A Sirály éve

Amikor két színikritikus beszámolót, évadértékelőt ír ugyanarról a színházi szezonról, akkor vajon mennyire kell tartani az átfedésektől? Ezen tűnődve próbáltam kitalálni, hogy Sándor L. István kollégám szomszédos írása mennyiben mutat majd egyezést az enyémmel. Nyilván rengeteg olyan bemutató született az évadban, amit mindketten láttunk. Meglehet, jó néhányról hasonlókat is gondolunk. De nem tudom, hogy számára mely színházak, mely produkciók, mely tendenciák voltak biztatóak vagy elkeserítőek, fontosak vagy lényegtelenek, jók vagy rosszak a 2015/16-os esztendőkben. Ez abból a szempontból megnyugtató, hogy nem igazolja az előítélet előítéletét. Színházi emberek gyakran már előre tudják vagy tudni vélik, hogy a kritikusok mit fognak írni X vagy Y produkcióról. Én meg itt állok tanácstalanul. Fogalmam sincs SLI kolléga preferenciáról, elfogultságairól, ha vannak ilyenjei. Úgyhogy maradjak magamnál.

A színikritikusok díjának odaítélésében részt vevő kritikuscéhtagok számára az évad július elején végződik, amikor leadjuk voksainkat a befejeződött szezon legjobbjaira. Azután rögtön nekivágunk a következő ciklusnak. (Autógumiból, időszámításból és fagyiból van téli is meg nyári is, viszont a színikritikusokból nincs szezonális garnitúra, télen-nyáron ugyanazok praktizálnak.) Nemcsak kronologikusan kezdődött számomra az elmúlt nyáron az idei szezon, hanem olyan értelemben is, hogy júliusban megszületett két független színházi bemutató, amelyet több éves periódust tekintve is jelesnek és jelentősnek tartok (csak hogy ne használjam kicsit nagyzolóan a korszakos jelzőt). Véletlenül mindkettőnek férfi a címszereplője. Az egyik Kohlhaas, a másik Dömötör András.

Egy férfi és egy férfi

A Kohlhaas bemutatója Zsámbékon jött létre, a Zsámbéki Színházi Bázis, a Szkéné Színház és a MASZK Egyesület közös produkciójaként, s 2015 őszétől a Szkéné Színházban látható. Rendezője a Horváth Csaba osztályában végzett Hegymegi Máté, főszerepeit sokfelől verbuvált színészek játsszák. A produkció végső és megdönthetetlen bizonyítékul szolgált nekem arra, hogy ami a fizikai színház elnevezést nyerte el, az egy létező, komplex, életképes és a jövőbe mutató színházi műfaj. Az előadás klasszikus művet dolgoz fel lényegileg hűen, napjainkban értelmezetten, a jelenben élő nézőket megszólítva (szimbolikusan és konkrétan is). Eszközei egyszerűek és erősek. Olyan alkotók teremtették meg a világát, akik valószínűleg már eleve a független színházra készültek, nyilván beleértve ebbe az anyagi lehetőségek szűkösségét is. Vízből tenger és halál. Víztartályból víz és teher. Rönkfákból erdő, ház, istálló. Fóliából homály és hangszervédelem. Semmiből minden. Mozgásból ráció és emóció.

Kleist művével elevenbe vágtak az alkotók: tárgyuk hatalom és egyén, törvény és jog, igazság és igazságszolgáltatás. Az előadás minden alapkérdést átfuttat rajtunk, vizsgálatilag is, zsigerileg is. A rendező úgy használja a színészt… nem, ez helytelen kifejezés, hogy használja… úgy dolgozik együtt vele, hogy minden porcikájára és tulajdonságára szüksége van. Játszik a színész teste, a mozgása, a beszéde, a hallgatása, a hangszeres tudása és a személyiségének teljes súlya.

Ha ennek a Kohlhaas-előadásnak nem volna más érdeme, mint hogy Nagy Zsoltot állítja elénk e kifejezetten neki való főszerepben, már akkor is elégedettek lehetnénk. Nagy Zsolt az a fajta nagy színész, aki teljes tehetségét, összes erejét, energiáját, sűrűségét, lendületét mozgósítani képes egy ilyen vállalkozásban. De történetesen a produkció valamennyi további résztvevője maximálisat nyújt. Pető Kata és Bach Kata a ragaszkodó hősök szerepében – részint mint Kohlhaas lovai, részint mint felesége és lánya –, s mind a többiek, szolgák, katonák, nagyurak, lázadók, rablók, Nagy Norbert, Fehér László, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Király Attila, Pallag Márton és Horkay Barnabás. Ebben a fajta színházban a színésznek többet kell tudnia, mint máshol. És azt a többet egyszerűbben, feszesebben, pontosabban, zártabban és fegyelmezettebben kell megmutatnia, mint máskor. Ikonikus pillanatként fogja megőrizni a színházi emlékezet, ahogy a félelmét és összeomlását plasztikussá tevő Kohlhaasunk leül egy komplett dobfelszerelés mögé és belever mindent, de mindent a dobokba.

A július legvégén a Jurányi Házban négy nap alatt hatszor eljátszott Dömötör András című előadás szintén összefoglaló jellegű. Kikristályosodott benne valamennyi pozitívum, amit az AlkalMáté Társulatról működése eddigi tizenegy éve alatt megtapasztalhattunk. A társulat abból a 14 emberből szerveződött, aki 2003-ban Horvai István és Máté Gábor növendékeként végzett a színművészeti egyetemen. Azóta állnak össze nyaranta két hétre, hogy újra együtt dolgozva egymással és Máté Gáborral, létrehozzanak egy produkciót. 14 évesre tervezett sorozatukban egykori osztályközösségük egy-egy tagját teszik meg címszereplőnek; az életét dolgozzák fel. Természetesen már régen túlnőttek magukon, egyénileg és tematikailag is. Igazi társulattá váltak – négy napig látható nyári társulattá –, olyan művészek közösségévé, akiket összeköt az igényes munka vágya, a világlátás, az ízlés, a humor, az irónia, a felelősségérzet és még bizonyára sok minden, amit a nézőtérről nem láthatunk. De amit igen, az is elég ahhoz, hogy egész évben várjuk ezt a nyári szeánszot. Az osztálytársakon kívül már mi magunk is részei vagyunk a folytatásos kalandnak. Nemcsak azért, mert évről évre visszajárunk hozzájuk nézőnek, hanem mert a mi életünk is mindig benne van abban, amit egyikük-másikuk kapcsán eljátszanak. A Dömötör András című előadás – amely a színészből rendezővé lett és Magyarországon kívül német nyelvterületen is sokat dolgozó Dömötör Andrást taglalta – napjaink egyik kardinális kérdésével (is) foglalkozott. Lehet-e ma Magyarországon körülnézve belső békében élni és nyugodtan dolgozni. Vagy el kell menni.

A múlt árnyai és fényei

A 2015/16-os évadban a Vígszínház volt a leggyorsabb, amely szeptember elején tartotta első premierjét, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című Fejes Endre-darabból. (A szerző éppen nem érte meg már a premiert.) A Jó estét nyár… abba a sorozatba tartozott, amelyben Eszenyi Enikő igazgató megújrázta a színház több évtizeddel ezelőtti sikereit. Marton László főrendező ebben az évadban ismét színre vitte két korábbi darabját, az 1991-es Óz, a csodák csodáját és az 1994-es Össztáncot. A Jó estét, nyár, jó estét szerelem! 1978-as legendás ősbemutatója fűződik a Szent István körúti teátrumhoz, s most a Pesti Színházban tért vissza a mű, amely Szász János rendezésében egyszerre idézte meg stilizáltan az eredeti alkotás korát és a mát, utóbbit főként a manapság legdivatosabb színpadi eszközzel, a vetítéssel-animációval.

A filmes technikát használta egy másik pesti színházi repríz, a Találkozás is. Nádas Péter különleges drámáját 1985-ben láthattuk először, Ruttkai Éva egyik utolsó nagy főszerepeként, most pedig Börcsök Enikővel rendezte meg Eszenyi Enikő. Ezt mindenképpen indokolhatóvá teszi, hogy a Vígszínháznak, akárcsak a nyolcvanak években, most is van rendkívüli formátumú nagy színésznője, Börcsök Enikő személyében. Tehát méltó feladat számára is és a közönség számára is, hogy résztvevője, illetve tanúja legyen ennek a randevúnak, színésznő és szerep Találkozásának. Ebbe a sorba tartozik talán az Istenítélet-bemutató is, amelyről azt mondhatjuk, hogy notórius a négyzeten. 1998-ban játszották a Szent István körúton Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámáját, Rudolf Péter rendezésében, Hegedűs D. Gézával a címszerepben, aki most Parris tiszteletest adja. Az Istenítélet a Mohácsi testvérek átirata, amelyet első alkalommal 1995-ben Kaposváron, majd 2008-ban Pécsen rendezett meg Mohácsi János. 2016-ban pedig elővette harmadszor, a vígszínházi társulat kedvéért. Megismétlem: A salemi boszorkányok 1995-ben megfrissített és napjainkra értelmezett verzióját el lehetett adni szinte teljesen ugyanabban a formában 2008-ban, majd 2016-ban. Ami mindenképpen érdekes példája vagy ellenpéldája annak, hogy a színház a hic et nunc művészete, és hivatása szerint kortársi módon reflektál a jelenre.

Mielőtt írásomban elhagynám a Vígszínházat, még hozok egy mondatot a teátrum 120. születésnapján rendezett estből, amelyen számos, a társulathoz tartozó vagy kötődő művész színpadra lépett és vallomást tett az ünnepeltről. Egyikük leszögezte: nincs még egy személy Eszenyi Enikő igazgatón kívül, aki képes lenne minden este megtölteni a Vígszínház és a Pesti Színház nézőterét. Érdemként ehhez még annyit tehetek hozzá, hogy a Vígszínház a 2015/16-os évadot 11 új színésztag szerződtetésével kezdte. (Elég nagy a fluktuáció). Készséggel, bizalommal és feladatokat kínálva kötött magához az alternatív szférából érkező fiatal, tehetséges, illetve már bőségesen bizonyított alkotókat: Kovács D. Dánielt, Bach Katát, Hajduk Károlyt. Ennek köszönhettünk például a Haramiák hetyke bemutatóját.

Függetlenek és függők

A budapesti és a vidéki színházak, intézményesek és függetlenek körülbelül azt csinálták az elmúlt szezonban, amit szoktak és amit tudtak. Végtelenül aggasztó jelenség, hogy az alternatív színházak léte és működése továbbra is fenyegetett, kivéreztetésük megakadályozhatatlannak látszik. Talán nem is feltétlenül kultúrpolitikai elhatározás eredménye ez, hanem kulturálatlan politikáé. Vagy egyszerűen közöny, értetlenség, indolencia. Akiknek az lenne a dolguk, hogy a művészeti életet óvva figyeljék és döntéshozóként értékközpontúan támogassák a színházakat, nincsenek tisztában a független szféra jelentőségével, sem társadalmi, sem művészeti szempontból. Az előbbi külön elemzést igényelne – a kultúra és például az állampolgári öntudat, gondolkodás, szolidaritás, felelősségérzet összefüggései –, így inkább az utóbbira hivatkozom: arra, amit a hivatásos, intézményes struktúra profitál a független alkotók közvetett és közvetlenül hatásából. (Lásd például Bodó Viktor működését a Vígszínházban, Schilling Árpád, Pintér Béla megjelenését a Katonában, Horváth Csaba munkásságát Székesfehérváron vagy Polgár Csaba átjárását az Örkény Színház és a HOPPart között).

A független alkotók és csapatok idei fontos vagy különösen jól sikerült teljesítményei között tartom számon a már említett Kohlhaas mellett például a Forte Társulat A Te országod című bemutatóját (Horváth Csaba rendezése), Schilling Árpádtól A harag napját vagy a Füge Napraforgóját, amely Pass Andrea munkája. De sorolhatnám még: A csúnya kacsa (HOPPart-Vaskakas), Röpülj, lelkem! (2K Színház) Soha senkinek (Nézőművészeti KFT), Az időnk rövid története (ESZME-Vaskakas), Határaink és Rosalie elmegy meghalni (Stúdió K).

A kőszínházakról szóló beszámolót kezdjük a Nemzetivel – adjuk meg, ami a nemzet első színházának jár. Vidnyánszky Attila a vezérigazgatásának harmadik évadát zárja, a színház közlései alapján javuló látogatottsággal. Miközben a nézői tapasztalat változatlanul az, hogy a produkcióik túlnyomó része nehezen találja meg a maga közönségét. Vagy ha megfordítom: alulírott néző nehezen találom meg az én előadásomat. Vidnyánszky Attila rendezései megbízhatóan gazdagok, költőiek, látványosak – következetesen alapoznak képekre, zenékre, hangulatokra és olykor erőteljesen aláhúzott, kérdések/kételyek nélküli mondandókra. (Idén a Don Quijotét, a Szindbádot, a Csongor és Tündét, a Psychét vitte színre a vezérigazgató.) A vendégrendezők változatosságot hoznak; némelyikhez magas színvonalú munka köthető, másokhoz pedig az erős színvonal-ingadozás. (A Nemzeti társulatának valószínűleg nincsen rendező tagja. A színház honlapja a munkatársak rovatban feltüntet rendezőket, Andrzej Bubieńtől Zsuráfszky Zoltánig, de ők valószínűleg csak egy-egy produkcióra szerződnek.) A Nemzeti vendégrendezőinek listája és a Nemzeti által tavaszonként 200 millió állami forintból rendezett MITEM fesztivál rendezői gárdája között mindinkább átfedések fedezhetők fel.

Miértek és hogyanok

Vidnyánszky Attila legjobb rendezői fogása kétségkívül Zsótér Sándor, aki a tavalyi Brand után idén is kiemelkedő produkciót hozott létre. Brecht Galilei élete című darabját vitte színre jól bevált helyén, a Kaszás Attila teremben, jól bevált színészi csapatával, amelynek a Nemzeti Színház részéről Törőcsik Mari, Trill Zsolt és Mátyássy Bence a tagja. (Valamint a Zsótér invitálta vendégek: Torkán Nóra és ifj. Vidnyánszky Attila mindenekelőtt.) Az előadás különleges élmény, egyebek közt a személyessége miatt. Részint Törőcsik Mari fellépésének és láthatásának érzékeny és szívszorító lehetőségét kínálja, részint megérteti Brecht által, hogy Zsótér Sándor mit, hogyan és miért rendez a Nemzeti Színházban.

Ha már a MITEM évi 200 millióját említettem, hozzátenném, hogy a Nemzeti anyagi biztonsága miatt valószínűleg nem kell aggódnunk. Az Alföldi-érához képest megemelt költségvetés mellett hozzájut az intézmény NKA-pályázati pénzhez (Szilágyi Andor: Tóth Ilona című dráma ősbemutatójára és a Hazát és szerelmet keresek című költői est bemutatására a Nemzeti Színházban – 3 millió forint, a színház-és táncművészeti kollégium 2015. október 26-i döntés), de még a Magyar Nemzeti Bank is a Nemzetit támogatta egyik híres alapítványa révén (A magyar nyelv és kultúra támogatása – 32 millió Ft, PADOC, 2015. szeptember 11-i szerződés. Ez utóbbi összeg önmagában nagyobb, mint amennyivel például Pintér Béla társulatát támogatta az NKA a 2016-es évben.)

Kockázatok és mellékhatások

A budapesti művészszínházak zászlóshajói a Katona József Színház és az Örkény Színház. Mindkettő vezetője ebben a szezonban fogott bele újabb igazgatói ciklusába. Váltás történt viszont a Radnóti Miklós Színház élén, ahol a teátrumot évtizedek óta igazgató Bálint András helyére belső utánpótlásból érkezett Kováts Adél. Átgondolt és precízen megfogalmazott pályázata alapján a színésznő úgy viszi tovább az eddigi vonalat, hogy hajlít is rajta: nyit újabb közönség- és alkotónemzedékek felé. Kívülről nézve úgy tűnt idén a Lear király, a Glembay-ház, a Turandot és A párnaember láttán, hogy talán némi társulati frissítés sem volna haszontalan – a mozgás életben tart –, miközben kétségkívül itt van az ideje annak, hogy Pál András egyre erősebb színészi személyiségére bemutatók sora épüljön. Bizakodva kívánok jó munkát a főváros újabb direktriszének.

Az Örkény Színház záruló évada bevállalósnak mondható, három kortárs magyar művet (vagy köztük egy félmagyart) és két világirodalmi klasszikust mutatott be Mácsai Pál. Mohácsiék ezúttal háromfelvonásos operettet írtak, amelyet a műfaj és a színészi alakítások értékei ellenére sem részesített kegyeiben a közönség – erre következtethetünk abból, hogy az októberi bemutatót május végén utoljára tűzik műsorra. Nem volt hosszú életű Mese az igazságtételről avagy A hét szamuráj sem, amelyben a Kuroszava-film ismert sztoriját applikálta össze Mikó Csaba és Gáspár Ildikó a romagyilkosságok történetével, Tábori Zoltán riportkönyvének felhasználásával. Polgár Csaba rendezése éppúgy erős tartalmi mondandót igyekezett közvetíteni nehezen működő színházi formában, mint a másik Mikó Csaba – Gáspár Ildikó összefogás, amely az Apátlanok című ősbemutatóban testesült meg. Tavasszal jött Bagossy László egy neki nagyon fekvő szerző, Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című drámájával. Az előadás megnyugvással tölthette el a magamfajta konzervatívabb ízlésű nézőt: a kísérletezések hasznosak (és biztos nem is ártanak): ez a kiváló társulat teljes fényében ragyog a végtelenül egyszerű, szikár, feketében tartott, klasszikus drámában.

A Katona József Színházban szintén nem hiányzott a vállalkozókedv és a bátorság, új műfajok és új alkotók kipróbálásához. Az Olaszliszkai Máté Gábor rendezte bemutatója olyan volt, mint egy szép, méltóságteljes gyászmunka. Borbély Szilárd műve egy valóságos tragédia (több valóságos tragédia) kapcsán visz bennünket önkínzó társadalmi vizsgálatba együttélés, előítélet, gyűlölet, feledés, bűn és bűnhődés tárgykörben. Nem kevésbé érzékeny problémát érint Máté Gábor másik idei rendezése, a Sufniban bemutatott Bihari, amely az ügynökkérdéshez szól hozzá Tar Sándor életének és halálának Ménes Attila általi megírásával. Gothár Péter az Oszlopos Simeon után ismét kedvenc kortárs orosz világához nyúlt: Ivan Viripajev Részegek című művét rendezte meg sok pazar részegalakítással. (Érdekes, hogy a mű felbukkan a Nemzeti Színház jövő évi bemutatótervében. Ritka eset ez – talán nem is véletlenül ritka –, hogy egy fővárosi színház színre vigyen olyan nem klasszikus és nem is kommersz művet, amelyet másik fővárosi színház épp játszik.) Ascher Tamás mindenki nagy várakozására és örömére Csehovot rendezett idén a Katonában, a Sirályt, amelyet remélhetőleg éveken keresztül rendszeresen kóstolgathatunk és ízlelgethetünk majd, Zsámbéki Gábor idei munkája pedig még előttünk áll: a Minden jó, ha vége jót viszi színre júniusban.

Az évad fiatal rendezői derekasan dolgoztak: Székely Kriszta brit kortárs szerzőn gyakorolt (Harper Regan), Kovács D. Dániel pedig átütő mulatságot szerzett egy fiatalosra fazonírozott, friss humorú Shakespeare-előadással, az Ahogy tetszikkel. A Katona évadának nagy dobása kétségkívül A bajnok volt, amelyet Pintér Béla írt-rendezett, és szinte mindenkinek jót tett vele: a társulatnak, a közönségnek és saját magának. Belesajdul az ember szíve, ha arra gondol, hogy volt időszak, amikor Pintér Béla a társulatával évente két bemutatót is létrehozhatott. Már jó ideje csak egyre futja a költségvetésükből. Idén az az egy a Fácántánc című szatíra volt, amely egy színésznő (Tokai Andrea) alkata kínálta truvájra épült, tartalmazta a humor és a tragikum szokott elegyét, de nem érte el a Kaisers TV Ungarn vagy a Titkaink erejét és kompozíciós gazdagságát. Idén azonban írt és rendezett Pintér Béla egy második opuszt is, ez volt a csillogó, szellemes, virtuóz kisopera, A bajnok, amelyet a jegyeket szétkapkodó közönség élvezettel néz, akár ismeri Puccini, Michele, Gogol vagy más köpenyét, akár nem.

Önkormányzatok a félhomályban

Budapestről nem keveset szemezgettem, ideje túllépni a főváros határán. Van olyan vidéki színház, ahol évek óta nem jártam. Most elmentem, és megállapítottam, hogy a társulat kondíciója és ambíciója alapján ide talán nem is nagyon muszáj jönnöm a következő évben sem. Van, ahová rendszeresen utaztam előadást nézni, de végül kicsit kedvemet szegték. Székesfehérváron Szikora János igazgatása alatt erős színészcsapat találkozott össze és formálódott társulattá. Bár közös munkájuk eredménye eddig ritkán csúcsosodott ki, de például a Hargitai Iván rendezte Pintér Béla-darab, a Szutyok nagyon is méltányolhatónak bizonyult. Most azonban némiképp visszaveti a színház ígéretességét és a további várakozásaimat az a tény, hogy László Zsolt és Radnay Csilla az évad végeztével elszerződnek Fehérvárról.

Dunaújvárosban Dobák Lívia művészeti vezetése alatt szép, komoly fejlődésen ment keresztül a társulat, öt év alatt kinőtt ott egy igényes, egyre meggyőzőbb szakmai eredményeket felmutató színház. A helyi önkormányzat azonban ismeretlen okból véget vetett ennek az ígéretes folyamatnak, s új, a színház és a város számára idegen, a szakmai bizottság által nem támogatott igazgatót rendelt meg magának. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban szintén nincs semmiféle nyilvános indoklása a helyhatóság váratlan döntésének, miszerint a tavaly kinevezett színházigazgatót, Schlanger Andrást hirtelen elbocsátották. Csató Katát a szentendrei teátrum éléről azért menesztették, mert kiléptette intézményét a Teátrumi Társaságból, s ezt a város vezetői rossz néven vették. Ezek a fenntartói döntések nemcsak érthetetlenek, de átláthatatlanságukban nyugtalanítóak is: arra utalnak, hogy a helyi tulajdonosok nem nyilvános szempontjai sokkal fontosabbak, mint akár a színház szakmai munkája, akár a közönség igénye, elvárása, elégedettsége.

A zökkenőmentesen, sőt jól működő vidéki színházak közül mindenképpen említendő a kecskeméti Katona József Színház, amely Cseke Péter igazgatása alatt, úgy tűnik, talált egy egészséges kétféleséget. Egyrészt nyújtja a (felteszem) színvonalas szórakoztató színházat, bemutatja például az Illés zenekar és Szente Vajk Tied a világ! című darabját, teret ad Nagy Viktor sokadik Isten pénze-rendezésének vagy a Boeing, Boeing! című Guinnes rekord-játszottságú komédiának. Másrészt Hamletet kínálnak fel vezető fiatal színészüknek, Porogi Ádámnak Rusznyák Gábor rendezésében, Figaró házasságát elemeztetnek végig alaposan Keszég Lászlóval és biztosítják Trokán Nóra számára az évi rendes kecskeméti Zsótér-munkát (Macska a forró bádogtetőn.) Azonban a 2015/16-ban a kedvenc vidéki színházam a szombathelyi Weöres Sándor Színház volt. A Jordán Tamás igazgatta színes, erős társulat egymás után mutatta be színvonalas előadásait, az Ivo Krobot rendezte költői A kripli-előadástól kezdve a Réthly Attila rendezte izgalmas végkicsengésű Ványa bán át – a Ványa bán nem olyasmi, mint a Bánk bán, hanem Hamvai Kornél új fordításában Csehov Ványa bácsijának címe Ványa bá’-vá bratyisodott – a Lukáts Andor rendezte A mi osztályunkig.

Terjedelmileg már a cikkem végén járok, de az nem lehet, hogy a határon túli színházakat ne említsem. Nincs már helyem, de legalább egyetlenegyet! A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát, amely az utóbbi években igen jó formát mutat Gáspárik Attila igazgatása és Keresztes Attila főrendezői működése nyomán. Csehovval virították ők is talán a legnagyobbat idén, Keresztes Attila Sirályával, a csodálatos B. Fülöp Erzsébettel Arkagyina szerepében. A Sirály egyébként is igen jó repült a szezonban: az említetteken kívül az Ódry Színpadon is játszották Zsótér Sándor rendezésében, valamint szatmárnémetiben Sorin Militaru elképzelésében.

A magyar színházak 2015/16-os évada elszánt, bár némiképp esetleges nézői szempontból, több mint 200 előadás megtekintése nyomán körülbelül átlagosnak tetszett. Bár az érződött rajta, hogy lesz még a helyzet rosszabb is.

Stuber Andrea