Lehet, hogy Lev Birinszkij él. Látja a mai Magyarország permanens forradalmat élő korszakát, ihletet merített belőle és megírta a Bolondok tánca című véresen realista szatirikus abszurd tragikomédiát.

Persze nem így van. Az mindenesetre igaz, hogy az orosz zsidó származású szerző életrajzi adatai homályosak és ellentmondásosak. De tény, hogy ezt a darabját már 1912-ben bemutatták Prágában. Hogy most is nagyon frissnek hat a mű, arról nemcsak az írója tehet, hanem mi is. Akik pont olyan módon éljük a társadalminak, politikainak vagy köznek nevezett életet, ahogy azt Lev Birinszkij ironikusan kifordítva elénk tárta. (A többes számmal természetesen túlzok. A rendszer nem én vagyok – ezt szinte mind elmondhatjuk magunkról. El is mondjuk.)

A Bolondok tánca, ez a felvillanyozóan szellemes, ügyesen megcsinált színdarab – úgy is mint pièce bien faite – oly módon került a szabadkai Népszínház magyar társulatának műsorára, hogy még Andrási Attila exigazgató tűzte bele a 2015-ös év programjába, s ha másért nem is, ezért a tűzésért hálásak lehetünk neki.[i] Aztán már a Gyarmati Kata-érában érkezett Sebestyén Aba Marosvásárhelyről, hogy színre vigye a darabot, hibátlan érzékkel terelve mederbe a színészek kreativitását, játékkedvét, életrevalóságát. Ez a kedvező együttállás főleg a szabadkaiak májusi budapesti vendégjátékán volt nyilvánvaló, amikor a Thália Színházban harsány jókedvben talált egymásra az előadás és a publikum. A tegnapi kisvárdai estén a játék tétovábbnak és dekoncentráltabbnak hatott. Hogy ezúttal mitől lógott a levegőben az előadás, ez a nézőtérről nézve (örök) talány, de belejátszhatott a színpadkép arányainak elveszése, a nézőtér foghíjassága, és eleve a focimeccs egyidejű zajlása is. A második részben azonban utánanyúlt a veszni látszó fejsze nyelének a színészgárda és még éppen elkapta. A szünet után érezhetően emelkedett a produkció hőfoka és a zsöllye hangulata.

A Bolondok tánca történetének helyszíne Oroszország, az isten háta mögött, az 1905-ös forradalom idején, amikor is egy szegény kormányzó (Mezei Zoltán) mindenféle nemlétező forrongásokról küldözget jelentéseket a kormánynak. Ennek nyomán ugyanis a központi költségvetés pénzforrást biztosít rendfenntartás céljára, amiből aztán a mi emberünk szorgalmasan gyarapíthatja a magánvagyonát. Felesége (Vicei Natália) mellékszálként befűződő házasságtörési ambíciója úgy kapcsolódik a politikai vonalvezetésbe, hogy a házban rejtőző forradalmár (Pálfi Ervin) konspirációs megfontolásból fogadja és tűri szenvedve a ház asszonyának szerelmi ostromát.

Sebestyén Aba rendezésében az első percek némajátéka – amelyet, akárcsak az egész előadást, ifj. Kucsera Géza kísér fújva-billentyűzve – felvillantja az alapkaraktereket, egyben mintha elhelyezné a történetet a francia bohózatok sikamlós világában. Annál váratlanabb fel- és elütés aztán az orosz revolúció közege: korrupt hivatalnokok versus idealista terroristák, plusz még a bűnbak szerepre már rég kijelölt jómódú zsidó, valamint a nincstelen orosz muzsik. A ritmustalanságba nyúlóan jidliző Péter Ferenc és a kompakt alakításában szinte felismerhetetlenné változó Szőke Attila kettőse olyan a darabban, mint egy elszánt kabarétréfa. A nők viszont démoniak: Vicei Natália a csábos, hosszú lábaival, G. Erdélyi Hermina pedig – aki az eredeti mű titkár figurájából lett sokkal nyomatékosabb titkár asszony – a fekete csizmája piros talpának megvillanásaival. A forradalmi hevű fiatalok – Pálfi Ervin mély lelkiismeretű Kozakovja, Baráth Attila ügybuzgó Malahovja vagy a mindig szívderítő hangot megütő Pámer Csilla Másája – nem nézhetőek másnak, mint a jövő szépszívű hírnökeinek. Még ha kézigránáttal jönnek is, nem virággal.

Mezei Zoltán elragadó vehemenciával adja a jobb francia bohózatok tipikus hősét, akit lavinaszerűen sodornak az események, mind jobban belegabalyítva őt a bonyodalomba. Játékában egyszerre jelenik meg a dinamizmus és a könnyedség, miközben végső soron a személyes emberi dráma árnyéka is felsejlik. Vagy legalábbis az az igen energiaigényes küzdelem, amivel Ivan Habarovics kormányzó a maga javára akarja fordítani az eseményeket. Formátumos alakítás, méltán nyerte el vele a színész a tavalyi Pataky Gyűrű-díjat.

A vége, az utolsó kép: fejek a piros függöny alatt és a Hová tűnt… dal. Alighanem rekviem. Katonákért. Civilekért. Ki nem tört forradalmárokért. Közért.

[i] A nagy múltú Kisvárdai Lapok hasábjain ne maradjon említetlenül az, hogy Szabadkán olyasmi történt, ami magyar színházzal nem szokott. A társulat élére kinevezett vezető szakmailag a közelében sem járt annak a színvonalnak, amit a színház képvisel. Ez pedig a belső békétlenségnél messze nagyobb körű, nyilvános elégedetlenséget szült. A társulat és az igazgató színházi szemlélete és gyakorlata közti gyökeres ellentét feloldása rendkívülinek nevezhető módon az lett, hogy a társulat maradt, az igazgató volt kénytelen távozni. Azóta a helyére került Gyarmati Kata irányításával folyik Szabadkán a munka, nemcsak megnyugtatóan, hanem eredményesen is, mint azt például ez a bemutató tanúsítja.