Késve jött, de sokáig marad

Shakespeare Magyarországon

Isten után Shakespeare teremtette a legtöbbet – mondta Dumas. Shakespeare a teremtés fele – licitált rá Petőfi Sándor, amikor már eléggé járatosak voltunk mi magyarok is az avoni hattyú főbb műveiben. A délceg testőr és irodalmár, Bessenyei György volt az első magyar, aki papírra vetette Shakespeare nevét: egy 1777-ben írt irodalmi levelében számolt be arról, hogy olvasott tőle franciául. Ha Bessenyei körültekintőbb (vagy jobban ráér), már láthatta volna színházban is a Hamletet, hiszen Bécsben 1773-ban eljátszották, és tudunk egy 1774. január 8-i pozsonyi előadásról is.

Persze az akkori nézők nem ugyanazzal a drámával találkoztak, amit ismerünk, hiszen a német fordítók kicsit megszelídítették a művet. Beavatkozásuk nyomán a dán királyfi nem halt meg a végén és kimaradt a sírásók jelenete is – bizonyára túl durvának ítéltek. Arról nem is beszélve, milyen sokáig gátja volt Hamlet színrelépésének az, ami jó néhány más Shakespeare-tragédia színre kerülését is akadályozta, hogy ugyanis a műben királyi személy esik gyilkosság áldozatául. Nincs az a királyság-császárság, ahol a hivatalosságok kedvelnék az ilyen témájú műveket.

Visszatérve a kezdetekre: 1786-ban egy emberünk, Sándor István Londonban járván megnézte a Rómeó és Júliát, 1787-ben pedig Széchényi Ferenc váltott jegyet Sheffieldben az Othellóra: tíz schillinget fizetett két páholyülésért. (Nem tudjuk, kivel volt a színházban.) Ugyanez idő tájt Kazinczy Ferenc látta Bécsben a Hamletet, s elhatározta, hogy lefordítja. A legnagyobb nyelvújítónk munkája tehát a Hamlet első magyar változata. Igaz, mire elkészült vele, épp meghalt felvilágosult királyunk, II. József, s az utána következő időszak kíméletlen cenzúrarendelete mellett szóba sem jöhetett a Hamlet bemutatása színházban. (Kazinczy Hamlet-fordítását további tíz követte, a legismertebb Arany Jánosé, a legmaibb pedig Nádasdy Ádámé.)

Történetesen a magyar színikritika kezdete is Hamlet-előadáshoz köthető: Dessewffy József számolt be a Magyar Kurír 1815. november 21-i számában a Pesti Színjátszó Társaság előadásáról. Benke József adta a címszerepet, akiben a magyar színjátszás és egyben Laborfalvi Róza atyját tisztelhetjük. Dessewffy feljegyezte írásában, amit a nézők beszéltek: Benke úr 34 éves, ilyenképpen túl idős a dán királyfi szerepére. Ez a kritikai megjegyzés megelőlegezi későbbi korok színibírálóinak hasonló jellegű kifogását színészi alakításokkal szemben.

Jó darabig nem tudtunk dűlőre jutni, hogyan kell magyarul leírni a brit költőóriás nevét. Több változatban terjedt: Shakespearus, Sekszpir, Schakespearre, Sexpear, de legalább azt már 1812-ben tisztázta Kántor Gerzson színész, hogy Sekszpírnek ejtjük. A XVIII. század végén kezdődött Shakespeare-kultuszunkkal egyébként nem voltunk nagyon lemaradva a többi nemzethez képest, csak pár évtizeddel előztek meg bennünket a németek és a franciák, és maguk az angolok is a halála utáni bő egy évszázados csendet követően fedezték fel újra a drámaírót.

A magyar Shakespeare-kultusz bölcsőjét a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház és a tudományos folyóiratok ringatták. Jelentős és látványos aktusa volt a folyamatnak, amikor Egressy Gábor színész (Hamlet híres megformálója) indítványt tett az Életképek hasábjain 1848-ban: a nemzet fordíttassa le három legnagyobb költőjével, Arannyal, Petőfivel, Vörösmartyval közköltségen az egész Shakespeare-t. Indoklásában tömören kifejtette, hogy ez közügy, elsőrangú nemzeti feladat, országos érdek, és olyan művészi feladat, amire irodalmunk legnagyobbjai hivatottak.

Harminc évbe telt, de meglett. Igaz, a nemzet helyett a Kisfaludy Társaság hajtatta végre, és a köz helyett egy magyar tanár, Tomori Anasztáz viselte a költségét, de elkészült a nagy munka. Száz évvel azután, hogy Bessenyei György először leírta a szerző nevét, megjelent a Shakespeare minden munkái, tizenkilenc kötetben. Innentől kezdve semmi akadálya nem volt annak, hogy Shakespeare műveivel a színházba járó úri közönség megismerkedhessen. A honosításhoz megfelelő fordítás, jó színészek és értő közönség kellett, s mindezeket szemmel tartó színikritika. E feltételek a XX. század elejére már összeálltak. A színibírálók közt Ambrus Zoltáné a vezérszólam, s ott volt mellette Schöpflin Aladár, Ignotus, Szini Gyula, Kárpáti Aurél. Ady, Krúdy, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső kritikákkal, esszékkel, illetve fordításokkal hódoltak Shakespeare-nek. Hevesi Sándorról nem is beszélve, aki nemcsak könyvet szentelt az igazi Shakespeare-nek, de a Nemzeti Színház igazgatójaként Shakespeare-ciklust mutatott be, így még az olyan cselédlányok is megismerkedhettek a nagy klasszikus műveivel, mint Szabó Irma, Az üvegcipő című Molnár Ferenc-vígjáték hősnője.

Időközben ahogy a színészeknél kialakult a Shakespeare-stílus,úgy a közönségben is kifejlődött a Shakespeare-néző arca. A Shakespeare-néző megilletődött, tisztelettudó, áhítatos. Fokozottan érdeklődő, nem szól, ha unatkozik vagy nem ért valamit, elrejti ásítását. Szívesen lelkesedik és könnyen felháborodik, ha úgy ítéli meg, hogy oda nem illő dolgok történnek a színpadon. 1927-es cikkében Kárpáti Aurél kikérte magának, hogy Hamlet frakkot hordjon. Ma is van, aki megbotránkozik azon, ha III. Richárd mobiltelefont vesz elő, Ophélia miniszoknyát hord vagy a Montague Rómeó bandája partiba vágja Júlia Dajkáját.

1945 után a magyarországi Shakespeare-játszás tovább virult, bár az ötvenes években a színházak korántsem tűztek műsorra minden – vagy éppenséggel: tetszőleges – Shakespeare-darabot. A hatalomvágy, uralkodás, zsarnokság témájú műveket, mint például a Macbeth, a Lear király és más királydrámák, a kultúrpolitika nem szívesen látta. Bár a korszak egyik nagyhatalmú és nagyformátumú színházi alkotójának, Major Tamásnak kedves és sikeres szerepe volt a III. Richárd, ez a színdarab sokáig kényesnek bizonyult, főként amiatt az epizód miatt, amelyben a bírósági írnok felfedi egy vád koncepciós jellegét. Ez a betét mindig érzékenyen érinthette a politikusainkat.

Az 1960-as évek emblematikus Shakespeare-előadása a Madách Színházban ment: az Ádám Ottó rendezte Hamlet a szőke parókás dán királyfival, Gábor Miklóssal. Ez a produkció szolidan felvetette a régi vitát: olvasásra vagy előadásra való Shakespeare. Füst Milán azon sajnálkozott, hogy a színészek kénytelenek elhadarni a szöveget, másképp a közönség nem bírná fenékkel az amúgy is hosszú produkciót. Gábor Miklós pedig ellentmondott: ők, a színészek úgy érzik, nem játsszák elég gyorsan a Hamletet. A dráma még sebesebb tempót követelne. A következő felfordulást az okozta, amikor a Royal Shakespeare Company Budapesten járt, 1964-ben a Lear királyt, 1972-ben a Szentivánéji álmot hozta Peter Brook. Az élmény hosszú évekre kihatott a magyarországi Shakespeare-játszásra, bár Koltai Tamás kritikus szerint sajnos csak a külsőségeire: a rendezők innen merítve előszeretettel öltöztették bőrruhába a Shakespeare-hősöket. Ugyanez a jelenség megfigyelhető volt azután is, amikor 2000-ben a litván Eimuntas Nekrošius rendezte nagyhatású litván Hamlet budapesti vendégszereplése arra ihletett rendezőket, hogy papíringet húzzanak egy-egy színészükre.

A rendszerváltás óta Shakespeare-nek különböző évadai váltakoznak: hol sok bemutatója van, hol kevesebb. Az utóbbi szezonok az évfordulótól függetlenül is gazdagnak mondhatóak. Közel 30 Shakespeare-premier zajlott magyar színpadokon az elmúlt egy évben, köztük nem egy átdolgozás. Láthattunk kevésszereplős, kamarásított Hamletet, leszűkített Macbethet, átvariált Rómeó és Júliát. Alighanem emlékezetes marad napjaink Shakespeare-hősei közül László Zsolt Lear királya a Radnóti Színházban, Vecsei H. Miklós Rómeója Debrecenben, Bánfalvi Eszter Makrancos Katája Szombathelyen, Pálffy Tibor Malvoliója a sepsiszentgyörgyi Vízkeresztben.

Stuber Andrea