Apák acsarkodása

A debreceni Rómeó és Júlia-előadás olyan meglepően kezdődik, hogy a darabot ismerő néző hirtelen azt sem tudja, hol van. Nem tévedett-e el a naptárban, nem más darab szerepel-e a színház műsorán ma, mint amire jött? Azt történik ugyanis, hogy a színpadon pisztolyt fognak egy fogolyra, akinek zsák fedi a fejét. (Így aztán nem is látszik, kicsoda ő, pedig ha tudnánk, hogy a Lőrinc pap szerepére kiírt Mészáros Tibor, az talán adna némi támpontot.) A térdeplő alak azt nyöszörögi, jajgatja, hogy ő a hibás, ő az oka mindennek. Ez mi ez – kérdezhetjük hökkenten. Bejön aztán egy széles lépcsőn – amely lépcső igazán kiváló díszletleleménynek bizonyul az előadás során – a veronai herceg szerepét adó Csikos Sándor. Úgy fest, mint afféle idősödő, kicsit már megroggyant, egyenruhás önkényúr. Ő az, aki az előadás befejezéseként kivégezteti a címszereplők haláláért felelősséget vállaló Lőrinc barátot.

Szikszai Rémusz rendezése szerint a Capuletek és Montague-k Veronájában militáns diktatúra van. Kiolvasható ilyesmi Shakespeare darabjából? Nem – válaszoljuk tárgyilagosan, felháborodás vagy tiltakozás nélkül. De következik ebből bármi az eredeti cselekményre nézve? – firtathatjuk tovább. Nem – szögezzük le –, leszámítva persze a hozzátoldott keretet, amelyben a rendező elégtételt vesz Lőrinc baráton a történtekért. (Meg kell jegyeznem, engem is mindig zavart, hogy a pap milyen könnyed felelőtlenséggel intézkedik itt: ahogy mérget ad Júliának, ahogy tudomásul veszi a Mantovába küldött embere mulasztását, ahogy lekési Júlia ébredését a kriptában. Megfontolatlan ballépések sorozata. De halálra talán mégsem ítélném a jószándékú egyházfit…)

A rendezői gesztusok arra utalnak, hogy itt az idősebb generációk rémes világot építettek. A szülők nemzedéke mindent elszúrt, sőt folyamatosan és menthetetlenül keresi és keveri a bajt. Amikor a debreceni Verona utcáin tőrök kerülnek elő, az ellenséges családok közti villongásban maguk a családfők exponálják magukat: Szalma Tamás sportos Capuletje verekszik meg Bakota Árpád ugyancsak jó kiállású Montague-jával. Ebben a békétlen, erőszakos, és feltehetően pénzalapú világban – ahol Capulet alighanem részesedést vagy kenőpénzt fizet a nap végén őt felkereső Parisnak –, a fiataloknak nem sok tér nyílik. Talán csak annyi, hogy elhülyéskedhetnek a haverokkal, illetve romantikus és infantilis szerelmekbe eshetnek romantikus és infantilis kislányokkal.

Szikszai Rémusz rendezésében mindenhez ki van találva valami, és ebből a színrevivő akkor sem enged, ha már belefáradtunk, vagy ha a konkrét ötlet feleslegesnek vagy érthetetlennek hat. Júlia antréja üde és eredeti: gurulós piros fürdőkádban mutatkozik először a lány, fürdősapkában, pancsolva, néger babával játszva adja elő vidám párbeszédét a Dajkával. Másrészt például teljesen funkciótlannak látszik, hogy az erkélyjelenetbe behoz magával egy gramofont, amelyet – úgy rémlik – letesz a földre, majd végül kivisz magával. Vegyesek a részmegoldások, válogatatlannak tetszik a felhozatal. Nem visz-e asszociatíve nagyon messzire az, ha Papp István Benvoliója úgy köszön barátjának, hogy abból majdnem „Jóóóóóó reggelt, Vietnám!” kerekedik? A kordonokat, a vörös bársonykötelű elválasztó bójákat – amelyek a székesfehérvári A velencei kalmár-előadásban is játszanak – 2016-os Shakespeare-előadások elengedhetetlen kellékének kell-e tekintenünk? Az is nagy divat mostanában, hogy Shakespeare-darabban más Shakespeare-darabokat emlegetnek. Ebben a Rómeó és Júliában is nemegyszer megtörténik. A Capulet-bál meghívottjai – akiknek nevét az utcán felolvassák a vidám fiúk – csupa Shakespeare-szereplők, más színdarabokból. A bált aztán Szikszai Rémusz olyan lehetőségként ragadja meg, ahol látványosságokat mutathat a közönségnek: tűzzel dolgozó akrobaták népesítik be a színpadot. Ugyanakkor nincs markánsra és eltéveszthetetlenre rendezve az a pillanat, amikor a két fiatal először látja meg egymást. (Vagy én nem vettem észre. De a két állítás alighanem összefügg.) Van viszont mindenféle segédelem: triciklire szerelt pianínó, emberfeletti sátorszoknya, árnyjáték.

Szikszai Rémusz az utóbbi években termékeny és figyelemreméltó rendezőnek mutatkozott; hol sokkal izgalmasabb, hol kevésbé izgalmas produkciókat hozott létre. Valamennyiből kisütött a rendező közéleti érdeklődése és érzékenysége. Nyilván nem mellékes ez most sem, amikor a klasszikus (és korai) Shakespeare-művet vitte színre, amelynek a szerelem a lényege, a vezérfonala és a vivőereje. A darabnak minden más tényezője - úgy dramaturgiailag mint bárhogy máshogy - meglehetősen ingoványos vagy problematikus. („Az események e bonyodalma megbőszítené a bikát” – írta Móricz Zsigmond.) Szikszai Rémusz mindenekelőtt igen sötéten és illúziótlanul látja a Rómeó és Júlia Veronáját mint közeget. Hm. Azért lehet ebben valami. Például nem kizárt, hogy Capulet apuka a hercegi rokonság miatt erőlteti rá a lányára ennyire tapintatlanul, szemérmetlenül és ellentmondást nem tűrőn a házasságot Paris gróffal. (De meg is bünteti őt a rendező: Debrecenben nem Oláh Zsuzsa testileg-lelkileg pirospozsgás Dajkája találja meg az élettelen lányt, hanem maga a zord atya.)

A debreceni Rómeó és Júlia hirtelen szenvedélye gyerekszerelem, nagyon fiatal emberek hevülete. Különösen Szakács Hajnalka Júliája hat kisbakfisnak, nemcsak viruló ifjúsága, hamva és bája miatt, de talán a szerelme jellegét tekintve is. (Bár lehet, hogy idősebb korban is kész boldogság hangosan ismételgetni a szerelmünk nevét. Már erre én magam nem emlékszem.) De nem is látszik felnőni az előadás során, ami mindenképpen kelt hiányérzetet. Ha ez a karcos hangú Júlia ugyanolyan szeleverdi tinilányként hal meg az ötödik felvonásban, mint ahogy az elsőt kezdte, akkor nem látunk fejlődési ívet a kislányból özvegyasszonnyá érő figurában, illetve a színészi alakításban. Vecsei Miklós m.v. Rómeója Kiss Julcsi jelmezterve nyomán színes öltönyt, virágmintás inget és kis lófarkas frizurát visel, mégis olyannak mutatkozik, amit szívesen neveznék „klasszikus Rómeónak”. Képzeljünk el egy Rómeó alakú, ember formájú lyukat, amelyet Vecsei Miklós hiánytalanul megtölt lendülettel, energiával, játékossággal. Sokat néz ki, fel, elvágyódó tekintettel.

A múló idő távolából jó szívvel emlékszem vissza a debreceni Rómeó és Júlia díszletére, Varga Járó Ilonka munkájára. Az a széles, hosszú lépcső sok mindent tud. A forgószínpadon megjáratva különböző helyzetekbe kerül, s mindig derülnek ki újabb és újabb lehetőségei. Hol rajta, hol mellette, hol alatta teremnek megfelelő, sőt hangulatos helyszínek. Olykor esendően le is leplezi magát. (Az például eleve jól látszik, hogy a Júlia-erkélyt támasztó oszlopon van egy teljesen indokolatlan kis toldás. Lehet sejteni, hogy Rómeónak kell majd a megmászáshoz: legyen hová lépnie felfelé menet.) A lépcső szélét furcsa szobrocskák, talán angyalok szegélyezik, el-elhajolva, szomorú arccal. Mint egy bizarr, bájos, vicces, megkövesedett gyászmenet. Volna mit siratniuk.

Stuber Andrea