Kilencszázadszor

Amikor a mostani Rádiós, Wunderlich József megszületett, már javában kísértettek a szellemek A Padláson a Vígszínházban.

Borzongató belegondolni, hogy az egy és (át)oszthatatlan Kölyök, a csodálatos Pápai Erika mi mindent láthat, amikor belenéz abba az üvegtükörbe, amit a Rádiós megforgat a padláson. A padlásban. Mi mindent és ki mindenkit láthat ő akkor a lelki szemeivel. Kaszás Attilától kezdve az eredeti szereposztás további súlyos veszteségein át, akik örökre szépek – Tábori Nóra! Sipos András! Vallai Péter! – a sok-sok szereputódig.

Amikor a mostani Rádiós, Wunderlich József megszületett, már javában kísértettek a mesés szellemek ezen a kelet és nyugat közötti padláson. Már akkor röpködtek a szilvásgombócok, cöcögött-csocsogott Barrabás, ünnepelte Témüller a pályáját, tette az érzékszervi próbát Rádi és Süni. Huszonnyolc éve megy ez így. A kontextus legfeljebb annyit változott, hogy egy mai kisgyerek talán nem is érti, mi az a furcsa, ámde a maga módján táncolni is tudó monstrum a színen – a Robinzon nevű számítógép. De bizonyára elmagyarázzák neki a szülei, akik talán maguk is kisgyerekként látták a Vígben A padlást, és elmagyarázták nekik a szüleik.

A padlás tegnapi, 900. előadásán a mögöttem ülő ismeretlen néző a kezdés előtt visszarévedt a múltba, és nosztalgikus felhanggal azt mondta a székszomszédjának: én még láttam Kaszás Attilával és Eszenyi Enikővel! Amiből megérthetjük, hogy nemcsak arra emlékszünk, amit láttunk, hanem arra is, amit képzeltünk az elmúlt 28 évben bármikor.

Az ünnepi előadás a zsúfolt nézőtér előtt ugyanolyan szépen, precízen, komolyan zajlott le, mint bármelyik másik. A végén, a tapsnál bezsúfolódtak a színre az alkotók – Horváth Péter, Sztevanovity Dusán, Presser Gábor, a rendező Marton László és a stáb többi tagja –, valamint megannyi korábbi Süni, Lámpás, Meglökő, Robinzon.

Úgy gondolom, ez A padlás meg fogja érni az 1000. előadást. Remélem, hogy én is.

Stuber Andrea