Éber nyugvópont

Tartalmas időtöltést – ezekkel a szavakkal bocsátották be a jegyszedők a közönséget a nézőtérre a Reflex fesztiválon Sepsiszentgyörgyön. Fiatalok voltak mind a jót kívánó jegyszedők, reflexes pólót viseltek pöttyel a hátukon (a pötty, vagyis a pont a fesztiválnak szimbolikusan és dizájn szempontjából is központi eleme) és olyan nagy számban közreműködtek a jegyellenőrzésnél, hogy háromszoros biztonsági gyűrűt vontak a bejáratok köré. Idővel megértettem a sokaságuk humanista jellegét: előadáskezdéskor mind egy szálig bevonultak a jegyszedő fiúk-lányok is a nézőtérre, párnával vagy székkel a kezükben, és valamennyien megnézték az összes produkciót.

A fiatalokat beengedő gesztus alighanem jellemző az immár harmadik alkalommal megrendezett nemzetközi színházi fesztiválra. A Bocsárdi László igazgatta Tamási Áron Színházban zajló kéthetes rendezvénysorozat értéket, élményt, szakmai együttlétet kínált fel pályakezdőknek, továbbá pályafolytatóknak, nézőknek, alkotóknak, szakíróknak. Bocsárdi megfogalmazása szerint a Reflex3 arculatát meghatározó pont a csendre utal. „Egy térben lenni, egyre figyelni, számunkra ez a találkozó. Éber nyugvópont.” Ennek megfelelően a fesztivál a színházi előadások kínálatán túl egyéb programokról is gondoskodott. Szakmai műhelye, az In/ Between Reflex(ions) ezúttal a Játéktér színházi folyóirat Mentor-programjának keretében működött. A mentorok, túl az írásgondozáson, a produkciók tágabb kontextusáról is eszmét cseréltek a magyar és román anyanyelvű diákokkal, a résztvevők pedig fesztiválblog címszó alatt a reflexfest.ro honlapon számoltak be a látott előadásokról.

A különböző kísérőrendezvények – koncertek, közönségtalálkozók, a Tadeusz Kantor születésének centenáriuma alkalmából a Bukaresti Lengyel Intézet segítségével rendezett fotókiállítás, filmvetítés és beszélgetés – jó szolgálatot tettek az érdeklődőknek. Nem kellett mindig csak a sötét nézőtéren ülni némán. A fesztivál legfőbb vonzerejét persze mégiscsak a meghívott produkciók jelentik. A Reflex figyelmesen és előzékenyen felkínált a közönségnek számos olyan színházi előadást, amely már egyéb fesztiválokon is szerepelt, érdeklődést keltve, sikert aratva és esetenként vitákat váltva ki. 19 színházi előadás zajlott le március 18. és 31. között a sepsiszentgyörgyi teátrumban. 13 színházi társulat vett részt a fesztiválon, közülük több helyi. A vendég együttesek Lengyelországból, Litvániából, Szerbiából, Magyarországról és Romániából érkeztek.

A programot két nemzetközileg is kurrens produkció foglalta keretbe: nyitányul az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház Sirály-előadása szolgált, amelyet tavaly a budapesti nézők is láthattak a MITEM-en. A darabot a szlovén Tomi Janežič rendezte, aki általában maga is szereplője az előadásnak. Most azonban nélküle zajlott a produkció, a Trigorint játszó Boris Liješević emlegette sűrűn: „ilyenkor a rendező azt szokta mondani, hogy…”. A szerbek szó szoros értelmében jelen idejű Csehov-értelmezése képlékeny: bizonnyal változik a prezentált próba- és munkafolyamat alatt, így még az sem mindig egyforma, hogy hat és fél, hét vagy nyolc órán át tart a produkció. Négy felvonása élesen elüt egymástól – nézőpontját, sőt a néző helyét tekintve is, s kétségkívül rendhagyó, rendkívüli élményben részesíti a közönséget. Ugyanez elmondható a fesztivál záróelőadásaként bemutatkozó Mirandáról is, amely Vilniuszból érkezett. Oskaras Koršunovas-rendezés nem először szerepel a Reflexen, korábban a litván rendező híres Hamletje, valamint az Éjjeli menedékhely volt látható Sepsiszentgyörgyön. A Miranda – amely járt a gyulai Shakespeare-fesztiválon – A vihar alapján készült, s mindössze a Prosperót és a Mirandát játszó két színész lép fel benne: Povilas Budrys és Airida Gintautaite. Egy apa és a sérült, mozgásképtelen lánya egy szobába zárva, még a Szovjetunióban, A viharral mint könyvvel, olvasni-, játszani, átélnivalóval a kezükben

Újvidékről magyar társulatot is vendégül láttak a szentgyörgyiek, az Újvidéki Színház Opera ultima-előadását hívták meg, amely egy fehér és egy fekete felvonásban hozza össze A sevillai borbélyt és a Figaro házasságát Kokan Mladenović rendezésében. Részint azért, hogy Balázs Áron és Elor Emina vezérletével varázslatos operaparódiát adjanak elő a színészek, részint hogy a folytatásban konkrét és kőkemény politikai színház kerekedjen a produkcióból, amely a tavalyi POSZT-on a legjobb előadás díját nyerte el a szakmai zsűritől. Magyarországról két színházi csapat utazott a Kovászna megyei, túlnyomórészt magyarok lakta városba: a Nemzeti Színházból a Szentivánéji álom alkotógárdája (a produkció a Gyulai Várszínházzal közösen született tavaly nyáron), valamint Pintér Béla és Társulata a Titkaink című előadással. A Szentivánéji álom egy grúz rendező, David Doiasvili markáns, szép és nyugtalanító víziója Shakespeare művéről, a Titkaink pedig az utóbbi évek legfontosabb és legnagyszerűbb budapesti bemutatója. Mindkettő a nagyszínpadon szerepelt, elképzelhetetlenül zsúfolt nézőtér előtt (408 férőhely + hatvan pótszékre saccolom), lelkes fogadtatással a végén.

A házigazda Tamási Áron Színház Bocsárdi László UNITER-díjas rendezését, a „vízcsöpögős” Hamletet kínálta, amely nagy formátumú, reprezentatív produkciója a színháznak, Bartha József UNITER-díjas díszletében, és a budapesti Nemzeti Színház színpadán mind többször feltűnő Mátray László címszereplésével. Sepsiszentgyörgyöt képviselte a fesztiválon a Háromszék Táncegyüttesen kívül az M Stúdió is, amely Erdély egyetlen hivatásos mozgásszínháza, s a Fehér Ferenc által koreografált és rendezett Kampf című előadással állt közönség elé. Határaikon belülről két produkciót invitáltak még a szentgyörgyiek, Temesvárról és Bukarestből. A Moliendo cafénak különleges erénye, hogy egy román rendezőnagyság, Silviu Purcărete irányításával hozta létre két temesvári társulat: a Csiky Gergely Színház és az Állami Német Színház. Ez a két trupp, a magyar és a német egy épületben dolgozik Temesváron, osztoznak a színpadon és az estéken, és most először hoztak létre közös produkciót. Majd háromtucatnyian vesznek részt benne, egy kávéház nyüzsgő, változó vendégseregeként töltve be a stúdiószínpadot. Van valami kerettörténet, lefejezett török béggel, 400 kiló elhagyott kávéval, egyebekkel, de a lényeg nem ez, hanem a színek, formák, ötletek, helyzetgyakorlatok, etűdök és asszociációk sora. Olyik kihullik, olyik megmarad – mármint a néző fejében. A legemlékezetesebb talán egy szikár, elegáns úr (egy szikár, elegáns színész: Georg Peetz), aki vissza-visszatér, mindig tiramisut rendel, de soha nem ízlik neki. Mígnem egyszer három csivogó alkalmazott lány szó szerint tesz a fejére, oda szervírozza alkotóelemenként a tiramisut. És emberünk így is tud elegánsan távozni.

A bukaresti Odeon Színház A demokrácia ellen című produkcióval jött, amely Esteve Soler kortárs katalán szerző műve, s a román abszurd jeles interpretátora, Alexandru Dabija rendezte, nem először már. Hét különálló kép elevenedik meg a demokrácia eszméjéről, gyakorlatáról és végéről, a poétikus születési víziótól kezdve az Örkény Istvánra emlékeztető utolsó abszurdig. Ez utóbbiban a szülők a fiuk 18. születésnapján kívánnak megszabadulni nem kívánt gyermeküktől. Nem, nem ez volt a legjobb előadás, amit a harmadik Reflex-fesztiválon látni lehetett. De benne feszült a szándék: beszélni rólunk, az életünkről, a vágyainkról és kudarcainkról. Itt, most.   

Stuber Andrea