Emlékszem a kezdetekre, a Vitéz lélekre, a János vitézre. Meglepően egyszerű, redukált, rusztikusra faragott előadások voltak. Félreérthetetlenül közölték, amit: győzedelem, áhítat, hit, szentség. Meglehet, nem érződött a fogadtatásukon, hogy eléggé célt értek volna. Mindenesetre azóta Vidnyánszky Attila mintha visszafordult volna a saját bonyolultabb, költői, szimultaneitásra épülő látvány- és érzetszínházához. Talán nem érdekelte többé, értik-e az előadásait a nézők, és az sem, hogy a színészek képesek-e kibontakozni bennük.

Mostanra túlnyomórészt az ő expresszív munkái töltik be a Nemzeti repertoárját. Képek, színek, zenék, gomolygás – furcsa, távoli világokban, messzi múltban keresgél mához szóló, nehezen kitapintható üzeneteket. Produkcióiban nemigen számít a cselekmény, a színész, a néző. Ő számít. A képzelete, az eszményei, az ideológiája.

Lehetséges, hogy Vidnyánszky Attila a mai napig is azt az érzést keresi, azt a csodálatos, derűs, természetes színpadi együttlétezést, amit a beregszászi színház legjobb előadásainál tapasztalhatott meg ő is, a színészek is, meg én is. Úgy képzelem, a lelke mélyén tudja, hogy ehhez jelenleg semmije nincs. Sem intézmény, sem társulat, sem közönség.

Stuber Andrea