elég lenne mindezek kifejezéséhez. Hozzá még látni is – a fűtöttségét, felindultságát, megrendültségét, reszketését – külön ajándék. Ahogy ül az árokban Szirtes Ági Szakácsnője mellett, elszáll fölöttük egy kósza nézői ábránd: a fiatal színésznő voltaképp Szirtes Ági helyett is játssza most Grusét ilyen szépen, akit ez a szerep szintén megtalálhatott volna valaha. Pálmai Anna Gruséje mellett Mészáros Béla Szimonja oly megbízható és megnyugtató, egyébként fiús vonásoktól sem mentes férfihős, amilyet ma már talán csak drámákban találni, színpadon meg annál is ritkábban. Minden szereplőnek vannak emlékezetes jelenései. Borbély Alexandra színt hoz be, szó szerint is, a Kormányzóné sárga bundájával, míg Gruse sógornőjeként az Enyedi Ildikó-filmbeli önalakját idézi barnán, sminktelenül, zárt testtartással. (Nagy Fruzsina sötét, fénytelen munkásruhái beleillenek a darab felfordult, örömtelen világába.) Tasnádi Bence elementáris játékkedve mindenre kiterjed a kancsalítástól a vetkőzésig, Molnár Gusztávnál böszmébb vértest pedig senki el nem tudna játszani.

Az előadás második része Kocsis Gergely Azdakjáé. Csíkos frottírköntösben, gatyában, műanyagpapucsban jelenik meg, hogy altruizmustól mentesen megmentse a Nagyherceget. Szorult helyzetében véletlenül bíró lesz belőle, olyan, aki a korrupciós rendszert természetes ügyességgel és masszív cinizmussal működteti. Szó nincs arról, hogy kedélyes svihák lenne. Kicsit homályos a tekintete, mindig távolra néz, távolabbra, de aligha kétséges, hogy nem lát ott semmi biztatót.

A drámatörténeti értékelés szerint Bertolt Brecht 14 kötetnyi drámája közül voltaképp A kaukázusi krétakör az egyetlen, amelyben az emberi jóság diadalmaskodik. Ha így van is, csak véletlenül, a zavaros körülmények szerencsés összejátszásaként. A Kamra előadásában azonban diadalnak nyoma sincs. Lose-lose játszma zajlik le egy helyrehozhatatlanul megromlott világban. De még ott is születik szerelem, ébred ösztön, létezik morális vagy természeti parancs, száll sóhaj („Azoké legyen, ami van, akik jól bánnak vele!”), és mutatkozik emberi szépség. Színésziről nem is beszélve.

Stuber Andrea