Folyamatos jelen

Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. Sárosdi Lilla A harag napja című előadás Erzsi nővérjeként van az első három között a legjobb női főszereplő kategóriában.

Az a benyomásom, hogy a színpadon semmi, de semmi nem tudna zavarba hozni téged.

Lehet. Igen, valószínűleg így van. A színpadon védettnek érzem magam, véd a szakmaiság.

Nyilván ez egy folyamat, egy fejlődés eredménye. Gondolom, része van benne annak, hogy a Krétakör előadásaiban igazán belemenős színészi feladatokat oldottál meg.

Ott van például a meztelenség. Emlékszem, amikor a Woyzeck összpróbáján Schilling Árpád azt mondta: Na, neglizsé, Lillácska!, megrettentem. Eleinte nem volt könnyű lepucérítani magamat a kollégáim előtt sem, akikkel pedig már elég sok mindent kipróbáltunk. De amikor az előadást végig meztelenül kellett játszanom, akkor egyszer csak felfedeztem a szabadságot. Megvoltak a keretek, és úgy éreztem, azon belül mindent megtehetek. Meztelenül, vállalva a testemet, hogy olyan, amilyen. Átléptem egy gátat. Ma már nem akarok a színpadon leplezni, szépíteni magamon semmit. Látod, az életben meg igen. Olyan ruha van rajtam, ami eltakarja, hogy ülés közben hurkázódik a hasam. Persze azért átsejlik. Ez van és kész.

Emlékszem, ebben a W – Munkáscirkusz című Woyzeck-előadásban tömted a szádba a homokot. Nekem elég nehezemre esett nézni.

Érdekes ez, nemrég egy orvos ismerősöm mesélte, hogy látott egy előadást, amelyben a színésznő észrevehetően terhesen ugrált. Miközben ezt említette, aggódva csóválta a fejét. Ami azt jelenti, hogy a nézők gyakran leválasztják a szerepről, a figuráról magát a színészt, és őt sajnálják vagy éreznek vele együtt vagy féltik. Meg kell érteni a nézőket. Ez általában is szükséges, már csak azért is, mert számos olyan előadásban játszom, ahol a nézőkhöz fordulok és kapcsolatba lépek velük. A vakságban például, amely egyszereplős darab, vak lányt játszom és segítséget kérek a közönségtől. Egyszer előfordult, hogy senki nem jött ki segíteni. Ilyen esetben vigyáznom kell, hogy meg ne sértődjek. Hajlamos vagyok azt gondolni magamban: nahát, micsoda emberek ezek, meg sem mozdulnak! Pedig nyilván csak olyasmiről van szó, hogy feszélyezi őket a helyzet, vagy gondolnak valamit, ami más, mint amit én gondolok. Hát hiszen én is annyi mindent gondolok! Hülyeségeket is. Például: ma biztos szar leszek. Vagy: úgyse hiszik el, hogy vak vagyok!

 Egyébként látsz valamit, amikor A vakság-előadást játszod?

Tulajdonképpen nem. Produkálom a nystagmust, a szemtekerezgést, és ilyenkor valóban nem látok semmit. Aztán amikor már nem szükséges, akkor is próbálom tartani, mert hátha mégis kilátszik a tekintetem a sötét szemüveg mögül. A Vakságot sokszor játszom osztálytermekben. Ez igazán komoly iskola. Mondjuk több tucat – sőt, egy alkalommal 150 – szakközépiskolás kamaszfiú elé odaülni. Magam sem nagyon hittem, hogy ez ott menni fog, de megragadtam őket. Családsegítőben, lánybörtönben is előadtam, az felemelő és megrázó élmény volt. Az ilyen előadás alkalmat ad minél közelebb lenni a nézőkhöz, bekerülni a koncentrált jelen időbe, védőháló nélkül. Ez is lemeztelenedés, csak máshogy. Kiszolgáltatom magamat nekik, és ebből kapom az erőt. Gyakran ér ilyen feladat: A papnőben is hosszan kommunikálnom kellett a közönséggel, és éreztem, ahogy a gyakorlatnak köszönhetően egyre beljebb jutok ebben. A Lúzerben, A harag napjában is megszólítjuk a publikumot. Izgalmas kihívás egyszerre lenni lazának és sűrítettnek. Valamiféle civilséget igyekszem belevinni a szakmai profizmusba.

A színpadi természetességed elég lehengerlően működik. Ez a fajta színészeted az alternatív szférához kötődik, ugyanakkor mintha az intézményes színházak is felfedeztek volna Jolly Jokerként. Az Örkényben a Stuart Mária címszerepét vetted át, a Katonában pedig a Petra von Kantba léptél be. Könnyen boldogultál, próbaidőszak nélkül?

Nagyon szerettem! Schiller szövegével élmény volt találkozni. Vágyom arra, hogy ilyen szövegeket is megszólaltathassak és jelen idejűvé próbáljak tenni. Nagy munka, gazdag szerep. Egy nő, aki folyamatosan gondolkodik, aki politikus! Sok rétege van, és Gáspár Ildikó mindegyiket meg tudta értetni velem, remekül instruált. Persze a próbaidőszak hiányzott, úgyhogy voltak dolgok, amiket csak sokára, tíz előadás után, a lengyelországi vendégszerepléskor értettem meg. Stuart Mária dolgos szerep, rengeteget kell munkálkodni rajta. Mostanában jöttem rá arra, hogy dolgozni milyen jó! Tudatosan, aprólékosan és hosszasan dolgozni. Én ugyanis hajlamos vagyok ösztönből küldeni rá magamat a szerepre. „Na, ma majd vagy jól sikerül, vagy nem.” A Stuart Mária kapcsán sokat gondoltam vissza a klasszikusokra: a Krétakör Bánk bánjában Melindára meg a Siráj Másájára. Ma többet tudnék belőlük kihozni, mint akkor. Nem könnyű ezeket elengedni, hosszú idő után sem.

Ha valaki, akkor te vagy, aki továbbviszi a 2008-ban megszüntetett Krétakört. Hiszen azóta is Schilling Árpáddal dolgozol, meg Láng Annamáriával és többekkel.

Tulajdonképpen jó, hogy nincs már Krétakör. De nem lenne jó, ha lenne? Milyen lenne? Igaz, A harag napjában is ott van Láng Annamária és Rába Roland. De közben fel kellett nőni.

A harag napja főhősnőjének létező modellje volt Sándor Mária ápolónő személyében. Ez jelent valamit az alakításodra nézve?

Inkább csak ihletője, mint modellje. De gondolok őrá közben. Mint jelenség, ott van a fejemben. Ugyanakkor átfogóbban viszonyulok a szerephez. Minden csecsemőosztályos nővér benne legyen abban, ahogyan az újszülöttekről, a „tenyérnyi emberekről” beszélek! Erzsi, akit játszom, szeretetteljes profizmussal műveli a szakmáját. Aztán hogy’ megy szét az élete… Szinte magától értetődően. Athénban mutattuk be az előadást, a görögök nagyon érzékenyen reagáltak rá. Szerették, hogy afféle klasszikus görög hősnőt mutatunk, és az országos válságuk kellős közepén erősen megérintette őket a dráma. Mondjuk itthon, a Trafóban sem hagyja hidegen a közönséget. Ez mindig kiderül, amikor az előadás után beszélgetést is tartunk, amin a nézők jelentős hányada ott marad. Frissen fel vannak ajzva, nem finomkodnak, hanem kérdeznek, mondják. Mindig kellene minden után beszélgetni! Annyi a kérdés! Igazi fóruma ez a párbeszédnek. Van értelme.

Még a kritikáról és a kritikusdíjról kell hogy megkérdezzelek: ?

Tud fájni. Koltai Tamás amit annak idején a Bánk bán kapcsán írt rólam… Azt hittem, elsüllyedek. De ettől függetlenül: szeretem és fontosnak tartom az olyan kritikát, amiből kiolvasható a gondolkodás az előadásról. Jó végigkövetni a kritikus gondolatmenetét, még ha nem is értek egyet vele. Írja meg, de ne egyszerűen csak nézőből, hanem kritikusi felvértezettségből! Így képes lehet az ő szakmája kommunikálni az enyémmel. Ami a kritikusdíjat illeti, a várományosának lenni örömteli dolog, akármi lesz is a végeredmény.

Stuber Andrea