Je suis une mouette

Esték a Nemzeti Színház nemzetközi fesztiválján

Másodszor rendezte meg Madách Imréről elnevezett nemzetközi színházi fesztiválját a Nemzeti Színház. Az áprilisi rendezvénysorozat 13 ország 20 előadását kínálta 3 színpadon, „Fókuszban: A színész művészete” jelszóval. Ahogy tavaly, úgy idén is 15 külföldi előadást tekinthettünk meg, további ötöt pedig a Nemzeti Színháztól. A múlt évben az lehetett a néző alapérzése, hogy folyton orosz nyelvű közönség közepén ül, ez mostanra elmúlt. Ha ránézünk a vendégprodukciók listájára, rögtön feltűnik, hogy a MITEM nyugati nyitást hajtott végre: Spanyolországból, Svájcból, Franciaországból, Németországból, Ausztriából, Dániából is érkeztek produkciók.

A válogatás elveit nem ismerjük, de észrevehető, hogy búvópatak jelleggel bukkannak fel jeles külföldi alkotók, akik vagy előbb megmutatkoznak rendezésükkel a fesztiválon, majd dolgoznak a Nemzeti Színházban, vagy fordítva. A tavalyi nem túl meggyőző grúz Macbeth színrevivője, David Doiasvili idén a budapesti Nemzeti Színház impresszív Szentivánéji álom-előadásának rendezőjeként részese a programnak. A moszkvai Művész Színház stúdióját vezető Viktor Rizsakov ezúttal nemcsak az orosz színinövendékkel végzett munkáját mutatta be, hanem a Nemzeti Színházat is reprezentálta az Éjjeli menedékhely rendezőjeként. A Nemzeti bizonyára profitál az idei eseményből is, újabb külföldi vendégrendezőket fogad majd – az orosz Anatolij Vasziljevet, a grúz David Doiasvilit és a bolgár Alekszander Morfovot jelzi előre a következő évad műsorterve –, s a hírek szerint megállapodást között több színházzal. A Budapestre jött alkotók között számos nagy név szerepelt, a produkciókat színre vivő vagy más minőségben jelenlévő rendezőkkel a Körhintát és az Isten ostora előadást jegyző Vidnyánszky Attila imponáló társaságba került: Toni Servillo, Eugenio Barba, Anatolij Vasziljev, Matthias Langhoff, Valerij Fokin emelték az április 14. és 28. közötti esték fényét.

A tavalyi tapasztalatok nyomán rövidíteni tervezték a rendezvénysorozatot, ehelyett azonban még hosszabb is lett. Mindenesetre sikerült a programok gazdag választékát kínálni, a színházi előadásokon túl közönségtalálkozókat és szakmai konferenciát, kerekasztal-beszélgetést, könyvbemutatót, filmvetítéseket és mesterkurzust is tartottak. Pontos adatokat – egyáltalán: választ – sajnos nem kaptam a Nemzeti Színháztól a fesztivál tételes költségvetésére, a látogatottságra és a jegybevételre vonatkozó kérdéseimre, de a záróközleményből az derült ki, hogy az előadásokon 7134 néző vett részt, és 450 színházcsináló személyt láttak vendégül. (A tavalyi fesztivál után 6377 nézőt és 620 színházi vendéget számoltak össze.) A 7134 nézőből jómagam kilencszeresen vettem ki a részemet, vagyis a 15 külföldi produkciónak csaknem kétharmadát láttam. A fennmaradó öt előadás – a kínálat egynegyede – a Nemzeti Színház produktuma, ennek megtekintésével természetesen nem vártam meg a fesztivált. (Bár talán érdemes lett volna, mert ezúttal olcsóbban adták a szakmai jegyet a színikritikusoknak, mint a szürke hétköznapokon.) Itt említhető a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A fösvény-előadása is. Bocsárdi László Molière-rendezése szerepelt korábban Budapesten, s már akkor megcsodálhattuk az előadás elegáns látványvilágán túl Pálffy Tibor és Derzsi Dezső szemrevaló apa-fia kettősét.

A MITEM céljának tekinti, hogy sokféle formanyelvvel ismertesse meg a közönséget, "A rítus-színháztól az egészen alternatív gondolatokig kapjon teret minden" – amint azt a Nemzeti Színház vezérigazgatója megfogalmazta. A program valóban nagyon sokfélét kínált, ámbár túlnyomó részt hagyományosnak mondható előadásokat. Nem voltak jelen ifjú alkotók kísérletező produkciói, ami nem különösebben meglepő, tekintve, hogy a nagynevű és nagy múltú alkotók értelemszerűen nem fiatalok már. Ez akkor volt a legfeltűnőbb, amikor a dán Odin Teatret adta elő az Eugenio Barba rendezte The Chronic Life-ot. (Az előzetes várakozás szakaszában ez bizonyult a legkurrensebb programnak, szinte képtelenség volt jegyet kapni rá. Csak a legtitkosabb legrafináltabb eszközök bevetésével sikerült bejutnom.) A produkcióban egy csapat színész mutatkozott alakzatokban, dirib-darab szövegekkel, több nyelven, különböző akciókban. Olyan hatást keltettek a játszók, mint akik 20-30 év óta csinálják a színpadon ugyanezt, és azóta csak járt és járt felettük el az idő. Többé-kevésbé hasonló értetlenség és csalódottság kísérte és követte a lausanne-i színház Matthias Langhoff és Caspar Langhoff rendezte Apolló mozi című előadását. Ez elvileg izgalmasan ötvözte a film és a színház műfaját, de gyakorlatilag az volt a legérdekesebb jelenete a nagyszínpadi, moziépület-díszletű produkciónak, amikor a mű mindösszesen két élő szereplőjének eltért a véleménye Kirké értelmezéséről az Odüsszeiában.

Többen a szkopjei új Macedón Nemzeti Színház végeérhetetlennek tűnő Az örök ház című előadását tekintették a sorozat mélypontjának, de a magyar színházi életben járatos Vlad Troickij rendezése, az ukrán Kutyaház szereplése sem bizonyult feltűnően sikeresnek. Nyilván nem volt problémamentes a produkció kétszintes kutyaház (avagy börtön) díszletének elhelyezése a Gobbi Hilda Színpadon. Mindenesetre úgy tűnt, nincs a nézőtéren egyetlen olyan ülőhely sem, ahonnan rendesen lehetne látni a rácsok, oszlopok, ketrecek közé, alá, fölé, mögé helyezett színinövendékeket. 10 perc elteltével akár a vacsorámat is odaadtam volna azért, hogy hozzák be a színre bilincsben Cervantest, s vegye rá a rabokat a La Mancha lovagja eljátszására.

Az ukrán előadás második felvonásában a közönség egy része a zárt területre került, ami azt is jelentette, hogy a fogva tartók vegzálásának alanyává vált, ha minimális mértékben is. A rendező utóbb elismerően nyilatkozott a rács mögé jutott, készségesen együttműködő budapesti nézőkről, akik a játszók felszólítására elénekelték a Himnuszt. Ezen az előadáson szinkrontolmácsolás szolgálta a publikumot, ami olykor ugyan technikai problémákba ütközött – a lausanne-i előadáson például kellemetlenül zúgott, sípolt egy darabig a gép –, de még mindig sokkal komfortosabban működött, mint a szöveg kivetítése. Ez utóbbival akadtak gondok. A Gobbi Hilda színpadi Arlequin-előadáson például olyan magasra, a rivalda vonalában a színpad fölé vetítették a szöveget, hogy folyamatosan választásra kényszerültünk: vagy a játszókat nézzük, vagy a fordítást. A Karamazov testvérek estéjén pedig sajnos a legfontosabb monológnál zavarodott össze a vetítés kezelője, és csak kapkodta a feliratokat. Az Apolló mozi tolmácsolása esetében érdekes megoldással éltek: a Nemzeti Színház színészei, Udvaros Dorottya és Olt Tamás mondták a fülünkbe magyarul a színészek szövegét, amivel sokat tettek az unalmunk elűzéséért.

De most már jöjjenek azok az előadások, amelyek egészében (vagy részben) pozitív élményt jelentettek. Az üde színfolt kategória első helyezettje a francia Compagnie La Piccola Familia Arlequin, a szerelem által pallérozva című produkciója. Ezt rendezte az egyetlen fiatal (33 éves) rendező, Thomas Jolly, aki a főiskola elvégzése után öt társával együtt hozta létre társulatát 2006-ban, s előálltak Marivaux e korai darabjával. Ezt a komédiát nálunk még sosem tűztek műsorra, de ha már játszották volna magyar színpadon, valószínűleg akkor sem lenne ismertebb. Marivaux nálunk nem szokott sikert aratni. A franciák előadása minuciózus stíljáték, a commedia dell’artéra hajaz. Egyszerű és lendületes. Kevés tárgyi eszközt használ a színpadkép (néhány folyóméter textil, árván lógó villanykörték), de ami van, abból minden lehetséges hatást kinyernek. A mese nem bonyolult: a Tündérlány meglát egy fiút az erdőben és beleszeret. A fiú butácska, mint egy gyerek. Okítani, művelni kezdik – hiába. Megtalálja a párját azért egy pásztorlányka személyében – az Ahogy tetszikre emlékeztető, bukolikus jelenet –, csak a hatalmafosztott Tündérlány marad magára. Ilyen ma egy tündérmese. Arra tanít például, amire a Republic zenekar is: aki hülye, az is marad.

A franciák bemutatkozásához hasonlóan a palermói Sud Costa Occidentale fellépésének is a forma az erőssége. Emma Dante rendezésében a Médeia-történetet adja elő egy színésznő, öt színész és két zenész-énekes. Szikár, balladisztikus egy óra, amelyet a Mancuso fivérek – két ősz bárd – kétszólamú, kántáló-jajongó éneke vezet be. Az öt férfiszínész mindent játszik: asszonykart, Kréont, Iaszónt, mikor mit kell. Két emlékezetes részletet őrzök. Az egyik amikor Médeia megszüli gyermekét. A bábasszonyok által takaróelemként használt színes, patchwork lepedő végül a levegőbe repül, majd belehullva a szereplő karjaiba, pólyásbabává lényegül át. A másik a Médeiát alakító Elena Borgogni egzaltált tánca, miközben megszabadulni próbál menyasszonyi fátylától és ruhájától.

A bécsi Burgtheater Jan Bosse rendezte Sirály-előadásáról lényegesen kevesebb szó esett a nyilvánosságban, mint a tapsrend végi utójátékról. (Amelyről én személy szerint azt gondolom, hogy a színészek személyes politikai demonstrációja nem volt udvariatlanabb, mint a melléfűzött reakció, az aradi vértanúk listájának rájuk tolása.) Pedig a produkció felvillanyozóan könnyed és élvezetes. Különösen ígéretes a kezdete: a tószínpadi premierre készülő Kosztya és Nyina – aki sirályjelmezben játssza Trepljov darabját, átértelmezve ezzel a negyedik felvonásbeli „én sirály vagyok” monológot – mintha az egész színházépületet bevenni készülne. Amint aztán az érkező nézők is (Arkagyina, Trigorin és a többiek) kedves közvetlenséggel bejátsszák a nézőteret. Medvegyenko eleve a karzatról jelentkezik, neki a tanítói fizetéséből nyilván csak olcsó jegyre futja. Mi, a közönség is közreműködői lehetünk Trepljov színházának, amennyiben a jegyszedők által osztogatott világítós kulcstartókkal magunk hozzuk létre a sátán piros szeme effektust a megfelelő pillanatban.

Az osztrákok egyben adják az első három felvonást, ami egységes komédiai hangvételre ad módot. Az értelmezésnek kulcsfigurája Christiane von Poelnitz hihetetlenül gyönyörű, erősen őszülő Arkagyinája. (A hihetetlenül szót arra is értve, hogy nehéz elképzelni olyan Arkagyinát, aki ne festetné be őszülő haját.) Igazi, 24 órás színésznőt játszik. Michael Maertens egészen jelentéktelen, pipihús után kapdosó Trigorinja mellett folyton úgy forgolódik, mint aki állandóan a reflektorfényt és a megfelelő színpadi helyzetet keresi. Megvan persze ennek a hátulütője is: ez az Arkagyina úgy marad minden pillanatban a felszínen, hogy eleve a felszínen mozog. Ezt azonban öniróniával, reflektáltsággal ötvözi a színésznő. A negyedik felvonás komorodik és mélyülni indul. Szép a nyitójelenet: Daniel Sträßer kis bajuszú, nyurga, izgága Kosztya Trepljovja mélabúsan gitározik és énekel. Mögötte a koszlott díszletfalon képek tűnnek fel és el: a darab hősei, köztük ő maga, amint hosszú alakja egy sír felé dől.

A hamburgi Thália Színház szintén orosz klasszikust hozott, a Karamazov testvéreket Luk Perceval rendezésében. A hullámzóan erőteljes produkció meghatározó eleme a díszlet. Annette Kurz tervező a magasból hosszú, keskeny rudakat lógatott be a játéktérre. Amikor ezek lengeni kezdenek és egymásba akadnak, akkor derül ki, hogy fémből vannak és összeütközve haranghangot hallatnak. (Ez még némi Andrej Rjublov-fílinget is teremt.) A szereplők felvonulnak a darab indításakor, innen kezdhetjük a barátkozást a Karamazov fiúkkal. Nem könnyű ez a barátkozás, mert például a nem kellemes hangú Bernd Grawertet előbb nézném védett korba ért könyvelőnek, mint ifjú, duhaj Dmitrij Karamazovnak. De a kisebbik fiúkat is negyvenes színészek játsszák. Alexander Simon nagy teherbírású, gyermeki érzékenységét már feldolgozott Aljosa Karamazovnak mutatkozik – ebben az regényadaptációban egyértelműen Aljosa a fő alak –, Jens Harzer pedig művészien kócos, zaklatott, csupa idegvégződésből álló Ivan. Viruló fiatal színésznőket viszont találtak a középkorú férfi főszereplők mellé: Marina Gilic tolószékkel súlyosbított Lizája keresztté válik Aljosa számára, Patrycia Ziolkowska Grusenykája pedig szép ívűen tesz tönkre minden elérhető férfit. Ez a Grusenyka épp olyan könnyű, világos és libegő, mint a ruhája. 

A fesztiválon a leglelkesebb, legmelegebb fogadtatásra a milánói Piccolo Teatro Belső hangok című előadása lelt. A szeretetet eleve megalapozta, hogy a produkció rendezője és egyik főszereplője Toni Servillo, akit A nagy szépség című Oscar-díjas filmből van szerencsénk ismerni és kedvelni. (A publikum kis híján fogadótapsban tört ki, amikor a színész belépett a történetbe.) De már addig is jól mentek a dolgok: egy nagy, furcsa, fehér konyhában, ahol a háznép a reggeli foglalatosságokat végezte pörgő szószaporítás közben. A történet egyszerű és kicsit bizarr. Toni Servillo figurája – akinek a testvérét a testvére játssza: Peppe Servillo – gyilkossággal vádolja meg a derék háznépet. De hamar kiderül, hogy csak álmodta az egészet. Vagy mégsem? Ezt egy idő után már senki sem tudja, legfőképpen ő maga nem. Az előadás – vagyis inkább a darab – nem különösebben jelentős. Ahol valószerű, ott a hétköznapiság bája sugárzik belőle. Ahol meg álomszerű, ott mesésen mediterrán. Sok színházi ember ült a nézőtéren, és a tetszésüket úgy lehetett érteni, hogy maguk is boldogan vennének részt ilyen előadásban. De a színházi alkotói sorsok különbözőek.

A kormány, módosítva öt hónappal korábbi határozatát, 2014. december 30-án újabb döntést hozott, amelyben a miniszterelnök felhívja az emberi erőforrások miniszterét és a nemzetgazdasági minisztert, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megvalósuló Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó megszervezéséhez és lebonyolításához a 2016. és a 2017. évre 200-200 millió forint összegű költségvetési támogatást tervezzen be a Nemzeti Színház Zrt. részére.

További két MITEM anyagi fedezete tehát biztosított. A Nemzeti máris megkezdte a 2016-os fesztivál szervezését. El van eresztve.

Stuber Andrea