Csehovot legutóbb akkor játszott a Tamási Áron Színház, amikor Kiss Csaba a Sirályt rendezte meg Sepsiszentgyörgyön. Ezúttal pedig a Cseresznyéskert színrevitelére marosvásárhelyi rendezőhallgatót hívott Bocsárdi László igazgató. Sardar Tagirovsky – aki kazanyi orosz-tatár édesanya és kijevi-volgai bolgár édesapa gyermekeként Oroszországban született, az általános iskolát azonban már Kecskeméten végezte el – alighanem avval kezdte a munkát, hogy átnevezte a művet Meggyeskertté. Mint tudjuk, sokáig a szebben hangzónak ítélt Cseresznyéskert címmel szerepelt a színdarab, de ez kétségkívül ferdítés, amely több szempontból is félrevisz kicsit. (Például mert a cseresznyefa és a meggyfa nem ugyanabban az időben virágzik, más ilyenkor a színe, és más a gyümölcs íze is. Cseresznyét kevésbé dolgoznak fel aszalt formában, mint a meggyet – amiképp azt Firsz, az öreg inas emlegeti a darabban.)

Természetesen az orosz anyanyelvű és magyarul tökéletesen beszélő fiatal rendező nem állt meg a címnél, hanem az egész szöveget felülvizsgálta. A Tamási Áron Színház fordítót nem tüntet fel internetes színlapján – dramaturg van: László Beáta Lívia –, az előadáshoz készült textus vizsgálatával azonban megállapítható, hogy Elbert János Cseresznyéskert-fordításából indultak ki, ám Tóth Árpádét is hasznosították. (Az alapszöveg a próbafolyamat során minden bizonnyal módosult itt-ott.) A létező fordítások megváltoztatása nyilvánvalóan arra irányult, hogy a dráma szövege egyszerűbb, s mint ilyen, a szerzőhöz hűségesebb legyen. Kezdetektől fogva jellemző ugyanis, hogy színműveinek fordítói némiképp felstilizálták Csehovot. Az ő drámahőseinek beszéde egyáltalán nem bonyolult, mondataik egyszerűek, szófordulataik hétköznapiak. A mi gazdag nyelvű poétáink – akik a múlt század első felében még németből fordították magyarra az orosz írót – alkalmasint nem tudták megállni, hogy fel ne költősítsék, ki ne cirkalmazzák. Elbert János ugyan nem ezt az utat járta – feltehetőleg ezért esett Tagirovsky választása az ő fordítására mint alapra, ámbár Elbert János óta Spiró György, majd Morcsányi Géza is átültette magyarra a Cseresznyéskertet –, de még így is volna mit egyszerűsíteni ezen a verzión is. Egy-két példa:

Ahol Lopahin csak annyit mond: ну, да я в двух-трех словах (Szó szerint: na, akkor két-három szóban), ott Elbert János rögtön metaforát hoz be: csak dióhéjban a lényeget. Tagirovsky ugyan kibővíti a félmondatot, de revideál: a lényegre térek… két-három szóban... Máshol e mostani változat jogosan pontosít: А без тебя тут няня умерла. (Szó szerint: És nélküled itt meghalt a dada.) Elbertnél: Mialatt odavoltál, meghalt a dadus. Sepsiszentgyörgyön: A hiányodtól meghalt a dadus.

Az új szöveg egyrészt igyekszik jobban visszaadni például az oroszokra oly jellemző, kicsinyítő képzős szóhasználatot. („Ne sírj, legényke, azt mondja, mire vőlegényke leszel, nyoma se marad.”) Másrészt egy-egy ma is használatos kifejezésre (pl. чепуха!) nem a modorosnak vagy irodalmiasnak ható, korábbi magyar megfelelőket alkalmazza (sületlenség, illetve badarság), hanem pontosan azt, amit ma mondanánk: Baromság! Ebben itt-ott talán túl is ment Tagirovsky munkája az ideális mértéken (vagy ha azon nem, az én ízlésem határán legalábbis.) Az Elbertnél feslett erkölcsűnek mondott Dunyasát szükségese-e emellett még kurvának is nevezni? Az is megkérdőjelezhető, hogy ildomos-e Jepihodovot balfasznak titulálni. (Csehovnál ezt az örökké bénáskodó fiatalembert szerencsétlen 22-esnek csúfolják, amivel arra a peches kártyásra utalnak, aki a 21-ezésben mindig befuccsol 22-vel.) A magyar fordítások ezt a szófordulatot a „két lábon járó szerencsétlenség”-gel vagy az „egy rakás szerencsétlenség”-gel helyettesítették. Tagirovsky azonban végül is a balfasznál lyukad ki.

Más helyeken még erősebben hozzányúlhatott volna a szöveghez, tovább faragva az eredetihez hasonlóan nyersre a kifejezéseket. (Pl. Piscsik szavait: со мной уже два раза удар был (szó szerint: már kétszer volt agyvérzésem), Elbertnél és Tagirovskynál: kétszer a guta is megsimogatott.) És érdemes lett volna korrigálni azon a két ponton is, ahol nyilvánvalóan sajtóhiba került Elbert János fordításába. Firsz szavainál: A paraszt az árért, az úr a parasztért. (Helyesen: A paraszt az úrért, az úr a parasztért. Мужики при господах, господа при мужиках.) Vagy Jása harmadik felvonásbeli kérésénél Ranyevszkajához: De minek is mondja, ön is láthatja. (Helyesen: De minek is mondjam, ön is láthatja. Что ж там говорить, вы сами видите.)[1]

Áttérve a szövegről az interpretációra: a sepsiszentgyörgyi előadás hosszú, hallgatag várakozással kezdődik. Egyrészt módunk van alaposan meggusztálni a Bartha József tervezte teret, amely titkokat és sejtelmeket lengedeztet. Egy félig a földbe süppedt szekrény halkan ígéri, hogy Firsz majd ebből bújik elő az előadás végén, akár egy különös koporsóból. (Ánya úgy alszik el ezen a bútordarabon, ahogy egy csúszdán lehet.) Van aztán a színen egy letakart díszletelem is, arról később derül ki, hogy makett, vasúti pálya, kisvonattal, egyben magát a cseresznyéskertet is modellezi. (Vagyis meggyeskertet. Ez kedves, játékos poénja a sepsiszentgyörgyi produkciónak. Lopahin rendre cseresznyéskertet mond, s ilyenkor a többiek kórusban javítják: meggyes.)

Látunk lepleket, csillárt, tükröt, különös teásüveget, egy színházi nézőtéri széket. A Lopahinként már a kezdés előtt jelenlévő Pálffy Tibor közel van a gyülekező közönséghez, nekünk háttal ül, bő tíz perces némaságban. Azután aktívabb várakozásba fog: órát vesz elő, sétál, fürkészi a falitükröt, talált rúzzsal rajzol rá, téblábol. Az előadás elejének hosszú, lassú csöndje tökéletesen működő rendezői ötletnek bizonyul: időt kapunk arra, hogy megpihenjünk, beleüljünk, ráhangolódjunk az előadás ritmusára. A POSZT-szereplés délutánján vagy húsz perc is eltelik, mire a színfalak mögött izgatott lárma csap fel: megjött az állomásról a kompánia. Hazaért Párizsból a gyerekhangú asszony (D. Albu Annamária Ranyevszkajája) a gyerekhangú lányával (Benedek Ágnes Ányája), s ott tolong körülöttük mindenki, aki akar tőlük valamit vagy nem akar semmit.

Tagirovsky közel egy órán át játszatja az első felvonást, éles ellentétet állítva fel az előadás második felével, amelyben perspektíva-, sőt mondhatni: színházi paradigmaváltás is történik. Az utolsó felvonást a rendező erősen megnyesi, szinte összecsapja. Eddigre már úgyis tudjuk: minden illúzió, legfőképpen az, hogy lehet egyáltalán otthon lenni ebben a világban, emberek között. Ami van vagy lehetne egyáltalán, azt is lefejti, elmossa az idő. Vagy valami hasonló, szolidan közhelyes érzet sugallik.

A szünetben a játszók az előcsarnokban teával kínálják a nézőket, figyelmes vendéglátónak mutatkozva. Ezután pedig a közönség a játék második részére váratlan helyzetbe és végképp elszimbolistásult produkció közegébe kerül. A nézőtér szélén állunk, miközben a szereplők a Ranyevszkajáék által rendezett ostoba és fölösleges bál keretében bejátsszák az egész teret, a színpadot és a zsöllyét egyaránt. Báli vendégek volnánk mi magunk is, de a szó semmilyen értelmében nincs helyünk itt. Elvesztettük a külön bejáratú székünket, ahogy Ranyevszkajáék is elveszítették, ami az övék volt. (Mi később kapunk másikat, ők nem.) Fehér léggömbök ágaskodnak a tér különböző pontjain, mint álmok, vagy mint gyümölcsfák, vagy mint figyelmeztető jelek. Végül a szereplők lebuknak, eltűnnek a zsöllye széksorai között. Még egy végül Firsz megismétli Lopahin néma körét az elejéről.

Sardar Tagirovsky színrevitele nem arra utazik, hogy racionálisan megfejtsük a színrevitel különös elemeit. Inkább az érzékeinkre kíván hatni, a lelkünkbe óhajtja belefolyatni az előadás baljós és reménytelen időtlen idejét. Hogy személy szerint nálam ez a szándék nem ért célba, annak okát abban látom, hogy a színészeket a markáns egyneműség felé terelte a rendezés. Az alakítások nem látszanak dúskálni a hősök lelki világának és/vagy szövegalattijának gazdagságában és bonyolultságában, hanem egyszínű lenyomatok, sűrítmények. Egy-egy felfokozott állapot stilizált ábrázolását adják. Jellemző és fájó momentum, hogy jószerivel teljes egészében kimarad – pontosabban egyetlen gesztusra redukálódik – Várjának és Lopahinnak az a kettőse, amikor az új gazda végül is elmulasztja megkérni a régi gazdasszony kezét. A Cseresznyéskert-előadások legszebb színészi pillanatai nemritkán ebben a jelenetben születnek meg. Itt erre nincs rendezői igény. Természetesen magas színvonalon végzik feladatukat a szereplők – Nemes Levente Firszétől Gajzágó Zsuzsa Sarlottáján át Derzsi Dezső Jepihodovjáig. Nagy Alfréd Petya Trofimovjának nemcsak a Lenin-sapka ad erős hangsúlyt, hanem a szövegei és a térben való felénk helyezése is, amivel halványan felkelt bennünk némi lelkifurdalást a társadalmi felelősségvállalást illetően. De a legtöbbet értünk az teheti, akinek történetesen egyetlen szó sem jut az előadásban. Pál Ferenczi Gyöngyi Dunyasája ugyanis néma. Az ő arcán és a pőre odaadásában számomra is átélhetően lejátszódik az a dráma, amire a rendező a maga eszközeivel utal.

[1] Helyesbítés: A cikk megjelenése után köszönettel vettem a rendező levelét, amelyben tájékoztatott arról, hogy a kérésemre küldött példányban az említett, nem korrigált tévedések még szerepeltek ugyan, ám az előadásban a színészek már javított szöveget mondtak. A fenti kritikai megjegyzéseim tehát nem tekinthetők jogosnak.