Triplika

Amikor az Istenítélet látványos tribündíszlete felemelkedik, hogy tetővé váljon John Proctor háza fölött, akkor a színpad jobb oldalán egy lépcső kerül elő. A harmadik foka süllyedős, mint a Vidám Parkban. Aki nem házbéli, az mind megbotlik ezen a lépcsőn, a harmadik foknál. Lefelé jövet is, felfelé menet is. Botlásból tehát van 8-10. Legalábbis most, a Vígszínházban. Amikor Mohácsi János Pécsen rendezte meg a darabot, akkor is volt ugyanennyi. Amikor korábban Kaposváron rendezte, akkor is. Az már vagy harminc ballépés. Nem sok ez kicsit? – kérdezhetjük célzatosan, miután felismertünk minden régi poént a reprízben. (Nyilván vannak újak is. Bizonyára nem 100 százalékos az egyezés a korábbi verziókkal.)

A rendező mindenesetre hozta a budapesti nézőknek a franchise-t, az 1995-ös és 2008-as Istenítéletei nyomán. A Vígszínház pedig társulati tömegének teljes odaadásával vesz részt a munkában. Mohácsi János és Mohácsi István úgy írták át Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámáját, hogy alapjában véve Salem lakosságát tették meg főszereplőül. A népet, amely élénken figyeli az eseményeket, kommentál, ítél, hajlik, mint a nád és sodródik a saját haragjával. Még fel sem megy a függöny, már halljuk a színpadon nyüzsgő emberek kórusát – nemigen érthetőek a dalszövegek –, s ahogy elénk bukkannak, mi is eléjük bukkanunk, mert a nézőtér teljes fényt kap az indításhoz. Kedvelt rendezői fogás ez, s általában azt kell értenünk alatta, hogy mi is odaszámítunk a játszók által megformáltak közé.

Az előadás első színe kaotikus agóra, ahol mindenki mondja a magáét, ami a másé is. Szívesen elképzelném ezt a tömegjelenetet olyannak, hogy a rendező úgy vezényli az általa komponált megszólalások partitúráját, hogy közben irányítja is a figyelmemet: oda nézzek, ahová kell, s meghalljam és megértsem bármelyik szereplő mondását vagy poénját, akármilyen sokan beszélnek is egymás után vagy mellett. Mohácsi tömegjelenetei azonban általában nem ilyenféle módon szervezettek, ezért a gátlástalan és gazdaságtalan szövegbőség valószínűleg számol is avval, hogy sok minden elszáll a levegőbe, nem jutva el a nézői fülekig.

A vígszínházi Salem népét Remete Krisztina sötét, kusza, felemás ruhákba öltöztette, előszeretettel alkalmazva zipzárakat. Szilágyi Csenge Abigailjének keresztbe zipzárja például dekoltázsképző tényező. Mások ruháján kívülre varrt piros zipzárak virítanak, és amikor Hevér Gábor Hale tiszteletese megérkezik, konstatálhatjuk, hogy a kifordított zipzár nemcsak helyi divat lehet, de országos. Persze vannak ebben a városban a zipzárak eldurvulásánál nagyobb bajok is. A salemi boszorkányégetés kapcsán a hübriszt alighanem John Proctor (Stohl András) földművelő követte el, szenvedélyes testi szerelembe esvén a házában szolgáló lánnyal, aki miután Proctorné (Herczeg Adrienn) elbocsátotta őt, tisztátalan eszközökkel harcol a férfiért és az asszony ellen. Elég megbolondítania néhány hasonszőrű fiatal lánykát, akik egyszer csak boszorkányvád alatt találják magukat, majd megértve a politikai vezetés intencióit és rákapva a sötét hatalom ízére, az ördöggel cimborálással vádolnak meg a faluban boldog-boldogtalant. Jönnek a hivatalos szervek, elsőül a helyi pap, Hegedűs D. Géza, aki kedéllyel és elragadó színészi élvezettel játszik, majd a központi hitellenőr, Hale tiszteletes, aki Hevér Gábor alakításában inkább megélhetési ügyésznek látszik, mint meggyőződésesnek. Ebből aztán nem is következik, hogy a későbbiekben a saját hite megmentése érdekében küzdjön Proctor életéért. (Amikor a Vígszínház – amely ebben az évadában sorra veszi elő régebbi darabjait –1998-ban Rudolf Péter rendezésében adta A salemi boszorkányokat, akkor Alföldi Róbert fanatizmusból építette fel a tiszteletes figuráját, miáltal nagyobb volt a megrendülése.)

Proctornét, ahogy 2008-ban Pécsen, úgy most is Herczeg Adrienn játssza tisztán, sallangtalanul. Alkati keménységével eleve felkiáltójel egy vádló mondat végén, s ettől a férje könnyen szorulhat papucs szerepbe. Talán innen adódik, hogy Stohl András a puszta bűntudatra építi Proctor alakját. Az egész első részt egyetlen megkeményített arckifejezéssel csinálja végig. Legfeljebb még egy fél vonást mutat, amikor Mary Warrent vallomásra buzdítja, csippentve a szemével, a szájával némán azt susogva: jól van. A második felvonásban, a börtönben más emberként kerül elő, megkínzottan, meggyötörten. Ekkor a színész minden megnyilvánulását kulisszahasogatónak látom.

Mary Warren szerepében Péter Kata az önvédelmi színészet magasiskoláját mutatja be. Mozgásból, rezdülésekből, hallgatásokból, ijedelmekből, figyelemből összeállít egy teljes, körüljárható, plasztikus figurát. Ez a lány, akinek természetes eleme az egyszerűség és az aggodalom, minden pillanatban megvan. Akkor is, amikor a sarokban gubbaszt és senki nem figyel rá.

A második felvonás alatt ráérősen eltűnődöm a darab dramaturgiájának kérdésein. Vajon ha a szakszerűséget szem előtt tartó vádhatóság emberei meg tudták állapítani, hogy Proctorné várandós, akkor azt miért nem vizsgálták, hogy Abigail érintetlen-e? Vagy: ha a vizsgálóbizottság képes ügyelni arra, hogy Proctorné kihallgatásakor az asszonyt a férjétől elkülönítsék, akkor a különös dolgokat látó lányokat miért nem szeparálják el egymástól, hogy a vallomásaikat egybe vethessék? Egyáltalán: Fesztbaum Béla alkormányzója milyen indíttatásból dolgozik ilyen kérlelhetetlen buzgalommal ezen az ügyön? Hitelt ad a hisztériának, vagy politikai okokból ragaszkodik a hatalom döntéseihez? Miért nem próbálja menteni, ami menthető? Miért pont az eddig bornírtnak, ostobának és makacsnak mutatkozó Parris tiszteletes látja meg az ítélkezésük társadalmi veszélyességét?

A leginkább alapvető kérdés azonban az, hogy ha Mohácsiék 2016-ban írnák át Miller darabját, akkor ugyanúgy csinálnák-e, mint húsz évvel ezelőtt? Talán igen, talán nem. (Ha meggondolom, önmagában az, hogy Tituba, az idegen – svájci, mást jelent most, mint tíz évvel ezelőtt.) Meglehet, a ma született Istenítélet nem ugyanarról szólna, mint a régi. Elképzelhető, hogy nem is a nép készséges manipulálódása lenne benne érdekes. Hanem például a hit kérdése. Nem teológiailag, hanem olyan értelemben, hogy ki mit hisz el és kinek. Erről beszélek. Nem lehet minden évtizedben ugyanabba A salemi boszorkányokba lépni.

Stuber Andrea