Ascher Tamás csíkban

Kívülről nézve érthetetlen, hogy Ascher Tamás miért házon kívül (a.m. a Katona József Színházon kívül) keresi a kalandot, a kockázatot, az izgalmat. Lám, az Örkényben elképzelhetetlen nagyregény-adaptációt rendez, független társulatnál pedig különös halmazállapotú szerzői darab színrevitelére is vállalkozik. Viszont a Katonában az utóbbi két évben szűk emberi mezsgyén mozgó, színházilag kissé lehasznált klasszikusokkal állt elő: A nők iskolájával és most a Háztűznézővel.

Gogolnak ezt a színdarabját az elmúlt 30-40 évben több mint húsz alkalommal tűzték műsorra színházaink. Mindazonáltal jelentős és/vagy emlékezetes Háztűznézőt akkor láthatott a magyar közönség, amikor oroszok hozták: Anatolij Efrosz 1975-ös rendezése, a Malaja Bronnaja Színház produkciója 1981-ben járt Pesten. Két éve az Alekszandrinszkij Színház a Nemzetiben vendégszerepelt Valerij Fokin rendezésével, amelyben igazi korcsolyapálya volt a színen. (A pályát körbevevő falakon elmállott, régi Revizor-plakátok szomorkodtak, s a kérők korcsolyázva, fakutyázva, jegeskedve legyeskedtek az eladó leány, Agafja Tyihonovna körül.)

A történet összes hőse nevetséges, illetve szánalmas. Egy lusta hivatalnok, az ő sunyi barátja, a tapasztalatlan és bizonytalan menyasszonyjelölt, a házasságszerző asszony és a béna kérők válogatott hada keserűen vicces vígjátékot ad ki. Odáig eljuthatunk gondolatban, hogy a vezérfonal akár ez is lehet: döntésképtelenek vagyunk, nem tudunk választani, és ha tudnánk is, a választék siralmas és mindenre érdemtelen. De ennek felismerése, magunkra vonatkoztatása és rövid, gyors átélése hozzávetőleg annyi időt vesz igénybe, amennyi alatt ennek a mondatnak a végére jutottunk. Mármint az olvasásának. Mert leírni mégiscsak tovább tartott.

A Katona szépen gondozott, mulatságos előadása kicsit szürrealisztikus, abszurdoid világba visz, amelyben az emberek nyomorultak. Ha megbékülünk avval, hogy egy nem különösebben mélyen szántó, groteszk komédiával van dolgunk, akkor nagyon hamar belátjuk a nézőtéren, hogy itt bennünket jól tartanak. Élményszerű a kompozíció, minden eleme míves – Dargay Marcell horrorisztikus zenéje, a Khell Zsolt díszlete keltette érzet, a terepszíneket idéző falminták, amitől összeugranak az ember szemei, Szakács Györgyi jelmezeinek kopottas poézise, a pedáns színészi alakítások összességéről (egyelőre) nem is beszélve.

Tulajdonképpen előbbről kell kezdeni a jeles alkotói munka lajstromozását, hiszen Radnai Annamária új fordítását játsszák a Petőfi Sándor utcában. A dramaturg verziója finoman még tovább közelíti a mához Gogol szövegét, mint ameddig Morcsányi Géza huszonhárom évvel ezelőtti fordítása ment. (Amaz Valló Péter Radnóti színházi rendezéséhez készült.) Az új szöveg nem keresi a feltűnést, de a kötelező tisztelettel és tartalmi pontossággal irányt vesz a kortársi nyelvhasználat felé. Jelen szánkba jobban illő szavakat vet be minden lehetséges ponton: a „macerás”-tól „na, tipli, tipli”-n át a „Van bőr a képeden”-ig. (A sallert elengedném.) Tökéletes fordítói gyöngyszem a hülyenevűek felsorolásában a Дырка magyar megfelelőjének a Hézag. Személyes kedvencem pedig az a mondat – amely egyébként nem szerepel a darabban –, amit Fekete Ernő aktivitás és passzivitás között látványosan hányódó Padkaljoszinja közöl, amikor háztűznézőbe indulván fehér ing helyett inkább csíkosat vesz fel: A csík azért szerintem képvisel valamit.

A háztűznéző szó egyébként arra vonatkozik, hogy a frigyre készülő fél ellátogat a kiszemelt partnerhez, s ott meggyőződik a családi tűzhely létéről és ígéretes melegéről. Mármost a Katonában nincs tűzhely, és barátságos lángok helyett alulról felfelé tűző lámpák és sárga fények világítják meg a szereplőket. Ott ül két pompás némber fázósan az asztalnál: Jordán Adél széplelkű Agafjája és Szirtes Ági hajhálós, sértődött-zsémbes nénikéje. Mígnem betoppan a házasságszerző Fullajtár Andrea, kofahangon telibe talált tónussal és ritmussal. Már egy jelenettel korábban levette a lábáról a közönséget, kb. a „suhog” érzékeltetésekor. Akkor, amikor Fekete Ernő még Padkaljoszin lakása közepén hevert, az egyetlen fekveletnyi helyen, amelyet nem uraltak el a felhalmozódott lomok. 

A kérők érkezése szcéna némiképp emlékeztet az Ivanov második felvonására: elképesztő fazonok gyülekezete. (Kicsit hiányzik is Mészáros Béla, illetve Dankó István feje az összképből, de ők épp Heidelbergben istenkednek Bodó Viktor Szecsuánijában.) Bezerédi Zoltán szolgálaton kívüli végrehajtója úgy fest, mint egy kétajtós szekrényre fazonírozott temetkezési vállalkozó, s rendkívül plasztikusan tudja lefesteni az orosz muzsik tevékenységét. Vajdai Vilmos fizimiskája önmagában véve igen erős színpadi hatás. Keresztes Tamás, a nyiklő-nyakló gumiember pazar magánszámot mutat be Zsivakin nyugalmazott tengerésztiszt szerepében. Ha leírni próbálnám, talán egy övébe és hátizsákjába tekeredett giliszta képéből indulnék ki. A legelragadóbb a figura rendíthetetlensége. Ahogy áll, kezében a csokorral – amelyet minden kérő ugyanattól az öregasszonytól vehetett a sarkon –, ajkán letörölhetetlen mosollyal nézi, nézi az ajtót, amely mögül a menyasszony várható.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett a pontosság és érzékletesség mellett sem, amellyel Rajkai Zoltán megformálja Padkaljaszin barátját. Ezt a Kacskarjovot bizonyára kezeletlen lelki sérülések viszik rá arra, hogy a felesége által rábízott piaci bevásárlás után hozzálásson a barátja azonnali megnősítéséhez. (Ne legyen már neki se jobb!) És ott van még Elek Ferenc, aki megejtő bájjal adja azt a duzzogó aggodalmat és önfeláldozó beletörődést, amivel a szolga viseli, hogy szeretett gazdája megcsalni készül őt: asszonyt hoz a házhoz.

Ha Háztűznéző kell a Katonának, nyilván rendezhette volna a bemutatót Gothár Péter is. Felteszem, az ő látásmódja metszőbben gúnyos lenne, a figurák élesebbnek, elrajzoltabbnak hatnának. Ahogyan Ascher Tamás ábrázolja, úgy van az egészben valami ontologikus derű. Fekete Ernő Padkaljoszinjának méla almaarcában és a szemüvege csillanásában. Vagy abban, ahogy Jordán Adél a hősnőjét kínzó tanácstalanságban végigtipeg lábujjhegyen a szobán. Piszkosszín frottírzokniban pipiskedik, amitől egyszerre sikkes és trampli. Ascher komplexen, szeretetteljes iróniával nézi ezeket a hősöket. Már-már csehovias részvétettel, tudva és megbocsátva, hogy az ember gyógyíthatatlan. Ez benne a köszönet.  

Stuber Andrea