Csoportkép

Kicsit meglepő, de a Spirál Bébik Társulatról semmit nem lehet megtudni internetes keresgélés útján. Annyi derül ki, hogy tavaly novemberben bemutatták a Szemünk fényei című négyszereplős darabjukat, amely szerepel az RS9 Színház repertoárján. Ehhez volt szerencsém egy péntek délelőtt a Vallai Kertben, amikor is egy pesterzsébeti gépipari szakközépiskola osztálya alkotta közönség elé került a produkció. Négy fiatal: Bartus Marcell, Gulyás Vivien, Ivák Bence és Kőszegi Judit adja elő a Szemünk fényeit, amely a címével minden bizonnyal a gyermekekre, a gyermekeinkre utal, akik emblematikus szinten a legdrágábbak számunkra.

A négy szereplő az alkatát, a típusát tekintve markánsan különbözik, voltaképp leíró jelleggel a primadonna-bonviván és szubrett-táncoskomikus páros megjelölést is alkalmazhatnánk rájuk, ha az operettműfaj nem állna egészen távol attól, amit csinálnak. (Jóllehet énekelnek is olykor a darabban, kisebb dalokat adnak elő több szólamban – a zeneszerző és gitárkíséretet biztosító Ivák Bence vezérletével.) Nyitányként a négy szereplő egymással szemben állva a szeretetről, a békéről, a családi boldogságról dalol (hozzávetőleg erről). Azután az előadás egy órájában mozaikszerűen, snittekkel szabdalt jelenetekben felskiccelik a jelszavak, lózungok, a rövid „hogy vagy?”-okra adott rövid „jól” válaszok alatt alkalmasint rejtőző szomorú valóságokat.

Nem tudni, van-e szerzője a Gerner Csaba rendezte előadásnak, vagy a játszók maguk írták meg és állították össze az anyagot. Akár így, akár úgy, mindenképpen jó arányérzékről tanúskodik a produkció. Olykor helyzetgyakorlatként működnek a jelenetek – például amikor egy fiatal párocska láthatatlan, szűk csőbe szorulva szembesül a kapcsolatuk praktikus működésképtelenségével –, máskor pazar abszurddá terebélyesedik egy ötlet, mint amikor egy másik kettős voltaképp abortusz-számot mutat be egy televíziós tehetségkutató műsorban. A rövid sötétekkel elválasztott képekben hol egy-egy kamaszmonológra fókuszálunk, hol pedig szemügyre vehetjük az egész, nagyívű referencitársaságot. Barátok, pasik, csajok, egyívású brancsok. Amikről szó esik, az csupa olyasmi, ami ezeket a korosztályokat alkalmasint foglalkoztathatja. Szerelem, szex, barátság, lázadás, ital, cigi, drog. Szülő, mostohaszülő mint elrettentő hatást keltő felnőtt mutatkozik csak – hisztérikus anyák, lelécelt apák –, tanár halványan sem úszik be a képbe.

 A szerepek változnak, miközben a szerepkörök nagyjából maradnak: Gulyás Vivien adja a harsányabb, magabiztosabb lányokat, Kőszegi Judit a háttérbe szorult vagy kihasznált típusokat. Ivák Bence a fiúsabb és poétikusabb figurákban jó, Gulyás Mártonnak inkább a lúzerek jutnak. Ugyanakkor mind a négyen érzékeny, sérülékeny, veszélyeztetett fiatalokat állítanak elénk. Emlékezetes például az a kettős, amikor két, jól eleresztett család lánygyermeke babázik, s egyikük magától értetődő könnyedséggel kisminkeli a babát: bevert szemű, vérző szájú arcot festve rá.

Az előadás láttán nemigen lehet eldönteni, hogy vajon profi vagy amatőr színjátszókat látunk, de tulajdonképpen mindegy is ez. Az előadásmódjuk természetessége és gördülékenysége jó benyomást tesz, és olyan érzetet kelt, hogy valamiképpen személyes ez, amit csinálnak, nyilván ebből fakad az előadás ereje. De ahogy haladunk előre, távolodunk a többé-kevébé jóízű azonosításérzéstől, mivel egyre durvább agressziók területére érnek a jelenetek. Testi-lelki erőszak, zaklatás, abúzus, zsarolás, terrorizálás. A végére oly sötét tablókép alakult ki előttünk, hogy amikor a négy szereplő befejezésül újra a szeretetről, a családról énekel, akkor az már nem is szarkazmusnak vagy gúnynak hat, hanem alapjában véve vérfagyasztó sikolynak.

A hírek szerint az előadást követően a szakközépiskolás fiúk meglepően megnyíltak és igényelték a megértést/befogadást segítő beszélgetést. Kiscsoportban és frontálisan is aktívaknak bizonyultak. A négy szereplő karakterét boncolgatták (tulajdonságokat, képességeket, csoporton, családon belüli helyzetet taglaltak), állóképeket készítettek a szereplőkről, és az előadásban nem látható történeteket próbálták közösen kitalálni. Bizonyosan nem mentek üres (lelki) kézzel haza.

Stuber Andrea