Mese a tigrismintás rugdalózónak

Némi bizonytalansággal ugyan, hogy szabad-e, de leleplezem Székely Csaba új színdarabjának címszereplőjét. A Homokszörny egy csecsemőkori baljóslat szerint a bászrai emír Dzsáfár nevű fiának vesztét fogja okozni. A Homokszörny igazi pusztító. Nem sejtheted, hogy mikor és milyen alakban érkezik. (Költői neve: szerelem.)

Székely Csaba a Bánya-ügyektől elszakadván, a Vitéz Mihállyal leírt történelmi-sekszpíri-királydrámai kurfli után most általános párkapcsolati példatárat írt a tőle megszokott szellemes stílben. Öt nőt és öt férfit szerepeltet művében, az előbbieket gyümölcsneveken jegyzi, az utóbbiakat pedig színekre keresztelte el. A keretjelenetekben Áfonya és Barna állnak egymással szemben, a legnagyobb társaságot pedig Eper, Fekete, Barack és Zöld alkotják egy étteremben véletlenül összefutva. (A nevek egyébként csak annak derülnek ki, aki olvassa a darabot, mert a hősök nem szólítgatják egymást.)

A mű szerkezete mozaikos, a szereplők története töredékes. Mintapéldányok mutatkoznak: hiába sóvárgó férfiak, elégedetlen nők, veszekedő szeretők, szakító szerelmesek, váló felek, féltékenyek, megcsalók, bosszúállók és egyéb személyek téblábolnak banálisnak mondható helyzetekben. Székely Csaba ezúttal inkább horizontálisan építkezik, mint vertikálisan, s tulajdonképpen ránk van bízva, hogy a szereplők kapcsolódásait, illetve a cselekményszálak látens összefonódását és szétbomlását mikor és mennyire vesszük észre. A Homokszörny a maga enyhén létszomorú hangulatával, homályos rezignációjával és magabiztosan vicces dialógusaival olyan elegyet alkot, amely joggal csábítja kísérletezésre az olyan, fiatal rendezőt, aki szívesen megy a látomásai után.

A Homokszörny ősbemutatóját Gyergyószentmiklóson tartották a Figura Stúdió Színházban. Czegő Csongor igazgató a marosvásárhelyi színiegyetem rendezői alapszakán idén végzett Nagy Botondra bízta a feladatot, aki a maga egyéni módján végezte el azt. Székely Csaba fényesen és gyorsan felívelő drámaírói pályáján talán most először fordul elő, hogy a rendező az anyagtól némiképp elszakadván, nem realistán, nem nyomkövetőn, nem szöveghűen alkot előadást a szövegből. Nagy Botond kreativitása alapvetően nem a textusra irányul. (Bár sok a húzás, és a sorrendiségükben zömmel megtartott, ám lerövidített jelenetek főként hívószavakra alapoznak, esetleg továbbragoznak egy-egy írói futamot. Kétségkívül az lenne korrekt, ha a színlapon a „Székely Csaba színdarabja alapján” meghatározás szerepelne.) Legfőképpen azonban avval foglalkozott Nagy Botond, hogy víziók televényébe ültesse bele a szerző profin konstruált és frappánsan verbalizált helyzeteit. Lehet, persze, hogy veszítettünk valamennyit Székely Csabából. Másrészt viszont nyerhetett ő is, például az előadás talán legszebb, szótlan jelenetét, amelyben egy álomarcú nő (D. Gulácsi Zsuzsanna) sétálva végigfeszít a színen egy hosszú fóliát, majd kétségbeesetten kékre fest egy krisztusi pózban álló mezítelen, férfiúságát rejtő férfit (Bartha László-Zsolt).

Eleve talányba érkezünk az előadásra, amikor kiválasztjuk és elfoglaljunk helyünket a pástszínpadot két oldalról szegélyező nézőtéren. Előttünk a vízfelszín mintázatú színpadon fehér kezeslábasba öltözött szereplők tevékenyednek. Az egyik úszkál, a másik gyufát gyújtogat, ketten pirospacsiznak, a harmadik hunyó a bújócskában, a negyedik szappanbuborékot fúj. Mintha gyanús angyalok játszadoznának itt. (Vigyázz, rá ne lépj a színészekre! – figyelmezeti egyik néző a másikat. Mivel az erdélyi színházi közönség nemcsak érzékeny, odaadó, de még elővigyázatos is.) A színpad egyik végén csirkedrót, felhúzható garázsajtószerűség, a másik végén vécépapírtekercs-fal előtt trónoló vécé, fölötte pezsgőspohártartó csillár, körül zöldnövények, erdő, botanikus kert. Egy szürkeöltönyös, pirosnyakkendős, madárfejű ember jelenik meg – később kiderül, hogy eltévedtem némiképp Brehmben, mert varjúnak néztem, pedig pingvin –, a funkciója nem egészen világos, de úgy hat, mintha valamiféle spiritusz rektora lenne a színen gomolygó sorskatyvasznak. (Kolozsi Borsos Gáboré az egész estére szóló, nem kifejezetten hálás színészi feladat, a pingvinfejű lény vagy kicsoda megformálása.)

Nem muszáj valamennyi gesztust megfejteni, mindenben értelmet keresni. A jelenetek expresszionista módon támadnak: fények, füstök, zenék, a színészcsapat dinamikus mozgása. Látható erénye a rendezésnek, hogy jól gazdálkodik avval, amije van. Egyebek közt a színészi energiákkal. Ahogy például ellentétpárba helyezi Bartha László-Zsolt erőteljes, izgékony, lendületes, formátumos színpadi személyiségét és Faragó Zénó visszafogott, majdnem fád játékát. Feltűnően jók a nők is: Tamás Boglár ab ovo bájosan groteszk lénye, vagy Bartha Boróka mint vérbő bírónő – Bartha Boróka mondja el a Dzsáfárról szóló mesét is, egy kis tigrismintás rugdalózóval a karjaiban –, vagy Vajda Gyöngyvér, akinek mindene mélabúsan kifejező: a mozgása, a hangja, a szeme, a hosszú haja. És akkor ott van még a titkokat sejtető színészetével Máthé Annamária, aki egyetlen monológban is képes csodát tenni.

A Homokszörny gyergyói bemutatójáról bizonyára lehetne ennél rosszabbakat is írni – például hogy az utolsó három-négy jelenet mindegyike kínálja, kéri már az előadás befejezését –, de miért kellene. Egy fiatal rendező és egy fiatal társulat ígéretes találkozása a produkció, amelyet nemcsak a résztvevők élvezhetnek, hanem a szemtanúk is.

Stuber Andrea