Messire jutottak

Miért szereti mindenki Mészáros Bélát? Ez tulajdonképpen alapkérdése az AlkalMáté Trupp Mészáros Béla-előadásának. Akik ismerik az életből a címszereplőt – márpedig ez a társulat jól ismeri őt –-, nyilván sokféle választ tudnának adni a kérdésre. Talán azok is, akik csak a színpadon látják. Én speciel a mosolya miatt szerettem meg Mészáros Bélát. Amely mosolyba eleve belelátom Molnár Ferenc Liliom nevű hősét, akit Mészáros Béla, fájdalom, nem játszott el, és félő, nem is fog eljátszani.

Hogy rögtön a saját Mészáros Béla-vonatkozásommal hozakodtam itt elő, az némiképp az előadásból következik. Az AlkalMáté Trupp tízedik éve tartó sorozatában annak is megvan a maga íve, ahogy az osztálytárs-feldolgozás egyre leplezetlenebbül és kíméletlenebbül személyes. Volt idő, amikor a nézőt némiképp talán zavarba ejtette, hogy a bemutató kapcsán mennyi mindent megtud egy színész magánéletéről, a hozzá tartozó emberekről, akik maguk nem vesznek részt a produkcióban. Volt idő, amikor az esetek, az érintettek nem voltak feltétlenül néven nevezve, legfeljebb találgathattunk, már ha szerettünk volna konkrétumokhoz kilyukadni. Lassan megszoktuk, hogy ezek az estek ilyen kitárulkozók, valamint számításba vettük, elfogadtuk, hogy nem kell mindent egy az egyben vennünk. A valós sztorik, élmények, történetek és tapasztalatok átalakulnak, transzformálódnak, stilizálódnak, dramatizálódnak, poénosodnak – színházzá sűrűsödnek. Miközben a kritikus azt is kénytelen volt észrevenni, hogy színibírálatában olykor nem is szerepekről vagy alakításokról gondolkodik, hanem a színész privát személyiségéről. Ami szintén nem mindennapi. (Évi egyszeri.)

A 2014-es Gál Kristófot nevezném a kisebb fordulat évének. Az akkori címszereplő már jó ideje elhagyta a pályát. Évente két hétre azonban visszatér a színpadra, a társaihoz, régi kollégáihoz. Amikor rá került a sor, neki minden bizonnyal különösen fontos dolga volt ezzel a vállalással. Mi mindent akarhatott tőle: felidézni, felfogni, elfogadni, megmagyarázni, megváltódni, megbocsátani és megbocsátást nyerni. Annak az előadásnak a brutális őszintesége után valószínűleg nem lehetett többé hátrább lépni, az elnagyoltabb, általánosabb ábrázolás felé. Alapjában véve hasonló, önemésztő-kutató igénnyel készült a következő évi nagyszerű bemutató, a Dömötör András is, tehát idén már majdnem természetesnek vesszük, hogy a Mészáros Béla esetében is teljes a nyíltság. Névre, lakcímre, anyja nevére nézve is azonosítható minden szereplő. Ennek nem mond ellent az – hanem ellenkezőleg, kedvesen elrajzolja –, hogy Mészáros Béla /Mészáros Máté/ a bíróságon csupa olyan budapesti lakhelyet említ, ami Barcelona-játékosról elnevezett utcákban található. (És még az is bájosan jellemző a társulat stílusára, humorára, hogy slusszpoénként Messire fut ki az egész.)

Az AlkalMáté Trupp élveboncolós színházi szeánszának lehengerlő őszintesége egyrészt olyasmi, amivel a néző ritkán találkozik színházban. Másrészt pedig kiszámítható hatásmechanizmusként is tökéletesen működik. Erre jó példa az a huncut, sőt kaján fogás, amikor a kissé csapodárnak és nagymértékben mellbubusnak mutatkozó Mészáros Bélát egyszer csak egy Zsolt nevű fiatalemberrel (Gál Kristóf) látjuk intim helyzetben a színen. A nézőtéren a lehelet megszegik: ezt azért mégsem gondoltuk volna, hogy Mészáros Béla ilyen kalandba bocsátkozott, és most ezt az élményét is megosztják velünk. Ha jobban figyelünk, láthatjuk, hogy a színpad szélén Dömötör András már Máté Gáborként ül, de hát nem ezzel vagyunk elfoglalva, hanem próbáljuk beépíteni a képbe az újabb mozaikdarabkát. Eltelik egy-két perc, mire kiderül, hogy a színen Ménes Attila Bihari című darabjának próbája zajlik (múlt évi bemutató a Sufniban), ahol Mészáros Béla a homoszexualitásával megzsarolt, ügynöknek beszervezett írót, Tar Sándort játssza. Úgy kell nekünk, ha beugrottunk. Velünk is játszanak, nem csak egymással.

A Mészáros Béla-előadás a korábbiakhoz képest szűkebb mezsgyén mozog. Ebből azonban aligha kell azt a következtetést levonnunk, hogy Mészáros Béla ilyen egyszerű eset: csak a nők meg a foci érdekli, önző, infantilis, felelősséget vállalni képtelen és a horizontja nemigen terjed túl a Carpe diem!-en. Ez egyébként is egyoldalú megítélés lenne, hiszen emellett az is világos: hogy kedves, vonzó, játékos, őszinte, közvetlen, természetes fiú, akinek talán még kell egy-két évtized ahhoz, hogy benőjön a feje lágya. Gondolhatjuk továbbá, hogy életének okvetlenül része a szakma is, a szűkebb és tágabb környezet, a minket körülvevő világ. Legfeljebb az idei kivesézés a célszemélynek egy olyan korszakát érinti, amelyben a magánéleti történések a meghatározóak: az édesapa halála, a házasság, majd a válás. Ezek kétségkívül olyan élmények, amelyek kínálják magukat az újragondolásra, az újrajátszásra.

Máskor is van úgy, hogy az AlkalMáté Trupp előadásain a szereplők a színpad szélén ülnek, amikor nincsenek jelenetben épp, s maguk is nézőként figyelik az eseményeket. Elméláznak, nevetnek, reagálnak természetük szerint. Ez az egyszerű jelenlét még soha nem hatott annyira drámainak, mint most, amikor a címszereplő nemegyszer megrendülten nézte osztálytársait, amint megmutatták, miként viselkedett ő az életének különböző helyzeteiben. Talán azt is látta, milyen apokaliptikusan lesújtó, amikor a volt felesége pánikrohamakor neki okvetlenül rá kell gyújtania és a cigarettát megpróbálja belezsonglőrködni a szájába, sikertelenül.

A Mészáros Béla-bemutató bizonyára úgy készült, mint a korábbiak, Máté Gábor rendezői irányításával. Beszélgetések, ötletek, improvizációk, jelenetek összehozása, majd szelektálása, szerkesztése, egybekomponálása révén. Megbízhatóan tartalmaz a produkció mindent, amire szükség van, amit várunk és vágyunk, mert szeretjük, amit újranéznénk vagy variálnánk tovább. Akadnak dalbetétek – mind Czukor Balázs és Gál Kristóf kettőse hatásos, mind pedig Mészáros Béla fájdalmasan szép, elkésett vallomása volt feleségéhez. Az is jól bevált elemnek tekinthető, hogy kivirul egy átírt szövegű musicalbetét, ezúttal a Chicago Cellatangója, amelyet a lányok úgy adnak elő, hogy közben sorfalat alkotnak szabadrúgásnál, ide-oda kapva a kezüket védekezésül a labda ellen.

Focikeretet kapott ugyanis a játék, elvégre az AlkalMáté előző részeiből tudhattuk már, hogy Mészáros Béla bolondul a futballért, és Barcelona-drukkerként is oly nemes lelkű, hogy képes volt a Real Madridban játszó Raúlért rajongani. Az előadás kezdeteként bevonul szedett-vedett Barcelona-mezekben az osztály, ez a verhetetlen tizenhány. A Bajnokok Ligája szignálja/himnusza szól, amelynek első hangjaira richtig ráillik prozódiailag, hogy "Mészáros Béla, Bucu becézve". Kálmán Eszter szögletzászlós díszlete és a sok mez mint jelmez szintén a labdarúgó-mérkőzés kontextust szolgálja, amelyet itt-ott jelez az előadás, de nem ragaszkodik hozzá makacsul. Mészáros Béla természetesen kezdőjátékos a csapatban, aztán megesik, hogy sárga lapot kap, vagy lecserélik, a kispadról áll be a helyére valaki, és előfordul, hogy hordágyon viszik ki. Ekkor ő épp egy olyan Mészáros Béla (Dömötör András), aki otthon punnyad egész este, Bud Spencer- Terence Hill-vígjátékot néz és közben felzabál mindent, ami a hűtőszekrényben található, akár ehető még, akár nem. Mindezt pedig sportkommentátorként közvetíti szpíkeri szóhasználattal és lenge bájjal Vajda Milán.

Maga a kezdés erős és majdnem melodramatikus: az apa halálos diagnózisa a kórházban. Rögtön egy olyan helyzet, amellyel címszereplőnk nemigen tud mit kezdeni. Nem képes eléggé benne lenni. Körülbelül ilyennek hat a legfontosabb párkapcsolata is, amelynek történetébe beavat minket az előadás. Mészáros Béla házasságának két egészen kiváló jelenet a kezdete és a végpontja. Az előbbi egy autós út – talán ez maga a nászút, Barcelonába, meccsre –, amikor is Veronika és Béla barkochbáznak. Az elragadó precizitást és elvágólagosságot bemutató Péter Kata és a csodálatos szemeket meresztő Mészáros Máté. A zárás pedig a válóperes tárgyalásuk, ahol a bírónőt játszó Szandtner Anna – akit egészen biztosan nem lehet másban elképzelni, mint piros blézerben – kissé tanácstalanul, ámde szakszerű türelemmel veszi fel a tényállást a szófukar feleségtől (Jordán Adél) és a szótehetős férjtől (Mészáros Máté). Ahogy hallgatja őket, valószínűleg felmerül benne, hogy vajon jól választott-e pályát. (Utóbb kiderül ugyanis, hogy ez volt az első hivatali napja. Hőseink kedvesen gratulálnak neki.)

Elismeréssel leírhatnék még torokszorító vallomásokat és remek epizódokat az előadásból. Például annak illusztrálására, hogy a színház, a szerep és a valóság milyen megrázóan és/vagy felemelően tud összeérni néha. Amikor Mészáros Béla a kórházból jövet, az apja halálos ítéletével a fejében a halott anyját keresi a Katona színpadán az Anamnézis-előadásban. (És eljátsszák a jelenetet Czukor Balázzsal most is, ahogy annak idején.) Vagy amikor a Heldenplatz-előadásba a szerep szerinti apja halotti torára a saját apja temetéséről érkezik, és át sem kell öltöznie, mert a jelmez-feketeöltönyét viselte. Azt is le kell szögezni, hogy a szereplők kreatívan, alázatosan és kollegiálisan vesznek részt a játékban, és sok helyütt remekelnek. Mindenekelőtt Dömötör Andrást szeretném méltatni, akin jól látszik, mennyi színészi energia jön ki belőle ilyenkor, az évi egy rendes fellépésekor.

Végső soron azonban mindegy, hogy színházilag mi történt ezeken az estéken a Jurányiban. Jó is volt, szép is, vicces is, szomorú is, hiányos is, teljes is. De a lényege, a funkciója alighanem az volt, hogy mindannyian a magunk helyén részt vegyünk Mészáros Bélának Mészáros Bélával való találkozásában.

Stuber Andrea