Maguk merániak?

Van a három nagy klasszikus drámánk, a Tragédia, a Bánk bán, a Csongor és Tünde. (Férfi körül forog egyébként mindhárom. Na jó, az egyikben a férfi forog a nő körül. Már amikor ébren van Csongor, mert különben akkor is alszik, amikor nem kellene.) A Duna-parti Nemzeti Színház 2002-ben nyitotta meg kapuját, s azóta nyolc alkalommal mutatta be az említett darabokat. Katona József Bánk bánjára háromszor került sor. Kétszer Vidnyánszky Attila rendezte, egyszer Alföldi Róbert. Ez az állás.

Érdekes, hogy bár Vidnyánszky Attila eddigi Bánk bán-rendezéseinek akadtak vándormotívumai, a mostani munkája mégsem a személyes előzményeire emlékeztet, hanem inkább az Alföldiére. Gertrudis hintatrónszéke például mind Vidnyánszky 2002-es nemzeti színházi előadásában, mind pedig a 2008-as debreceni és az idei budapesti operabemutatójában szerepelt, most viszont egy falból kihajtható ülést alkalmaz helyette Olekszandr Bilozub gazdagon használható, hűvösen modern díszlete. Van viszont – ahogy volt Alföldinél is – méretes üvegkalicka, benne folyhat a vér. A legújabb színrevitel gondolati tartalma oly sokrétűnek hat, hogy mindenkinek kínál valamit. (Volt ez így Alföldinél is.) Lehet olvasni a sorok között balról jobbra akár, vagy jobbról balra. Az előadás előtt eligazításra váró nyugdíjas nézők számára aktuálpolitikai fejtágítást biztosít rávezető beszélgetésen Szász Zsolt dramaturg.

Amíg a közönség helyet keres a Gobbi Hilda terem kisebb részére telepített nézőtéren, a színen már zajlik a dzsembori. Feketébe-fehérbe öltözött emberek mászkálnak, zenészek készülődnek, aranyruhás nagyasszony sétál, a falnál többen térképet vizsgálnak – darabos Európa-térkép, idővel Nagy-Magyarországról puzzle-elemekként lekerülnek az elcsatolt részek –, krétával rónak a falra, az Aranycsapat összeállítását sorolják. Mozgás van, élet, zene. Az opera nyitánya hangzik fel, majd a későbbiekben, hangsúlyos pontokon még kétszer-háromszor megszólal Erkel muzsikája. De például a Bordalra itt nem a magyar urak gyújtanak rá, hanem Gertrudis, jelezve, hogy sok mindenre képes. Vidnyánszky Attila, ahogy máskor is, bőséggel alkalmaz zenét, a lehető legváltozatosabbat, német reptől John Lennonon át A felkelő nap házába hanyatló Járom az utamig.

De még mindig a nyitó perceknél maradva: a hangolás jellegű színpadi tevés-vevés közepette egy stabil elem vonzza a nézői szemet: a jókora üvegtárló, benne dicsőségesen szép emberpéldányok. Két jól megtermett, tekintélyes férfi dús, vastag öltözékben, elszánt arccal: Szalma Tamás II. Endréje és Mátray László Bánk bánja. Muzeális értékek. Kihalt fajok. Hadd lássuk, legalább vitrinben, milyenek voltak valaha a magyarok urai. Utódaik a hatalmon csak satnya törpék lehetnek.

A testközelség hatásával jól él ez a nagy ívű, pompázatos kamara-Bánk bán: színes, szagos, érzékletesen romlott világot mutat, amelyben léha és züllött merániak, pipogya és ülve elalvó bojóthiak, valamint heveskedő, pufogó, népnemzeti hiphopért kiáltó magyarok kavarognak. Köztük Mátray László döngő léptű, zilált fejű, magába merült Bánkja olyan kirívó jelenség, mintha egy modern, XXI. századi tablóképre montíroztak volna rá valamely történelmi festményt a magyar romantika korából. (Mondjuk a búcsúzó Hunyadi Lászlót Benczúr Gyulától.) Amikor Mátray László Sepsiszentgyörgyön, Bocsárdi Lászlónál játszotta ezt a szerepet, akkor is igen érzékletesen jelent meg a méretarány-problematika. Ott ugyancsak fejjel kiemelkedett a közegből. És persze a centimétereknél átvittebb értelemben is. Ezt Katona József a legvilágosabban akkor bizonyítja, amikor Bánk az összeesküvők titkos éjszakai gyűlésén leszereli a lázadó Petur bánt. Mátray leghiggadtabb megnyilvánulása ez: önmagát fegyelmezni képes, gondolkodó, méltánylandó érvekkel operáló politikusként töri meg Peturt, akit Olt Tamás remekül játszik el kicsit tohonya, indulattól fűtött, durcásgyerek-arcú, őszinte hőbörgőnek, egy álló hamutartó kedvenc társaságában.

Mátray Bánkja szinte emberfeletti alaknak, ideáltipikus történelmi hősnek látszik. Annál groteszkebb, ha Vidnyánszky Attila konkrétan a mához köti őt. Amikor a szerelme-féltő Bánk bán a szerelme-féltő Bánk bánon kacag, majd dúltan magyarázatot keresve „Világot itt, világot!”-ot kiált, újságokat vesz a kezébe. De hiába lapoz át Magyar Időket, Élet és Irodalmat, nem lesz okosabb. Világot? Ezekből? – kérdezi megvetőn, s indul inkább a békétlenkedőkhöz.

A rendezői ábrázolás kíméletlen a merániakkal szemben. Udvaros Dorottya Gertrudisa honfitárs nyikhajokkal kokettál az udvarban, és presztízskérdést csinál abból, hogy az öccse ne valljon kudarcot Melinda elcsábításában. A királyné óvatosságát és szintén nem elhanyagolható nemzeti önérzetét magabiztos asszonyiságba csomagolja a színésznő. Amikor szemére vetik, hogy csak a merániakra néz, körülbelül úgy reagál, mint kit gyorstalpalón képeztek ki kormányszóvivőnek: cáfolatul kinéz a közönségre, s megkérdi tőlünk: Maguk merániak?

Farkas Dénes első pillantásra majdnem ugyanaz a sátáni fekete figura Ottóként, mint akinek legutóbb a Csíksomlyói passióban láthattuk. De hát valójában puhány, nyálkás, alattomos férfinak kell tekintenünk ezt a herceget, aki női szabású felsőt hord, felhívva a figyelmet a pőrén maradó diszkrét úszógumikra a derekán. Itt még Izidóra (Ács Eszter) sem szolid, decens rajongó, hanem mint egy dekadens kéjnő, átlátszó blúzt visel, lefizeti Horváth Lajos Ottó fekete bőrbe kötött Biberachját, vagy elnyomja rágógumiját a férfi kopasz fején.

Látványos, szolid orgia jellegű képek villantják fel a merániak feslett életét, zenére vonaglásuk bármikor extatikus harci indulóvá fajulhat. Horváth Lajos Ottó vehemensen cinikus Biberachja egy ponton lángra gyújtja papírból készült vicces koronasapkáján a ferde keresztet. Ekkor már igazán nincs kétségünk afelől, hogy nagyon hitetlen, nagyon erkölcstelen, nagyon veszedelmes embereket látunk. Le kellene győznünk őket. Egy szolmizáló csatában bajuszt is akasztunk velük – nem hagyjuk szó nélkül –, mármint mi, magyarok, a merániakkal. De hát nemes Bánkunk ebben az előadásban talán nem is keveredne bele Gertrudis megölésébe, ha a királyné nem parancsolná határozottan, hogy maradjon, amikor pedig ő már távozni szeretne. Kelletlenül marad, zsebre dugott kézzel ad számot. Gyilkol aztán, kvázi véletlenül. Hanem a vég apokaliptikus. A merániakra rázárul az üvegkalicka és csorog a vér.

A családi jelenetek az érzelmi hatások fokozására épülnek. Söptei Andrea kezdettől aggodalmas arcú Melindáját Bilozub olyan, halványan népies-magyaros ruhába öltöztette, amelynek második verziója művészien megtépett, foltokban hiányos. Melinda áldozat mivoltában rogy le, kapaszkodik ura lábába, húz maga után hosszú fehér leplet. Mátray Bánkjában az a legnyugtalanítóbb, hogy gyermeke, a kis Soma iránt is érzéketlennek mutatkozik. Első dühében széttöri térdén a kisfiú fakardját, s amikor később Soma magával viszi a tőrré csonkult kardot, apjának rezdülésnyi gesztusa sincs felé, hogy megbánta volna.

Számos szimbolikus motívumot mutat fel a produkció, felsorolni lehetetlen. A szürkemarhafejet, amelyet előbb Biberach, majd Ottó húz magára – nagyon is jelentésesen, az ominózus éjszakán – azért muszáj említeni, mert az állatfej rokonkellék: Vidnyánszky Attila szeptemberi operarendezésében egy szarvasfejre bíztak allegorikus tartalmat.

A Nemzeti Színház közel két és fél órán át szünet nélkül tartó és egy percig sem unalmas előadásának legérdekesebb vonása az, hogy láttatni engedi a hatalmon lévők szemléletét és az ellenzékük motivációit. Udvaros Dorottya mint egy kényes ragadozó, a trónján nyújtózva kéjjel beszél az érzésről, milyen törvényt szabni és aztán a törvény felett állni. A protestáló magyar urak pedig főleg arra panaszkodnak, hogy a királyné mindent elvesz és az övéinek ad. Spontán tiltakozásuk és követelésük tárgya alighanem az lenne, hogy a magyar parasztot, a magyar hazát idegenek ne sanyargassák, ne fosszák ki. Arra ott vannak ők maguk, a magyar urak.

Lehet-e tisztán elmesélni a történetet? – kérdezte az előadás elején Rácz József, a későbbi Mikhál bán. Meddig lehet elmenni? – kérdezte aztán a leendő Biberach, Horváth Lajos Ottó.

Hát az attól függ, kinek.

Stuber Andrea