Jó lesz

Kutyafül, macskakő, egérút (Jászai Mari Színház)

Gyanús, hogy Kolozsi Angélának talán van 8-10 kisgyereke. Esetleg látens óvónő. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy enélkül hogyan tud ennyi mindent ennyire pontosan egy gyerekről, kettőről, háromnak az együtteséről és az összes többi variációról. És akkor a Kutyafül, macskakő, egérút című darab társszerzőjével, egyben szereplőjével, Pálfi Katával még nem is kalkuláltam. A néhány fős alkotócsapat – amelynek igen fontos tagja lehet Juhász Levente zeneszerző is – a tatabányai Jászai Mari Színházban hozta létre a produkciót, nyeremény jellegű szűk egy órában részesítve az óvodáskorú közönséget és a további kóbor nézőket.

A Kutyafül, macskakő, egérút egy óvoda várótermében játszódik. Ilyen jellegű helyiség ugyan aligha létezik, de ez mindegy, hiszen mesében vagyunk. Piros székek sorakoznak, ide esik be először egy copfos kislány – rózsaszíntől a liláig terjedő öltözékben és menetfelszereléssel –, keresi a helyét a székek között. Megtalálja, elfelejti, újra megtalálja, újra elfelejti, végre leül, levonagolja hátáról a táskáját. Ezután egy kisfiú jön (övé a zöld szín), lehet huzakodni vele székért, helyért, sorrendért. Végül pedig egy szemüveges, mama kedvence típusú gyerek érkezik kékben. Egyenkénti belépőjük kisebb magánszám, amelyet az egyszemélyes zenekar kísér. Az ismerkedés, a közeledés-távolodás a zene adta ritmusra zajlik. A játék olyan kifejezően beszél a mozgás, az akciók és a mimikai gesztusok nyelvén, hogy ekkor úgy tetszik, ebben az előadásban szavakra nem is lesz szükség.

Beszélnek azért a mi gyerekhőseink, hogyne beszélnének. Mindenekelőtt kapásból ellentmondanak egymásnak. Ha a kislány közösen akar énekelni, akkor a kisfiúknak eszük ágában sincs, sőt utálják a dolgot. Nem csoda, ha a kislány táskájából kisvártatva előkerül egy macskaszemély – jobb híján sálból, mivel alvósállatot behozni tilos –, akinek ha nem is Milarepaverzió a neve, de Milóza Dísz Terka, és nem lehet neki más barátja a legeslegjobbon kívül, hiába ambicionálnák a fiúk. Kénytelenek lesznek ők maguk is előállni a saját legeslegjobb barátjukkal – a kitiltott alvósállat helyett –: a csíkos zokniból kézrefejre göngyölített Kurta Laci egérrel és a kardigán + sál kombinációjú Tokány Benyus kutyával. Három ismerkedő szereplőből így lesz rögtön hat. A gyerekhátizsák egyébként is könnyen rejt csodákat: egy fogkefe simán seprűvé válhat, a fogmosó pohár árnyékvödörré, a kispárnák pedig bármelyik állatfigurának ép és egészséges testrészeit alkothatják, ha kell.

A szereplők csoportdinamikája modellezi a típusokat. A lány nem nagyon sértődős, szívesen egyeztet, oldaná a konfliktusokat. Pálfi Kata játssza, aki bájos, kislányos alkatú színésznő, ugyanakkor benne van a lényében a sokat tudás többlete és annak halvány, költői fájdalma is. Jaskó Bálint az energikus, vagány gyerek, akinek a megfelelő pillanatokban elragadó dac ül ki az arcára. Szolár Tibor a szemüveges, bátortalanka, akinek a haja is eleve úgy áll, hogy az ember tenyere magától elindulna megsimogatni a fejét.

Összességében véve a kislány koordinálja a rendszert, amelyből jótékonyan hiányzik a felnőttvilág. A mamákról leszakadván szigorúan a gyermeklogika mentén, hőseink habitusa szerint zajlanak az események, a fantázia segítségével. A gyermeki fantázia pedig hibátlanul működik. Nem vallhat csődöt akkor sem, amikor egy kötött sapkából kreált egérre kell és lehet ráfogni a Sport szelet csámcsogásos eltűnését.

Technikailag az előadás többféle eszközt, módot használ. Az eleinte tárgyakból kialakított „bábok” mellett utóbb papírból hajtogatott formában is feltűnik Milóza Dísz Terka, Kurta Laci és Tokány Benyus. (Bár ez már kevéssé illik bele a „spontaneitásba”, a kéznél levő tárgyak felhasználásába.) Mire az utolsó szakaszban árnyjátékra kerül sor, addigra az eredeti figurák, az alvósállatok is előbukkannak valahogy. Megismerhetjük őket a maguk testi valójában. Plüssök, kedvesek.

Az előadás 50 percében tulajdonképpen az történik, hogy egy kislány és két kisfiú megtanulnak együtt játszani. Ezenközben mi, akik tanúi vagyunk az együttlétüknek, kétség nélkül óvodaérettnek nyilváníthatjuk őket a végére. A befejezés az, hogy egyelőre bemennek. Délutánig. Aztán majd meglátják.

Stuber Andrea