Guba a gubához

Vidnyánszky Attila bemutatta negyedik rendezését ebben az évadban a Nemzeti Színházban, a Körhinta című zenés-táncos estet. Az ötlet néptáncosok felől érkezett: a koreográfus-társrendező Zsuráfszky Zoltán és a dramaturg-jelmeztervező Vincze Zsuzsa elgondolása volt színpadra adaptálni a Körhinta című legendás Fábri Zoltán-filmet. Ez az elképzelés eleve meghatározza a népzenés-néptáncos keretet, amely viszonylag könnyen illeszthető a történethez. (Legalábbis az események olyan fontos pontjain és helyszínein, mint a falusi vásár és a lakodalom.) Egyben egyszeri megoldást talál arra, hogy a Nemzeti Színház közönségének jól követhető, könnyen feldolgozható és szívét-lelkét melengető bemutatóban legyen része.

Vidnyánszky Attila, úgy tetszik, egyelőre keresi a megfelelő hullámhosszt a Nemzeti nézőihez, ide-oda tekergeti a gombot. Az Isten ostoránál nem törődött avval, hogy követik-e őt költői-atmoszférikus színházba, a Vitéz lélek, a János vitéz vagy a Fekete felhő – A fehér felhő esetében viszont ügyelt arra, hogy érthető legyen, sőt hajlamos a szájbarágásig leegyszerűsíteni, túlbiztosítani rendezői üzenését.

A többszörözési igyekezet a Körhintában szintén tetten érhető. Magát a híres körhintajelenetet például három különböző formában is megképesíti az előadás. Elsőként van hátul egy valódi körhinta Mira János díszletében, akárha a Kis-Vidámparkból. Működő, használható: egyszer beleülnek a lyányok, de általában üresen forog a megfelelő jelenetekben. Van olyan is, hogy mint egy májusfáról, színes szalagok libbennek le a magasból, s ezek végét megfogva köröznek a táncosok, stilizálják a körhintát, egy-egy pillanatra magasba emelve a főszereplő párost. A fokozás csúcsán pedig láncon ereszkedik alá egy-egy hintaülés Marinak és Máténak, majd még számos másik a további lányoknak. És amikor a hinta alatt megindul a forgószínpad a szédelgő fiúkkal – az már a sokadik menete a körhinta-ábrázolásnak.

A vadonatúj színpadi változat különös ismertetőjegye, hogy eltérően a film alapjául szolgáló Sarkadi Imre-novellától és a forgatókönyvtől, kivonták a sztoriból a drámai konfliktus ideológiai-politikai magját. A Körhinta lényegében klasszikus szerelmi dráma: szív a szívre rátalál, ám akadályok lépnek fel, szülői tilalom és nemkívánatos kérő fellépése képezi a bonyodalmat. De nem elhanyagolható módon mindez az ötvenes években játszódik, falusi környezetben, az erőszakos szövetkezetesítés idején. A Nemzeti Színház verziója ezt a körülményt kiiktatja, az előadás nem ismeri a kolhozban lenni vagy kívül maradni dilemmáját. Pataki István és Bíró Máté egymásnak feszülése a téeszirodán elmarad, ennek helyén a mi Pataki gazdánknak a napszámosokkal van ügye. Ekkor a csugariakat emlegeti, atelier-poénként megidézve Cserhalmi György és Vidnyánszky korábbi közös munkáját, a debreceni Úri murit.

Kétségkívül vitatható, hogy az antagonisztikus osztályellentét nélkül is fennáll-e a Körhinta drámája és tétje. Véleményem szerint igen. Az apa által kinyilvánított „főd a fődhö’ házasodik” épp elég nyomós érv a szocialista mezőgazdaság korabeli projektje nélkül is. Ennél jóval problematikusabbnak látom, hogy a folklór estre hajazó előadás a tánc, a zene és a látványos külsőséges hatását törekszik négyzetre emelni, értelemszerűen a dráma emberi viszonyainak, tehát a színészi játéknak a rovására. A produkcióban a hangok és a fények úgy dübörögnek, mint a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjainak lába. Nincs egységes megoldása a színészeknek arra, hogy miként mutassák meg magukat markánsan ebben a színpadi kavalkádban, ahol a hallhatóságuk is csak mikroporttal biztosítható.

Különböző módokon próbálkoznak. Cserhalmi György például úgy viselkedik, mint egy kétezres nézőtér előtt menő musical-előadás színésze. (Az előző mondat egyetlen szavát se értsük lekezelőnek vagy megvetőnek.) Széles gesztusokat, lassú, alaposan intonáló, dallamos beszédmodort vesz fel Pataki gazda képében, hogy minden pillanatának és szavának kijelölje a helyi értékét. Vele szemben Szűcs Nelli egyetlen erős érzetet fogalmaz meg az arckifejezésével, a testtartásával, a mozdulataival: az aggodalmat. Szűcs Nelli Patakinéja az első perctől kezdve sejti, hogy valami baj lesz itt, összeütközés érlelődik a férje és a lánya között. Farkas Dénes a kérő szerepében snájdig gazda, miközben az egész megjelenésében, a lényében van valami városias, sőt pesti-flaszteres. (Túl azon, hogy a kalapja alatt fonva-összegöngyölve-dugdosva hosszú hajat hord.) Az előadás legbizarrabb, legizgalmasabb betétje, amikor Farkas Dénes szerelmes népdalt ad elő maróan a színpadszélen, kaján derűvel töltve ki saját auráját.

A produkció grandiozitása a főszereplő színinövendékek helyzetét nehezíti meg a leginkább. Ifj. Vidnyánszky Attila e.h. Máté-alakításában a színészi tehetségen túl jóféle magabiztosság érződik: nyilvánvalóan pontosan tudja, mi a szándéka a darabbal neki és az őt rendező édesapjának. Figyelemreméltó teljesítményt nyújt ifj. Vidnyánszky Attila mellett Kiss Andrea is, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadévesen bemutatkozó diákjaként Törőcsik Mari egykori szerepét játssza. Egészséges módon nem törődik sem a híres szerepelőzménnyel, sem a színpadi körülmények behatároló korlátaival. Csendben játszik, egyszerűen, pontosan, érzékletesen. Őt kell nézni ahhoz, hogy az ember észrevegye, utánamenjen, rajtaragadjon és elismerően bólintson rá. Az előadáson mint mutatványon belül a legigazibb jelenet – amely színházi értelemben valóban életre kel – kirívóan a legegyszerűbb: Mari és Máté ülnek a szekéren és beszélgetnek. Vagyis állnak, és néha lépnek egyet előre vagy hátra. A szekerezéshez mindössze a lábukat és egy ostort vesznek igénybe. (Még ad a díszlet köréjük néhány hatalmas fát, amelynek koronája mintha pipacsos mezőként virulna odafent.) Az ellenpólus egy komolyan vehetetlen álom, amely akárha mesejátékból került volna ide: fácánszerű jelmezbe öltözött dúvad táncosok zaklatják a pendelyben hánykolódó Marit.

A történet végén, a tapsrendet megelőzően Cserhalmi György a szereplők karéjában színpadra kíséri a 60 évvel ezelőtt készült Körhinta-film női főszereplőjét, Törőcsik Marit. Az egyébként is erősen megalapozott közönségsiker ettől a pillanattól kezdve garantáltnak mondható.   

Stuber Andrea