Jelszó: boldogság

Két partra vetett nézőkként ülünk a művház színpadán, a komáromi Bányavirág közönsége gyanánt. (Ennek a kétoldaliságnak lesz némi böjtje.) Árvai György és Szűcs Edit precíz, avatott elképzelésének megfelelően tágas, ócska konyhát látunk. Középen asztal, viaszkos vászonnal letakarva, annak vége nyilván rajzszöggel rányomva az asztallap aljára, ahogy kell. Két szék, egy hokedli. Zöld kredenc támolyog a falnál, tetején az obligát kompótos üvegek sorfala. Sparhelt, amelynek fiókjában az 1. számú tartalékos pálinka rejtőzik. Az ajtó mellett kis centrifuga, ez a 2. számú tartalékos pálinka lelőhelye. Fölötte Jó szerencsét! bányász-embléma. A túloldali falon esküvői fénykép. Odébb Krisztus a kereszten. Olyan ferdén áll, mint egy rendes mezüze. Szemben vaskályha, mellette radiátor. Semmi nem olyan, mint régen, viszont új sincs.

Elkezdődik a játék, s nem indul jól. Döcögnek a mondatok. Vannak szerzők, akiknél a textus tökéletes pontosságot és folyékonyságot igényel, különben nem kap szárnyra a szöveg ritmusa. Székely Csaba ilyen szerző. (Hamarjában még Molnár Ferenc jut eszembe, akiről ezt ugyancsak elmondhatom, anélkül, hogy nagyon egymásba akarnám fűzni a két szerző kezét.) Másrészt kicsit sokat forgolódik az asztalnál ülve a két színész, Tóth Tibor és Mokos Attila. Igyekeznek az arcuk látványát nyújtani időről időre hol az egyik, hol a másik tribünnek. Ez a minden értelmű fészkelődés azonban nem tart sokáig, belejönnek embereink a beszédbe, az ivásba, a heveskedésbe, a játékba.

A kisvárdai publikum ismerheti Székely Csaba híres Bánya-trilógiájának első darabját, hiszen szerepelt itt az ősbemutatóval a marosvásárhelyi Yorick Stúdió. A mű azóta szerény végigsöprést hajtott végre a színpadokon. (Jómagam két hete láttam legutóbb, németül, a szekszárdi Deutsche Bühne formátumos előadásában.) Ezúttal felvidéki színház adja – társulatának legjobb erőit mozgósítva –, vajdasági származású, magyarországi rendező színrevitelében. Keszég László rendezése szolgálatkész, ökonomikus, és néha olyan árnyalatait mutatja a darabnak, amelyekre eddig talán nem vetült fény. Mindenekelőtt az látszik jelentősnek, hogy ebben az előadásban igen erős az Iván és Irma közötti szál. Egyfelől azért, mert Bandor Éva Irmája – akinek arcán mintha néhányszor már keresztülment volna úthenger jelleggel az élet – végtelen finom értéssel és érzéssel fordul Iván felé. Másfelől, mert Tóth Tibor abban a pillanatban, amikor Ivánként belép a házába és megpillantja Irmát, eljátssza, amit később bevall, tudniillik hogy szereti az asszonyt. (Még eddig egyetlen Bányavirágban sem láttam ebből a szerelemből megjeleníteni egy hangyabokányit sem.) Ebben az értelemben tehát az előadás enyhén romantikus jelzővel is illethető – már ha ez nem sértő egy Székely Csaba-műre nézve. A másik döntő momentum az, hogy Ilonka – vagyis az őt megformáló Bárdos Judit – gyönyörű. Ez a találó megfogalmazás, valóban, ahogyan Mihály doktor mondja. E tény a fiatal lányt az események olyanfajta centrumává teszi, amit egy kézenfekvően adódó Ványa bácsi-hasonlattal élve Jelena-jelenségként nevezhetünk meg, Szonya-funkció helyett.

Tóth Tibor és Mokos Attila kettőse ezúttal ugyan nem egészen egyenletesen működik, de megbízható színészi színvonalat képvisel. Üdén és egészségesen kapcsolódik hozzájuk az Illés szomszédot játszó Fabó Tibor, akinek csodálatosan csillognak a szemei a sok, megtört tekintetű többi hős között. (Csak azt a Székely Csaba-poént tudnám feledni, hogy Illés temetésén a plébános a halottat többször is Szörényi Levente testvérünkként emlegette…)

Van Ivánék konyhájában a padlón egy elnyűtt szőnyeg. Folyton összegyűrődik. Hőseink rendesebbjei, főleg Ilonka és Irma, gyakran megigazgatják a lábukkal. Ez a szőnyeg figyelmes és figyelmeztető gondolat rendezőtől, tervezőktől, játszóktól. Hiszen nincs is szükség rá. Csak útban van, zavart okoz, felesleges erőfeszítésekre késztet. Mégsem akar megszabadulni tőle senki. Ahhoz ragaszkodunk, amink van. Nem adjuk még a nincset sem, ha a miénk.  

Stuber Andrea