Hét lúd tava

Vannak mesék, amelyek hallatán a mai felnőtt zavartan vagy idegesen vakarózni kezd. Például Fazekas Mihály Lúdas Matyija ilyen: sehogy sem illeszthető felvilágosult korunk pedagógiai és emberjogi eszményeihez. A történet annyira egyszerű, hogy nem is igen árnyalható vagy relativizálható. A gazdag ember jogtalanul kisajátítja egy mihaszna fiatalember libáit, majd a tiltakozó tulajdonost megbotoztatja. A sértett pedig bosszút áll, háromszor veri vissza. Az erőszak erőszakot szül – állapíthatjuk meg. Nincs mit ünnepelni a happy endingen. (Megjegyzendő, hogy a mű elején a szerző az olvasóihoz fordul, s biztosítja őket, hogy ma, 1816 januáriusában nem így van ez, ahogy ő írja, most már meg lehet bízni a törvényben s bölcs urainkban.)

Egy mellékvágányon folytatva: érdekes hipotetikus kérdés, hogy a költő vajon milyen megfontolásból döntött a botütések számáról. (50+3x50=200) A törvénykezési gyakorlat szerint szabta meg a mértéket, vagy a… hm… hasára ütve? Avval nyilván nem gondolt, hogy a mese ezerszer és ezerszer megelevenedik majd színpadon, feladva a leckét e tekintetben is a színrevivőknek. Hány botütést bír ki Döbrögi alakítója? És főleg hányat bír ki a néző? (Jézus esetében Webber a zenével némiképp megkönnyítette az elviselést.)

A tettlegesség tekintetében a kortársi feldolgozások joggal és érthetően tesznek engedményeket. Nemcsak úgy, hogy kevesebb botütéssel beéri Döbrögi, hanem néha olyanképpen is, hogy a mese végén Matyi a harmadik ütlegelést elengedi a már fényesen legyőzött, fizikailag amortizált és megjavulást ígérő öregembernek. Amit mint az együttérzés, az irgalom és a kegyelem kifejeződését, a magam részéről hálásan fogadok. Ez az eljárása a legutóbbi Lúdas Matyi-feldolgozásnak is, amely a Fővárosi Nagycirkuszban látható Fekete Péter igazgató rendezésében.

A műfajt, amely az újcirkusz törekvéseivel rokonítható és a tematikus cirkusz kategóriájába sorolható, életképesnek mutatja a produkció.  Hozzák a történetet, és amely pontokon lehetséges, kibővítik cirkuszi számokkal. A megoldások a kézenfekvőtől a leleményesen át az erőltetettig terjednek. Ki mondhatná, hogy a döbrögi vásárban semmi keresnivalója nincs malacoknak, nyulaknak, kecskének, amely állatok körbekocognak a manézs szélén, a közönség előtt? Ennél az kicsit meglepőbb, hogy az uraság elefántfogaton érkezik, mintha Döbrögi maharadzsa ereszkedne le népéhez. Jöttét megelőzik érdekes egyenruhás rendfenntartók, de lehet, hogy vámosok vagy NAV-ellenőrök, mert dúlnak egyet az árukészletben. Az elefánt egyébként nagyon szépen megdolgozott óriásbáb, amely az igazi elefánt mentesítőjeként, kvázi dublőreként álldogál hosszan a színen. (Az igazi csak később jelenik meg, könnyebb és rövidebb epizód jut neki.)

A vásár mint forgatag eleve lehetőséget kínál arra, hogy mutatványosok szerepeljenek, amivel a produkció él is. A következő sansz az, amikor a Döbrögi (Konter László) fogdmegjei a ludakat szedegetik össze, ekkor ugyanis a libák csoportja módot kap egyéni menekülőszámok bemutatására, például kötélen, karikán vagy gumiasztalon. Az egyszer már elpáholt Döbrögit betegágyában artisták szórakoztatják – ekkor látható a csúcsprodukció, Liviu Todor ügyeskedése pörgő tányérokkal és szenvedélyesen játékos kutyával. Mielőtt Matyi (Endrédy Gábor) építész álruhában megérkezne, Döbrögi házát légtornászok szerelik fel téglákkal. Ezt az aktust megelőzi, hogy a téglák a nézőközönség kezén keresztül jutnak el a porondig, ami különben kifejezetten művészetellenes ötlet: hosszú-hosszú percekre szétzilálja a publikum figyelmét, miközben a szereplők amúgy épp dolgoznak. (Emlékeztet ez arra a gesztusra, amikor Fekete Péter színházában a Sóska, sültkrumpli-előadás nézőinek tökmagot osztogattak.)

A libacsapat a legzavarbaejtőbb összetevő. Ugyanis hattyúformának öltöztetett lányok adják, akik egyébként antropomorfnak mutatkoznak, egyikük énekel is valami szívhez szólót arról, hogy vonzódik Matyihoz. Ráadásul – mint utóbb, a programismertetőből rájövök –, nemcsak lúdak és emberek ők/azok, de még szimbólumok is, amelyek hét erényt testesítenek meg, az alázattól az egyensúlyon át a tisztaságig.  A boldog vég jegyében címszereplőnk aztán összejön a vezérállattal, aki ekkor már kifejezetten leányszemély. S a záróképben a többi lúd is egy-egy legénnyel alkot meghitt párost a levegőben.

A történetnek e romantikus szála a produkció musicales jellegéhez passzol, amit a rendkívül eklektikus zenei egyveleg egyik vonulata teremt meg. A musicales betétdalok gátlás nélkül keverednek cigányzenével, népzenével, cirkuszi attrakció-, illetve tapsoltató zenével. Kunszt közbeni izgalomfokozóként még szinte free jazzes elemek is bekerültek a Szakál László szerezte kreatív és innovatív mixbe, amely jól megfelel a produkció kissé mértéktelennek mondható, rengetegféleséggel dolgozó szándékainak.

A Harry Potter mindenízű drazséja lehet ilyen, mint a Nagycirkusz Lúdas Matyija. Biztos, hogy szeretik a gyerekek, a szülők pedig bízhatnak abban, hogy maradandó károsodást talán nem okoz.

Lúdas Matyi a cirkuszban (Fővárosi Nagycirkusz)

Szereplők: Endrédy Gábor, Konter László, Felföldi Anikó, Méhes Csaba, Maka Gyula, Lukácsa Petra Dorka, Tamás Patrícia, Markó Fruzsina, Svébis Dóra, Rieberger-Kiss Borbála, Szoó Regina, Gábor Anita, Rieberger Norbert, Bényei Marcell, Kardos Levente, Terebesi Tamás Dominik, Fülemen Tamás Attila, Baumann Bence, Fábry Pál, Balog Ibolya, Schneller László, Lezsák Levente és csapata, Sárközi Tamás, Liviu Todor, Rezván Nikolett, Abdikerim Aisulu, Timur Akhtoty,

Dramaturg: Pál Dániel Levente

Díszlet- és jelmeztervező: Howard Lloyd

Zene: Szakál László

Koreográfus: Gajdos József

Cirkuszszakmai vezető: Graeser József

Rendező: Fekete Péter

2016. október 22., Fővárosi Nagycirkusz, kb. 1000 néző

Stuber Andrea