Vér- és rizszivatar

Székely Csaba: Vitéz Mihály

Szombathelyi Weöres Sándor Színház

Nézői szempontból a szombathelyi színház Márkus Emília terme az ország egyik legjobb színházi tere. A színpad széles, nagy, a közönség mégis közel van hozzá, jól láthatja, jól érezheti. (Hasonló elégedettségre ad okot még a győri kamaraterem is.) A Vitéz Mihály című Székely Csaba-darab szombathelyi előadásán a játékteret fehér anyag borítja. Elsőre sónak látszik (de nem az), másodszorra mosópornak (de nem az). Másodszorra a belekeveredett színes pöttyök vezettek félre, ám azok csak a korábbi estéken elhullott vér nyomai. Valójában műanyag granulátumot szórtak a földre, de ez mindegy is. A lényeg, hogy ebben a fehér, süppedős valamiben gázolnak a szereplők, a legmulatságosabban Vitéz Mihályné Sztanka zakatol magas sarkú cipőben. Az asszony szerepében Csonka Szilvia olyan, divatosan öltözködő növendék-Barbie-nak látszik, aki nem nyúlánk, de ez ülve vagy fekve úgysem feltűnő.

Alul a valószerűtlen fehér talaj, felül sajátos, otthonos égszakadás fenyegetése Horesnyi Balázs díszletében. Felsorolni is lehetetlen, mi minden lóg felfüggesztve a játszók feje fölé. Rozsdás lökhárító, mosógépdob, biciklikerék, vájdling és még százféle csetresz, kész szemétdomb. Meghitt kelet-európai miliő.

Székely Csaba Vitéz Mihály című darabja a Weöres Sándor Színház drámapályázatára érkezett, és meg is próbálhatjuk elképzelni a jeligés versenyművek bírálóit, amint tanácstalanul ülnek a Vitéz Mihály fölött, hogy hát ezt vajon ki küldhette. Megpróbálhatjuk, de nem biztos, hogy sikerül. Bár a mű határozottan elszakadt a Bánya-trilógiától, tematikailag is, szerkezetileg is új útra lépett vele a szerző, mindazonáltal tévedhetetlenül felismerhető a kifárasztásra utazó humora, amelyet akár a mondatszerkezetekben is kimutathatunk.

Komikus történelmi tragédia a színdarab műfaji megjelölése, és ez meglehetősen pontosnak tetszik. A mű úgy történelmi, ahogy Shakespeare királydrámái: régi, vérzivataros időkből veszi személyeit és eseményeit, ám a lényeg nem ez. Hanem a hatalomért folyó harc és a hatalomért harcoló ember természete. Vitéz Mihály a román történelemnek hazafias szempontból méltán nagyra tartott alakja. Azokból a zavaros időkből, amikor Erdélyben például ki sem alakultak még a rendi viszonyok, így a fejedelemség magyarországi import nemesekre szorult. Vitéz Mihály krajovai bánként kezdte, majd vajdává emelkedve megragadta az alkalmat, hogy ügyesen manőverezve, szövetségeseket és ellenségeket haszonnal váltva-cserélgetve egyesítse Havasalföldet, Moldovát és Erdélyt. Nem hosszú ideig tudta fenntartani szép birodalmának egységét, és ehhez is sokat kellett forgolódnia, lavíroznia a török szultán, a Habsburg német-római császár és az erdélyi fejedelem között. És sokat kellett csalni, ölni, hadakozni. (Ne legyenek kétségeink: valószínűleg simán lehetne írni hasonlóan véres komikus történelmi tragédiát mondjuk Hunyadi János pályafutásáról.) A színdarabnak magának persze sokkal jobban áll – formailag, lendületileg – a Vitéz Mihály emelkedése és tündöklése, mint a bukása. Ez utóbbi a második részben mint folyamatos lecsúszás érzékelődik, tehát kevésbé izgalmas és dinamikus szakasz, mint az első felvonás. A befejezés magától értetődő: a végső tőrdöfést a korábbi bizalmastól, az árulótól, a többkulacsos spiontól kapja Vitéz Mihály.

Béres Attila rendezésének jótékony tulajdonsága, hogy az értéséhez és élvezetéhez nem kell feltétlenül eligazodnunk a történelmi tények között. Hogy most a Báthoryak közül melyik is ez vagy a másik, ki ül a német-római császári trónon és mit csinálnak eközben itthon a magyarok – nem olyan fontos. (Bár jó tudni.) Elég a hősökre, a helyzetekre, az eseményekre koncentrálnunk. Címszereplőnk egy nagydarab, loncsos, lyukacsos atlétás férfi vastag aranylánccal a nyakában, a román nemzeti színekben virító köntösben, romániás fürdőnadrágban. (Hatalma csúcsán Pilinyi Márta jelmeztervező fényes világos öltönyt ad rá.) Jómódú ember, a felesége elég pénzt hozott a házhoz, sokan szolgálják őt. Az egyik sötét alkalmazottja például a csuklómikrofonjába mondja bele az utasítást, ha ki kell nyitni a déli kaput. A gazda egyszerű, józan gondolkodású férfi, szereti a pénzt, a nőket, a barátait, a fiát. De egy napon elhiszi az elé járuló módos bojároknak, a Buzescu fivéreknek – akiknek a keresztnevét kedves kabaréfogásként soha senki nem találja el, amikor megszólítja valamelyiküket –-, hogy vezérnek alkalmas személy ő. Ráadásul egy enyhén shakespeare-i banya is megjósolja, hogy felvirrad neki. Karrierje íve úgy emelkedik, ahogy ezenközben az emberi minősége romlik.

A szerző markáns kontrasztokkal dolgozik. Az első jelenetben egy felnőtt féri és egy gyerek kardozását látjuk. (Színházilag izgalmas felütés.) Hamar megtudjuk, hogy a címszereplő épp a fiát tanítja vívni, talán nem is annyira a fegyverforgatásra, mint inkább életmentő fogásokra. Kérdésre elmondja, hogy gyermeket sosem bántana. De eljön az a pillanat a második rész hadieseményei közepette, amikor majd egy hasonló korú kisfiút vízbe fojtat az embereivel. Az is a méltányos írói igazságszolgáltatás számlájára írható, hogy amikor Vitéz Mihály parancsot ad hű embere, Mihálcsa megölésére, akkor a bérgyilkosok történetesen felbujtójuk szeretőjét ölik meg tévedésből, mert Velika asszony álruhaként pont olyan ízléstelen holmikat vett magára, mint amilyeneket Mihálcsa szokott viselni. (Szerémi Zoltán virítja a lila suhogós nadrágot piros inggel.) Ki-ki megfizeti az árát minek-minek. A forma pedig kimeríti a színpadi hatás fogalmát és lehetőségeit. Jól sikerült a csatajelenetek megoldása: ezek zajjal és zivatarral járnak. A harctéren a szereplők olajoshordókat püfölnek, amelyekről az ütések hatására röpköd, száll szanaszét a fehér granulátum. Olyan a látvány, mintha szökőkutak rizst hánynának.

Béres Attila rendezése nem rakja le Székely Csaba komédiáját a konkrét mába, mégis számos üdítően-vidítóan ismerős részletre nevethetünk vagy csodálkozhatunk rá. (Esetleg szörnyülködhetünk el. Okvetlenül az utóbbi kategóriába tartozik a Kálmánchelyi Zoltán játszotta egyik Buzescu parókája, amely a keresztbefésült kopaszságot kombinálja a satnya lófarokkal.) Ott vannak például a helyszínmegjelölés céljából belógatott helységnévtáblák, amelyek formájukkal, színeikkel és tipográfiájukkal a magyarországi országutakon láthatókat idézik. De az összes póló és bunda, valamennyi futballcsapatsál, sárga kóla, zöld kóla és Habony-táska a mindennapi tapasztalatainkra apellál. Globális élményünk például a történelemírás, amikor is Vitéz Mihály és tanácsadója a jakuzziban ülve krónikába foglalják a csatát, amelyet elvesztettek ugyan, de kommunikációs szempontból épp megnyerni készülnek. Arról nem is beszélve, hogy Béres Attila elképzelésében a prágai császári udvar majdhogynem brüsszeli EU-irodának látszik, erős bürokratizmussal és sok, színes kosztümös hivatalnoknővel.

Aki nem tanul a történelemből, az kénytelen lesz ismételni – mondhatnánk.

A szombathelyi Vitéz Mihály címszerepét Bajomi Nagy György adja avval a különös eredménnyel, hogy játéka folytán az alakítása nagyformátumúvá lesz, jóllehet maga a figura nem az. Bajomi Vitéz Mihályát az ereje és lendülete viszi egyfelől, másrészt bizonyos kisemberi egyszerűség is jellemzi, amivel kicsikorognak száján a Székely Csaba-féle vulgáris és faramuci mondatok. A szerző nyelvezete megkülönbözteti a nációkat. A románoknál, Vitéz Mihály szövegében például névmástorlódások figyelhetőek meg, míg az erdélyi magyarok a vala igealakot használják előszeretettel. A székelyek pedig meg sem igen szólalnak, csak hümmögnek, kummognak. Kedvenc pillanataim az előadásban azok a csendek, amikor Bajomi Nagy György türelmesen várja, hogy Horváth Ákos megtermett, bajuszos székely embere válaszoljon legalább valami két- vagy hárombetűset a kérdéseire.

A produkció svungját és sikerét nagy létszámú színészcsapat szolgálja lendületesen és alázatosan, mindent elvégezve, amit kell, a díszletezésig-kellékezésig bezárólag. Igen figyelemreméltó alakja a tablónak Mertz Tibor elegáns, sötét öltönyös, fürkésző tekintetű Petrosza, akinek pragmatizmus jelöli ki az útját innen oda vagy onnan ide, mindösszesen bárhonnan bárhová. A dolgos társulatból kiemelném még a totyogó-csoszogó, mamlasz Báthory Andrást játszó Balogh Jánost, akinek a második részben Vitéz Mihály Sztojka nevű hű szolgájaként van szerencséje kezében tartani a saját, levágott, Báthory András-fejét. (Ráadásul csodálatosan „köpik”. Vagyis éppen az, hogy egyáltalán nem tud köpni.) Valamint Hertai Petra egyetemi hallgatót, aki nem csupán a szépségével kelt figyelmet, hanem ereje is van a jelenlétének népviseletbe öltözött Velika babaként és bármely másik figurában. De a banyát játszó Németh Juditot éppúgy méltathatnánk, mint az apróbb feladatokban is komoly energiákat mozgósító Fekete Lindát, vagy a Conchita Wurstként megragadó Avass Attilát. Valamennyien érdemes alkotói egy jelentékeny kortárs dráma jelentékeny ősbemutatójának.  

Stuber Andrea