Az elképzelés érzése

A Pesti Színházba a Találkozás estéjén belépve az előcsarnok mellékutcájában díszletmakettet találunk: lakótelepi házak kivilágított ablakokkal, Trabant, templom, fák, avarral borított sétatér. Gondoljuk rögtön, hogy ez kiállítás az előadáshoz, talán a díszlet makettje, de azt nem sejtjük, hogy maga a díszletmakett a díszlet. Vagyis hogy ebben (ilyenben) is játszanak majd a színészek, amikor időről időre elhagyják a színpadot, hogy kamera által közvetítve érkezzenek hozzánk, a színpadot hátulról lezáró szalagfüggönyre vetítve.

Eszenyi Enikő a Találkozás színrevitelében filmes technikát használ: operatőr követi a darabban szereplőket. Ez a rendezői döntés domináns. Erősen érinti a művet, több szempontból is. Egyrészt mert a Találkozás különös együttese prózai és zenei alkotásnak, hiszen összehangzik benne Nádas Péter szövege és Vidovszky László muzsikája. (Ámbár talán nem a muzsika a leghelyesebb kifejezés.) A hárfás, a hegedűs és az ütős zenélését a vetített történések és azok hangkulisszái óhatatlanul átminősítik filmzenévé, ha ugyan nem egyenesen háttérzajjá. Milyen esélye lehet egy akkordnak ott, ahol a pohárba szórt méreg pezsgését és kiskanállal kevergetését is kihangosítják? Másrészt az előadás filmes vonulata nemcsak a darab két főszereplőjét mutatja meg, hanem az összes többit is, akiről hőseink csak mesélnek. Így a kétszemélyes Találkozás elveszíti kamaradráma jellegét, s sokszereplős tablóvá avanzsál. Színészileg megjelenítve elénk tárnak mindenkit, pontosan megszabva evvel azt, hogy mi nézők milyennek lássuk őket, például a fiatal fiúktól olvadozó férjet vagy egy eldönthetetlenül szép/nem szép lányt.

Vitathatatlan, hogy vannak, vagy legalábbis lehetnek előnyei a filmes eszközöknek. Például kínálhatnának egyfolytában közeliket a főszereplők arcáról, amiért nagyon is hálásak volnánk, mert a Fiút játszó, férfias Király Dániel fizimiskája távolabbról szinte semmit nem mutat. Arca zárt, takarja sötét szakáll, homlokába hulló haj, szemüveg – utóbbit Nádas Péter adta a hősre sajnos, pedig milyen jó lenne tiszta arcot látni –, tehát a tekintetét érdemes kinagyítani. A vetítés azonban nem erre irányul elsősorban, hanem arra, hogy a hősök elbeszélését illusztrálja. Nincs az a kifli és üveg tej, amit Börcsök Enikő a szalagfüggöny kiadta vásznon fel ne mutatna, ha éppen arra kerül szó. Látunk a filmben korabeli plakátokat és vonaton utazó ember kezében Szabad Népet, Rákosi Mátyással a címlapon. (Ez mostanra kissé közhelyessé lett, ráadásul: nem érdekesebb-e a korszakból maga a diktatúra és természete, mint a történelmi konkrétumok?) Látjuk Mária almazöld ruháját, gyíkbőr szandálját és a megveretését is. (Bár 2015-ben az erőszak decens képeivel már elég nehéz hatást kelteni, annyi durvaság ömlik elénk, akárhová nézünk.) De mit tegyünk: az előadás a szemünket kéri. A képzelőerőnket nem kívánja igénybe venni.

Nádas Péter 1979-es drámája harminc évvel ezelőtt jutott először színpadra ugyanitt, a Váci utcában, Valló Péter rendezésében, Ruttkai Éva és Hegedűs D. Géza előadásában. Volt azóta néhány bemutatója Magyarországon és külföldön is, de nem lett belőle megnyugtatóan és megbízhatóan bevált színházi darab. Jeles irodalmi értékű drámaszöveg, amely témáját tekintve – furcsa, lehetetlen, tragikus végű szerelmi kapcsolat az ötvenes években egy többször lefogott, megalázott, kisemmizett úrinő és az ávós tiszt között – nem különösebben nagyszabású vagy eredeti. (Mária szavait: „a világ legszebb szerelmi története” ösztönösen idézőjelbe tesszük.) Maga a forma érdekes és költői, s alapos szerzői instruáltsága dacára várja, igényli az alkotói kreativitást a megjelenítés módját illetően. Eszenyi Enikő kétségtelenül innovatívan fogott hozzá, még ha véleményem szerint többet vesztettünk is a vámon, mint amit nyertünk a réven.

Antal Csaba többrétegű és többműfajú díszlete és a filmes módszer még egy lehetőséget felkínál: a játékosságét. Ezzel nagyon csekély mértékben él az előadás, jószerével csak egy-két képben. Például amikor a Fiú az apja filmbéli képéből kilépve belép. Vagy amikor a makett téren átsétál két teljes életnagyságú láb: női cipő, férficipő. Akárha Gulliver és Gulliverné. A színek és a zsongató képek azt a feladatot róják a kissé csalódott nézőre, hogy lehetőség szerint mindig keresse Börcsök Enikőt. Amikor csak színpadon van, vagy jobb híján a vásznon. Az első félóra után nagyon kevés olyan, tiszta helyzet adódik, amikor egyik színésznek sem kell kiszaladnia a filmes díszletbe, hanem minden látványelemtől mentesen egymással van dolga Máriának és a Fiúnak. Ilyenkor lehet a legjobban megfigyelni Börcsök Enikő csodálatos színpadi lényét, természetes erejét, elemi színészi energiáit. A hangja, a nézése, a szívritmusa, az észjárása – semmije nem hat úgy, mintha ez az asszony leszámolt volna az élettel. A végén a piros ajtón túl mi várja? Hihetem, hogy a halál?

Akárhogy is: egy nagy színésznő találkozása ez itt egy nagy szereppel.

És van még valami, amit a bemutató javára írhatunk. Kiderül belőle, miről szól(hat) ma Nádas Péter tragédiája. Arról, hogy a bűnök nem múlnak el, és elérnek egyik nemzedéktől a másikig. Mindig akad majd, aki emlékezik.

Stuber Andrea