Tükröt tartani

A magyar színház jelenéről

 A magyar színház prosperál. A statisztikák azt mutatják, hogy immár hetedik esztendeje töretlenül nő a színházlátogatások száma. A Heti Világgazdaság 2006 óta minden évben összeállítja a színházak saját közlése, illetve a kulturális államtitkárság által szolgáltatott adatok alapján a leglátogatottabb színházak és előadások rangsorát. Ezek szerint 2014-ben a legtöbb jegyet az Operaház előadásaira adták el: 446130 darabot. A második leglátogatottabb teátrum a Budapesti Operettszínház, bár ha összeadjuk, hogy a Vígszínház társulatának előadásait hányan nézték meg a Vígben és kamaraszínházában, a Pestiben, akkor ők vannak többen. A nagykörúti zenés Madách Színház is dobogós, majd a könnyű darabokkal országszerte turnézó Turay Ida Színház következik a sorban. A vidéki teátrumok közül a legtöbb nézővel a szolnoki, a székesfehérvári és a kecskeméti színház büszkélkedhetett: 90 ezret meghaladó jegyvásárlóval.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján 2008-ban a gazdasági recesszió nyomán 4,5 millióra csökkent az éves nézőszám, ám a következő évtől kezdve folyamatosan növekedett. 2013-ban már 5,8 millió színházjegyvásárlás történt, 2014-ben pedig 6,5 milliósra gyarapodott az össznézőszám, egy tízmilliósnál kisebb lakosságú országban. A száz lakosra jutó színházlátogatások száma a 2012-es 51-ről három év alatt 65-re emelkedett. A színházi előadások éves száma hozzávetőleg 25 ezer, több mint a felét Budapesten játsszák. Egyetlen téli hétvégén, péntektől vasárnapig a fővárosban több mint százféle előadás kínálatából választhatunk. A pesti kőszínházaknak mindegyike repertoárszínház, közülük a nagyobbak – mint a Nemzeti, a Vígszínház, a Thália, a Katona – egy hónapban 13-14 különböző darabot játszik a nagyszínpadán, némelyiket csak egyszer vagy legfeljebb kétszer havonta. A zenés nagyszínházak valamivel kevesebbfélét tartanak egyszerre műsoron, ott szívesebben adják sorozatban a hét-nyolc darabjukat.

Egyre több néző

Az évi 25 ezer előadás közül majdnem minden harmadik gyerekszínházi produkció. A gyerekszínház igen jelentős működési terület tehát, amelyen egyébként épp úgy különválik az „üzleti célú” színház és a „művészszínház”, mint a „felnőtt” színház esetében. Vidéki nagyvárosokban működnek bábszínházak, komoly szakmai műhelyek, mint a kecskeméti Ciróka, a szombathelyi Mesebolt vagy a győri Vaskakas. Rajtuk kívül minden megyeszékhely egyetlen – állami, illetve önkormányzati fenntartású – színháza is bemutat gyerekelőadást, évadonként egyet-kettőt. Budapesten két ilyen profilú intézmény található, a Kolibri Színház és a Budapest Bábszínház. Mindkettő minőségi teátrum, amely az utóbbi években egyre nagyobb gondot fordít a színházi nevelésre is. Ezekben a színházakban rendszeressé váltak a színházpedagógiai programok, az előadásokat bevezető, illetve feldolgozó foglalkozások drámapedagógusok közreműködésével. A fővárosban akad egy-két (alternatív) társulat – a Káva, a Kerekasztal –, amelynek a színházi nevelés a kizárólagos funkciója. Az intézményes gyerek- és bábszínházakon kívül magántruppok, utazó társulatok, kisvállalkozások tömegei működnek országszerte, tekintettel arra, hogy az igény szinte kielégíthetetlen. Gyerekelőadásra mindig mindenhol van közönség: színházban, művelődési házban, bevásárlóközpontban, utcán, téren, vásárban, óvodában, iskolában. Gyerekszínházi produkciók a legváltozatosabb színvonalon születnek és kerülnek közönség elé, a kívánatostól a nemkívánatosig.

A műfajon belül a bábszínházművészet látványos fejlődésen ment keresztül az utóbbi tíz évben. Ez nem kis mértékben annak köszönhető, hogy a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen épp húsz éve kezdődött bábképzésből számos tehetséges alkotó került ki. A mai magyar bábszínház élvonala – amelybe írók, dramaturgok, rendezők, színészek, igazgatók is tartoznak Gimesi Dórától Kolozsi Angélán, Tengely Gáboron, Schneider Jankón át Kocsis Roziig és tovább – a tradicionális gyerekszínház eszközeit, programját, formáit és tartalmát akár messze meghaladó teljesítményre is képesek, és olykor felnőttközönség számára is hoznak létre bábos produkciót.

A színházi statisztikák adatai mutatósak, bár a teljesítmény színházművészeti jelentősége szempontjából némiképp óvatosságra inthet az, hogy a színházlátogatók nagy-nagy többsége úgynevezett könnyű műfajt néz, zenést vagy komédiát azokban a – nevezzük így – kommersz állami színházakban, amelyek egyébként épp úgy élveznek anyagi támogatást a központi költségvetésből, mint a művészszínházak. 2014 három leglátogatottabb színházi előadása egytől-egyig világsiker-musical: a Mamma Mia, a Mary Poppins és az Elfújta a szél. Nem is várható a belátható jövőben, hogy a szórakoztatóipari színházak – főként a zenés műfajt művelő, nagy költségű produkciókat játszók – megélnek a nézőikből vagy a szponzoraikból. A magyar vásárlóközönség anyagi kondíciói egyáltalán nem teszik lehetővé, hogy a színházak állami támogatás nélküli jegyárakon kínálják a produkcióikat. Színházat meghatározó mértékben mecénáló magántőkések, nagyvállalkozók nincsenek, legfeljebb állami nagyvállalatok – korábban a nagybankok is, de csökkentek a lehetőségeik, mióta rájuk jár a rúd –, amelyek a kormánypolitikától erősen függő működésüket, bevételeiket és szponzorációs lehetőségeiket szívesen igazítják ugyancsak a kormánypolitikához. Márpedig a színház – és általában véve a kultúra – nem az a terület, amely az országvezetés számára stratégiai fontossággal, kiemelt jelentőséggel bírna.

Ugyanakkor van példa arra, hogy a színház iránt elkötelezett üzletemberek magánszínházat működtetnek, a színvonalas szórakoztatás céljával. Az Orlai Tibor által létrehozott Orlai Produkciós Iroda lassan tízéves múltra tekinthet vissza. Ez idő alatt több tucat előadást hozott létre, amelyet a Belvárosi Színházban és szerte az országban játszik. 2014-ben csak a fővárosi játszóhelyükön több nézőjük volt (73351), mint a Nemzeti Színháznak. Sikeresnek bizonyult Zimányi Zsófia vállalkozása is, aki 2012-ben a Rózsavölgyi Zeneműbolt üzlete felett megnyitotta a Rózsavölgyi Szalont, ahol kávéházi közegben bulvár kamararabokat mutatnak be. Magánszínház más úton is keletkezett: a tönkre ment körúti Játékszínt Németh Kristóf privatizálta nem egészen tisztázott körülmények között, és alighanem a Centrál Színház is kikerül állami tulajdonból, s a színházat sikeresen működtető igazgató, Puskás Tamás birtoka lesz. Az elmúlt három évben az állam bezárt két budapesti színházat – ilyenre évtizedek óta nem volt példa –, előbb a három játszóhelyű Budapesti Kamaraszínházat, majd pedig lassú kivéreztetés után a Bárka Színházat szüntették meg

Röviden tekintsük át a színházak jogi helyzetét és finanszírozásának módját.

Törvény és pénz

2008 végén a parlament elfogadta az előadó-művészeti törvényt, amely regisztrációra kötelezte a színházakat, valamint a működésük alapján besorolta őket különböző kategóriákba, s ehhez rendelte a finanszírozást. Eredetileg hat kategória volt, ezek az előadásszám, bemutatószám, saját produkció és önálló társulat léte vagy nem léte alapján tettek különbséget a színházak között. A híres VI. kategóriába kerültek a legalább két éve működő független színházak, amelyek a gyakorlati lebonyolítás működési zavarai, valamint az anyagi megszorítások, megítélt támogatások befagyasztása miatt végül is nem kapták meg a színházakra fordítandó költségvetési pénz 10 százalékát, amelyet pedig a törvény eredetileg garantálni szándékozott. 2013-tól háromra csökkentették a kategóriák számát, ennek értelmében működnek nemzeti és kiemelt kategóriájú előadó-művészeti szervezetek, amelyek normatív alapú finanszírozásban részesülnek, a harmadik kategóriába tartozók pedig pályázati úton juthatnak forrásokhoz.

Miután az Európai Unió 2009 végén jóváhagyta azt a gazdasági elképzelést, hogy a jegyárak növekedését és a közönségfogyást meggátolandó, a magyar állam lemond adóbevételeinek egy behatárolt részéről – a gazdálkodó egységek a társasági adójukból adományt nyújthatnak az erre jogosult, az előadó-művészeti törvény szerint regisztrált színházaknak, s azok ezt a TAO-nak rövidített támogatást az előző évi jegybevételük nyolcvan százalékáig igénybe vehetik –, elindult a küzdelem ezekért a pénzekért. (Külön peche a színházaknak, hogy ezt az adományt a gazdasági szervezetek nemcsak színházaknak címezhetik, hanem bizonyos, üzleti alapon működtethető „látvány-csapatsportoknak” is, mint például a labdarúgás. Márpedig a regnáló kormány a sport, azon belül is főként a futball támogatását példát adó módon előbbrevalónak tartja, mint a színházakét.)

A TAO belépése 2010-ben megoldotta ugyan a színházak legsürgetőbb anyagi gondjait, ám már rövidtávon is mutatkoztak kellemetlen mellékhatásai, hosszabb távon pedig negatív tendenciákért is felelőssé tehető. Egyrészt a magyar leleményességre jellemzően azonnal megszületett a mód a nézőszám/jegybevétel horribilis statisztikai növelésére. Dokumentumok születtek távoli, egzotikus országokbeli turnékról fantasztikus nézőszámokkal, ami a következő évben erősen megnövelte az adott színház TAO-befogadási lehetőségeit. Másrészt közvetítő cégek léptek be, s íratlan üzleti szabályok alakultak ki arra, hogy a cégtől kapott TAO-támogatásért hány százalékot kell rögtön visszaosztani az adományozónak, illetve leadni a közvetítőnek. A törvénykezés folyamatosan igyekezett korrigálni a szabályokat, de hogy még mindig messze van a tökéletestől ez a rendszer – amelyet egyébként kiegészítő támogatásnak szánt a törvényhozó, ám a gyakorlatban ez ma már nélkülözhetetlen, alapvető forrása a színházak működésének –, azt a 2015 decemberében megalakított Tiszta TAO-ért Társaság életre hívása jelzi. Ez a szervezet a korrupciómentes, a díjat szedő közvetítőket mellőző kultúrafinanszírozásért száll síkra. Zömmel egyébként azok a színházi vezetők alapították, akik ott bábáskodtak a színházi törvény módosításánál.

Ráadásul bár a színházak finanszírozását az előadó-művészeti törvény pontosan szabályozza – hogy a nézőszám és a minőségi szorzók alapján miként kell kiszámolni például az állami színháznak jutó „művészeti ösztönző részhozzájárulást” –, ezen maguk a törvényalkotók ad hoc módon tetszőleges átlépnek. A 2011-es költségvetési törvényben például előfordult, hogy képviselői indítványra átcsoportosítottak 50 millió forintot a veszprémi Petőfi Színház művészeti ösztönző részhozzájárulásának megemelésére. Ez a növekmény csak tízmillióval kisebb annál, amennyivel a központi költségvetés a legkiválóbb, itthon és külföldön egyaránt elismert független színház, a Pintér Béla és Társulata működését támogatta abban az évben.

A nem folyamatos finanszírozásra, hanem pályázati pénzek megszerzésére ítélt, harmadik kategóriás színházak – jellemzően a független, alternatív színházi csoportosulások – helyzete egyre kilátástalanabb. Nemcsak azért, mert a Nemzeti Kulturális Alap és a kulturális miniszteri keret pályázati pénzeinek elosztásánál egyre kisebb a szerepe a független szakemberek és a szakmai szervezetek véleményének, és lejt a pálya a kormánypárthoz ideológiailag, politikailag vagy szervezetileg kötődő színháziak és szervezetek felé. Hanem azért is, mert ezt a fogyatkozó forrást is mindinkább azok az intézmények hasznosítják, összeférhetetlenségekre nem érzékenyen, amelyeknek vezetői a pénzosztó bizottságokban ülnek, és amelyeknek a működését a normatív támogatás is erősen preferálja (például Nemzeti Színház, Pesti Magyar Színház, Nemzeti Táncszínház). A 2016-tól átalakuló összetételű Nemzeti Kulturális Alapban még inkább korlátozódik a szakmai szervezetek részvételi lehetősége az állami finanszírozás megítélésében, a pályázatok elbírálásában.

Mindösszesen a színházi szféra támogatása egyre csökkenő, miközben az arányai is eltolódtak, s részint az üzletileg sikeresebb színházaknak, részint pedig a Teátrumi Társaság nevű, eleve politikai elköteleződés mentén szerveződött színházi társasághoz tartozó társulatoknak kedvez. A fővárosi művészszínházak és az állami finanszírozás által lassú, de biztos halálra ítélt kis független társulatok helyzete mind nehezebb. Mindezek figyelembevételével kell vizsgálnunk a magyar színház elmúlt három évének teljesítményét, a színházak működését, művészi irányait és eredményeit.

A Nemzeti és ami vele jár

A Nemzeti Színház története sosem volt mentes a politikától. Minden kurzus hajlamos úgy tekinteni az intézményre, mint a nemzeti identitás kifejeződésére, a magyar színház zászlóshajójára, netán a kulturális kormányzat koronagyémántjára. Ehhez soha nem járult végiggondolt és széles körben elfogadott elképzelés arról, hogy mi a funkciója a Nemzeti Színháznak a XXI. században (vagy akár csak a XX-ban.) A budapesti Nemzeti Színház igazgatójának kinevezésében általában nem a szakmai szempontok játsszák a főszerepet, hanem eszmények, ideológiai elvárások vagy a politikai megbízhatóság. A 2002-ben átadott új Nemzeti Színháznak Vidnyánszky Attila a hatodik igazgatója, elődei közül ketten töltöttek ki ötéves ciklust. A legutóbbi váltás némiképp viharosra sikerült részint a pályázatelbírálás körülményei miatt, részint mert az előző direktor, Alföldi Róbert a mandátuma végére éppen felfuttatta a színházat, amelynek bemutatóit akkor már lelkes és nagyszámú közönség kísérte figyelemmel. Éles a különbség: Alföldi színházához képest Vidnyánszky Attiláé mondanivalójában egyszerűbb, kijelentőbb, népnevelőbb. Ugyanakkor költői, látomásos, olykor egyenes misztikus formavilágával nem könnyen megközelíthető és követhető a nagyközönség számára.

A Nemzetit irányító Vidnyánszky Attila a színházi életben komoly szerepet és fontos funkciókat tölt be: elnöke a Teátrumi Társaságnak, művészeti rektorhelyettese a Kaposvári Egyetemnek, vezérigazgatói belépéséig elnöke volt az állami támogatások és igazgatói kinevezések körül is meghatározó szavú Színházművészeti Bizottságnak. Érdekérvényesítő képességének és területfoglalási szándékának nemcsak súlyosan negatív, már-már drámai következményei lettek – mint a függetlenek társulatok fokozatos ellehetetlenülése vagy a Pécsi Országos Színházi Találkozó zsákutcába jutása vagy a kaposvári egyetem színházi tanszékének kiürítése –, hanem egy pozitív is: a MITEM. Ez a Nemzeti Színház által rendezett nemzetközi színházi szemle, amelyre 2014 tavaszán került sor először, majd 2015-ben másodszor, s kormányhatározat írja elő a fesztivál költségvetésének biztosítását 2016-ban és 2017-ben is. Az eddigi két MITEM-en 15-15 külföldi előadást láthattunk a Nemzetiben. Ilyen bőséges kitekintésre legutóbb akkor volt mód, amikor 2000-ben az Európai Színházak Uniója fesztiválját Magyarországon rendezték.

Fővárosi bástyák

Budapest kőszínházi térképén van néhány biztos pont: a Katona, az Örkény és talán még – vagy talán: majd újra – a Radnóti. A Katona József Színházban 2011-ben zajlott igazgatóváltás, a lehető legegészségesebb módon, ami egyébként sajnos nem igazán volt jellemző az elmúlt tíz év hazai gyakorlatára. Zsámbéki Gábort a színház főrendezője, Máté Gábor követte a vezetői pozícióban, az utánpótlás tehát belül nevelődött ki. Máté Gábor első igazgatói ciklusát egyszerre fémjelezte az eddigi irány folytatása és a nyitás új stílus, szemlélet és közönség felé. (Második öt éve 2016 januárjától indul majd, a már lezajlott pályázás és döntés nyomán.) Az épület külseje megváltozott, trendibb, a fiatalokat hívogatóbb lett, a tartalmat illetően pedig a Katonában változatlanul magas színvonalon rendez klasszikusokat Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, miközben Máté Gábor érdeklődése elsősorban a kortárs drámákra és a társadalmat aktuálisan foglalkoztató kérdésekre irányul. (A Cigányok című előadás egy XX. század eleji Tersánszky Józsi Jenő-vígjátékot fordít át a XXI. századi magyarországi cigánygyilkosságokba. Az Illaberek a legújabbkori kivándorlást taglalja, a Rükvercnek pedig egy hajléktalan a főhőse.)

Az általános közönségigény lassan, de biztosan változott – nem feltétlenül jó irányba, amiben szerepe lehet a televíziózás színvonalának, a kultúra és a művészetek kiszorulásának a tömegmédiából. Ma egy Gorkij- vagy Brecht-bemutató még a Katonában sem számíthat olyan hosszú szériára, mint 15-20 évvel ezelőtt. Annál inkább szép és nagy vállalás, hogy 2015 tavaszán bemutatták Goethe Faustjának I. és II. részét, két estén játszva, Schilling Árpád rendezésében. A Katona kiemelkedő színvonalú színésztársulatával nemcsak a törzsrendezők – az említetteken kívül még Gothár Péter és a tavaly végzett rendezőnő, Székely Kriszta – dolgoznak, hanem fiatalok és vendégek is.

Az Örkény Színház társulatáról ugyancsak a legjobbakat mondhatjuk. A korábbi bulvárszínházat Mácsai Pál igazgató tizenöt év alatt értékes és élvezetes művészszínházzá alakította, ahol Bagossy László, Mohácsi János, Ascher Tamás és Gáspár Ildikó nevéhez fűződnek a legsikeresebb produkciók (Hamlet, Liliomfi, A Bernhardi-ügy, Stuart Mária). A Nagymező utcai kisszínházban, a Radnótiban Bálint András harminc évig vitt szolid, minőségi polgári színházat Valló Péter főrendezői tevékenysége mellett. Mostanra kicsit talán megfáradt a teátrum, csökkent az újdonság- és vonzereje, de izgalmas és ígéretes váltás előtt áll éppen, mivel 2016 elejétől a társulat vezető színésznője, Kováts Adél lesz a Radnóti igazgatója, aki pályázata szerint bőséggel kínál majd lehetőséget a legfiatalabb rendezőnemzedékeknek is.

Kováts Adél kinevezése azért is örvendetes, mert ő lesz a harmadik színigazgatónő Budapesten. A főváros legnagyobb prózai színházát ugyanis változatlanul Eszenyi Enikő színésznő és rendező vezeti, aki rendkívüli tempót diktál a három játszóhellyel rendelkező intézménynek, ahol esténként összesen több mint 1600 nézőt fogadnak. Például a 2012/2013-as évadban 11 bemutatót tartottak, 568 előadást játszott a társulat, 335 ezer néző előtt. Egyszerre tudnak szakmai és közönségsikert aratni olyan előadásokkal, mint Brecht Jó embert keresünkje (Michal Dočekal rendezésében, Eszenyi Enikővel a címszerepben, 2012), a Bodó Viktor rendezte Gogollal (A revizor, 2014), vagy A Mester és Margaritával (rendező: Michal Dočekal, 2014). Igazi truvájt is magáénak mondhat Eszenyi Enikő, amennyiben Robert Wilson a Vígszínházzal, a Cseh Nemzeti Színházzal és a Szlovák Nemzeti Színházzal közösen hozta létre tavaly az 1914 című produkciót, amelyet Budapesten is játszik olykor az alkalmi nemzetközi társulat, Eszenyi Enikővel a szereplők között.

Távolabb a tűztől

A vidéki színházak életében az elmúlt öt-tíz évben szinte mindenhol az történt, hogy a színház fenntartói, a helyi önkormányzatok a szakmai szervezetek véleményétől mind függetlenebbül választottak színházigazgatót, mindig színész személyében. Ez bizonyára összefügg avval, hogy a színészről és munkájáról személyes tapasztalattal és véleménnyel bírnak a városvezetők, s a színházzal kapcsolatos igényeik és elvárásaik szerényebbek annál, mint hogy színházművészeti koncepciók mentén gondolkodjanak. A vidéki színházak ebben az időszakban nagyjából egy srófra járnak: rutinos vígjáték, ismert klasszikus, bevált zenés mű (inkább operett, mint musical), gyerekdarab alkotja az éves műsort. Kortárs magyar dráma, szerzői színház, a próbafolyamatban közösen létrehozott darab, kísérleti előadás legfeljebb kis kamaraszínházban vagy stúdióhelyiségben jön létre. A legnagyobb nézőszámmal a Balázs Péter igazgatta szolnoki Szigligeti Színház büszkélkedhet, amely meglehetősen szerény színvonalon kínálja azt a fajta prózai és zenés színházat, amely már a nyolcvanas években is kissé avíttasnak hatott. Erről módunk van meggyőződni minden szilveszterkor, amikor a közszolgálati televízió már-már tradicionálisan közvetíti a szolnoki színház évbúcsúztató gálaműsorát. (A közszolgálati televízió színházi előadást mindössze két-három, nem jelentős színházból sugároz. Félő, hogy az elmúlt 5 év legfontosabb színházi produkcióból semmit nem mutatott be, rögzített és őrzött meg a Magyar Televízió.)

A vidéki színházak között is akadnak olyanok, amelyek igényesebb és izgalmasabb vállalkozásokba fognak, ide sorolható a kecskeméti Katona József Színház – amely rendszeresen foglalkoztatja a rendezői középnemzedék talán legmarkánsabb és legkurrensebb képviselőjét, Zsótér Sándort –, és a Miskolci Nemzeti Színház, amely meglehetős riasztó vezetési válsághelyzeteken keresztül jutott el a mostani, ígéretesnek tetsző szakaszába. Ugyancsak említendő a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, ahol magas szakmai színvonalú korszakot fémjelzett a tavaly távozott Tasnádi Csaba 16 éves igazgatása. Debrecen és Dunaújváros is rokonszenvesen próbálkozik, munkálódik igazgatónők, Ráckevei Anna és Dobák Lívia művészeti vezetésével. 

Megbízhatóan kiemelkedően működnek a legjelentősebb határon túli magyar színházak, Erdélyben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Kolozsvári Állami Magyar Színház (az előbbit Bocsárdi László, utóbbit Tompa Gábor vezeti hosszú ideje), a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, valamint a vajdasági színházak, amelyek az utóbbi években komoly szakmai sikereket arattak Magyarországon. Az adminisztratív intézkedések miatt jelenleg a létében fenyegetett Újvidéki Színház Opera ultimája (rendezte: Kokan Mladenović) díjakat kapott mind a Pécsi Országos Színházi Találkozón, mind pedig a határon túli színházak kisvárdai fesztiválján. A szabadkai Kosztolányi Színház Urbán András rendezte Bánk bánja pedig korszakosnak mondható értelmezése nemzeti klasszikusunknak, Katona József művének. A mai magyar dráma terén is határon túlról jött „megváltás” az elmúlt 4-5 évben. A marosvásárhelyi Székely Csaba Bánya-trilógiája – amely fejlődésképtelen erdélyi falvakban, kisebbségi magyar közösségekben megmaradt, alkoholba fulladó, reménytelen hősöket ábrázol csehovi részvéttel és mcdonaghi nyelvezettel – mind a szerző íráskészségével, mind humorával, mind szemléletével revelatívan hatott a magyar szakmára és közönségre. Székely Csabának az első darabja, a 2011-ben a marosvásárhelyi alternatív színházban, a Yorick Stúdióban színre vitt Bányavirág óta 19 bemutatója volt ország- és világszerte. Ilyen gyorsan felívelő és kiteljesedő drámaírói karriert magyar szerző az utóbbi évtizedekben nemigen ért el.

Merre a jövő?

A már többször említett független szféra az a területe a magyar színházművészetnek, amely a legszabadabban, legkötetlenebbül – egyben a leglehetetlenebb körülmények között – működik. Évek óta pénztelenül, létbizonytalanságban dolgoznak. A fiatalos lendület és az erős ambíció viszi őket előre, ameddig energiával és türelemmel bírják. Schilling Árpád Krétakörével már felmondott az államnak, a nemzetközileg elismert Bodó Viktor megszüntette társulatát, a Szputnyikot. A fiatalabb nemzedékek ígéretes alkotói – Polgár Csaba vagy Dömötör András – külföldön (is) rendeznek, Bodó Viktor és Mundruczó Kornél is inkább nemzetközi projektekben gondolkodik ma már.

A független színházak állami támogatása az elmúlt öt évben a negyedére csökkent. A Nemzeti Színház 2016-os és 2017-es MITEM-fesztiváljára kormányhatározattal elkülönített 2x200 millió forint több, mint amennyi 2015-ben a független színházaknak jutott. A 2011-ben újjászerveződött Független Előadó-művészeti Szövetség civil szervezet tagságát 50 alternatív színház alkotja. Közéjük tartoznak, tartoztak vagy tartozhatnának tánc- és mozgásszínházi együttesek (mint a Tünet vagy a Forte Társulat), komplett színiegyetemi osztályok társulatai (a HOPPart, a K2 vagy a minden nyáron egy „önéletrajzi” produkciót készítő, kiváló AlkalMáté Trupp), a nagy múltú Stúdió K,  a külföldi vendégszereplésekre sűrűn hívott sztártársulatok: Pintér Béla együttese, Bodó Viktor Szputnyikja, Mundruczó Kornél Proton Színháza, Balázs Zoltán Maladypéje vagy a Krétakört mindig újabb és újabb társadalmi tartalmakkal feltöltő Schilling Árpád. Ide szerveződtek mindazok a független alkotók, akik már alighanem a jövő színházát próbálgatják a jövő közönsége előtt. Ennek egyik új vonulata a fizikai színház, amelynek művelői a Színház- és Filmművészeti Egyetem viszonylag új, fizikai színházi képzéséből kerülnek ki, s olyan, emblematikus produkciók fűződnek hozzájuk, mint például a Forte Társulat A nagy füzet-előadása, Agota Kristof regényének színpadi változata, ahol a zöldségnövények használata szuggesztív kifejezésévé válik a természettel való küzdelemnek (az emberi természetet is beleértve), vagy Hegymegi Máté Kohlhaasa a Szkénében, amelyben a víz lesz az úr.

A független színház felől érkező innovációt a legjobb esetekben befogadják és felhasználják a kőszínházi struktúra legnyitottabb és legprogresszívabb műhelyei. Így kerülhetett sor arra, hogy Horváth Csaba a Radnótin rendezett Oresztészt, Kaposváron Magyar Elektrát, Bodó Viktor és színészei a Vígszínházban leltek otthonra és munkaközösségre, Polgár Csaba könnyedén ingázik az Örkény Színház és a HOPPart között, a Katona József Színházban pedig tavasszal Puccini A köpeny című vígoperájának átiratát rendezi Pintér Béla, aki a Titkainkkal az utóbbi évek legjelentősebb előadását hozta létre a maga társulatában. A Titkaink egy pedofil hajlamaival küzdő és elbukó népzenész egyéni tragédiáján és a titkosszolgálati működésen keresztül mutatja be a hetvenes-nyolcvanas évek magyar szocializmusának embernyomorító jellegét, amelynek következményei egészen a jelen politikai rendszeréig nyúlnak, tekintettel a korábbi ügynökök múltjának máig tartó tisztázatlanságára.

Természetesen a színházi struktúra alapját képező, normatív támogatású, intézményes kőszínházakban is történtek fontos dolgok az elmúlt években, születtek lényeges előadások. Például a Nemzeti Színházban az Egyszer élünk, amely a Mohácsi testvérek színházi tényfeltáró munkája a XX. századi magyar történelem zivataros évtizedeiből. Vagy a Katona József Színház Słobodzianek-bemutatója, A mi osztályunk, amely abból a történelmi eseményből vette drámai alapanyagát, hogy 1941-ben egy lengyel kisvárosban, Jedwabnéban a zsidó lakosságot teljes egészében kiirtották. Vagy a Radnóti Színház modern, szikár Tennessee Williams-előadása, a Vágyvillamos. De a jövőt a függetleneknél és -től lessük. Már ha lesz nekik lesz jövőjük egyáltalán.

Stuber Andrea