A veszprémi Petőfi Színház idei évada nyolc nagyszínházi bemutatót kínál, továbbá négy gyerekdarabot – némelyiket importból –- és öt stúdiószínházi produkciót. Oberfrank Pál második igazgatási ciklusának kezdetekor vagyunk éppen. A folytatást eleve biztosította, hogy a regnáló direktoron kívül más nem pályázott a pozícióra. (Emlékezetes, hogy az előző veszprémi színházvezető, Bujtor István másfél év után elhunyt – azóta már dombormű idézi őt a színház falán a bejárat mellett. A halálesetet követően Eperjes Károly művészeti tanácsadó – elbeszélése szerint – méltányossági okokból a Bujtor család tagjai elé terjesztett öt nevet, ajánlanának közülük igazgatóutódot, s ők egyértelműen Oberfrankot választották. E vezetőkijelölési metódus állami színházban unikálisnak mondható.)

Az azóta eltelt négy év művészeti teljesítményét nem áll módomban en bloc összegezni és értékelni, de az évadok programjából és a mintegy szúrópróbaszerűen megtekintett előadásokból (Koldusopera, Csalódások, Iphigenia Auliszban, Kávéház, Chicago, A fizikusok) levonhatók következtetések. Ezek szerint a veszprémi színház a közönségigényt tisztességgel kielégítve, különösebb művészi innováció nélkül igyekszik betölteni feladatát, amelyet Oberfrank Pál igazgató a beiktatásakor talán kicsit feljebb lőtt be: „Vallomásos színházat kell csinálni, vallani saját magunkról, életünkről, fájdalmainkról, boldogságainkról, mindennapjainkról, választ adnunk az embereknek és magunknak is fontos kérdésekre, katarzist okoznunk egymás számára”[1].

Az utóbbi években a nagyszínpadon biztonsági darabok szerepeltek: vígjáték, klasszikus dráma, zenés (inkább operett, mint musical), egy-egy vígopera, táncjáték. A kockázatvállalást kerülni látszik a színházvezetés. Meglepő módon még a nagyobb bátorságra módot és helyet adó Latinovits Játékszín[2] műsorára sem igen jellemző az invenciózusság vagy a kísérletezőkedv. Az elmúlt évadban itt például olyan, máshonnan hozott, kisköltségvetésű produkciók voltak láthatók, mint egy jó régen bemutatott bulvárdarab Pécsről (Grace és Glória), egy Pesten már lefutott monodarab (Lengyel Ferenc Az árulója) és a már szakállasnak mondható Hogyan ettem kutyát? Gál Tamástól.  

A Petőfi Színház Oberfrank Pál igazgatása alatt eleinte különböző rendezőket hívott, Keszég Lászlótól Szergej Maszlobojscsikovig, de röpke egy-két évad alatt lehorgonyozott az állandó vendéggárda. Szinetár Miklós, Dömölky János, Valló Péter és Guelmino Sándor jönnek rendszeresen dolgozni a társulattal, akiket rajtuk kívül főként Oberfrank Pál és Eperjes Károly vezetők, valamint Kéry Kitty szoktak még rendezni. A visszatérő vendégek névsora, kora és életműve jelzi, hogy Veszprémben általában klasszikus-realista előadások születnek. Eredeti stiláris fordulatokra, formanyelvi újításokra vagy forradalmi mondandóra nem kell számítani. Meglepetések nemigen várhatóak. Evvel a művészi ambícióját tekintve szerény koncepcióval a színház az évadzárók MTI-beszámolói és napilapcikkek címei szerint folyamatosan növeli nézőszámát. Egy-egy konkrét adat összehasonlítása nyomán azonban inkább azt láthatjuk, hogy a közönség legfeljebb őrződik. A 2010/12-es évad végén még 104 ezer nézőről adott számot a gazdasági igazgató[3]. Oberfrank újbóli győzelmekor stabil 80-90 ezer nézőt emlegetnek a hírek[4].

A Petőfi Színház érdemeként felhozhatjuk, hogy rendületlenül kínál 4-5 gyerekszínházi előadást a nézők újabb nemzedékének minden szezonban. Színházművészeti szempontból érdeklődést e pillanatban alighanem avval kelthet a teátrum, hogy vannak tehetséges fiatal színészei – mindenekelőtt Trokán Anna és Haumann Máté –-, akik sokat játszanak, nincs könnyű dolguk, de sikereikből és kudarcaikból szemmel láthatólag épülnek, gyarapodnak, fejlődnek. (Trokán Anna magas fokú készültsége és koncentrált színészi jelenléte a Nemzeti Színház Isten ostora-előadásának is feltűnő pozitívuma.)

Az idei, 2014/15-ös szezon kiemelt évadnyitó bemutatója a Chicago, amely a színház művészeti tanácsadójának, Eperjes Károlynak első musicalrendezése, egyben régi terve. Mint elmondta az újságíróknak az egykori kaposvári Chicago-előadás Billy Flynnje, akkor ébredt fel benne e mű megrendezésének vágya, amikor 2001. szeptember 11-én látta a televízióban az ikertornyok lerombolását[5]. Rendezőként valóban össze is köti, a lehető legkonkrétabban, a 2001-es New- York-i terrorcselekményt és a musical 2014-es veszprémi bemutatóját. Az előadás elején archív harctéri felvételeket vetítenek a díszlet elé feszülő áttetsző függönyre. Feltehetően első világháborús dokumentumot látunk. Gondolhatjuk ekkor, hogy Eperjes így helyezi kontextusba a történetet: miközben Európában vér folyik, az emberek szenvednek, ölnek, halnak, addig Amerikában tort ül az erkölcstelenség, a bűn, s az ezekből profitot nyerő médiabiznisz. (De egyébként a Chicago nem az 1910-es évtizedben játszódik, hanem a 20-as években, amelyekre rászakadt a nagy gazdasági világválság.) Az előadás végén a rendező újra vetít a függönyre, ekkor a World Trade Center elleni támadást és a tornyok összeomlását nézzük hosszú percekig. Eperjes tehát keretbe ágyazza a musicalt, s ez alighanem figyelmeztetésként értendő körülbelül olyanformán, hogy így járnak azok, akiknek semmi sem szent. Hogy ez a rendezői gesztus mérhetetlenül didaktikus – beleértve az előadásvégi kórust is, amikor a szereplők vehemensen és himnikusan a képünkbe énekelnek –-, az még enyhe megfogalmazása annak a nézői döbbenetnek és rossz érzésnek, amit a vetítés, illetve a rendező kétes értékű és ízlésű üzenete okoz

A két filmbejátszás között szakmailag korrekten és színvonalasan lebonyolítja a társulat Fred Ebb – Bob Fosse – John Kander musicaljét. Itt-ott, elvétve jelei mutatkoznak annak, hogy a rendezés minősíti is a szereplőket és a történteket. Például abban, hogy Velma Kelly a szünet után ezekkel a szavakkal fogadja a zsöllyébe visszatérő nézőket: Szevasztok, parasztok! Visszajöttetek? (Délutáni előadást látok, diákközönséggel, 10 és 18 év közötti iskolások alkotják a publikumot.) Vagy abban, hogy a gyilkos asszony bírósági tárgyalásán a tizenkét fős festett esküdtszék megannyi Al Capone-fejből áll. De ezeken túlmenően a produkció főként arra koncentrál, hogy megfeleljen a zenei, énekes és táncos követelményeknek. Kiváló teljesítményt nyújtó szakemberek dolgoztak azon, hogy a megvalósítás ne hagyjon maga után kívánnivalót. Mindenekelőtt Kováts Gergely Csanád koreográfus munkája imponáló: az ötletes és energikus táncok szinte teljes egészében kitöltik és elviszik a jeleneteket. Ugyancsak elismerés illeti Rátkai Erzsébet jelmeztervezőt. Ritkán fordul elő, hogy a különböző alkatú színésznők mindegyikét sikerül előnyösen öltöztetni, ezúttal igen. Ráadásul finom, koncepciózus elgondolások mentén születhetett a kosztümegyüttes: a női börtön lakóinak egyenöltözéke például egyszerre idézi meg a csíkos rabruhát és a csábító slafrokot, s a végén még a Velma-Roxie duó fellépőruhája is rárímel.

Horesnyi Balázs díszlete a revüből indul ki: cizellált-festett színpadi falakat és hatalmasra nőtt papírhangszereket mutat. A nagydob hártyáján rés támad – frivol asszociációkat keltve –, azon át jön be Billy Flynn. Eleinte az egész színpadi közeg úgy hat – az aligruhás táncosnőkkel és az enyelgő-vonagló párokkal –, mintha a Kabaré című musicalt készülnének előadni itt. (Esetleg two in one jelleggel.) Az All that jazzre angolul rákezdő, majd a számot magyarul befejező Trokán Anna úgy is fest a kis fekete neglizsékompléjában, hogy elmenne Sally Bowles-nak. (Én befizetnék arra is.) Tóth Loon konferansziéja pedig szövegében is megidézi konferansziékollégáját a másik népszerű Kander-Ebb musicalből.

Túljutván az allúziókon, az egymás után következő számok profizmusára bízhatjuk magunkat. Elsősorban a női főszereplőpáros meggyőző: Trokán Anna Velmájának dühös tüze és Szűcs Krisztina Roxie-jának alamuszi élelmessége. (Szívesen látnám a két színésznőt fordított szereposztásban is ebben a darabban, hiszen mind az életkori, mind az alkati adottságok amellett szólnának, hogy a rutinosabb nőszemélyt játssza Szűcs Krisztina, s a frissebb húst, a kislányosabb nőcit Trokán Anna.) A színésznők sikerrel ostromolnak csúcsokat egy-egy számban: Trokán Anna – aki csodálatosan tudja átlósan… vagy hogy is… ferdén elhúzni a száját – amikor a néhai húgával közös számát mutatja be, Szűcs Krisztina pedig a férfitánckar közepén dalban ábrándozva csillogó karrierjéről.

Erőteljesek – különösen látvány gyanánt – a börtönjelenetek, amelyekhez Horesnyi Balázs kétemeletes rácsos emelvényt tervezett. Jól mutatnak rajtuk a fogolynők. Pazar jelenség a szürke smasszer-egyenruháját bundával feldobó Morton mama Csarnóy Zsuzsa szakszerű és markáns alakításában. A fogvatartottak közül az egyetlen halálraítélt a musical eredetijében magyar lány, a mi hazai változatunkban azonban az terjedt el, hogy orosz. Veszprémben Perjési Hilda játssza szendén-szőkén, s kap egy oroszos jellegű kötéltáncot a férfikarral, mielőtt a kivégzésére sor kerül.

Szeles József Billy Flynnje stílusos és elegáns a fehér öltönyében, s meglepően kommunikatív: névjegyet osztogat az első sorokban ülőknek, válás, iskolai erőszak vagy bármi más esetére. Haumann Máté Mary Sunshine-ja határozottan emlékezetes figura. A zsinórpadlás felől száll alá, szakállas nő nagyestélyiben, még az edzőcipője is csupa flitter. Sikkes show-woman, aki könnyedén kiszól a zsöllyébe a schoolboyoknak és schoolgirlöknek. Megejtően emlékeztet az édesapjára a felejthetetlen Három nővér-paródiából. (Az a sikkantás például… Épp mint a névnapkor összegyűlő tisztek emlegetésekor.) Közben még Márkus László Másájára is hasonlít kicsit.

A veszprémi Chicago dicséretére elmondhatjuk, hogy felvillantja azt a potenciált, amely szükséges a musicalműfaj kielégítő, sőt illúziókeltő műveléséhez.

A fizikusok-bemutató pozitívumainak dokumentálása nagyobb kutatómunkát igényel és kevesebb eredménnyel kecsegtet. Eleve le kell szögezni, hogy Friedrich Dürrenmatt színdarabja 1962-ben született, a hidegháborús időszakban, amikor az atomfegyverkezési verseny fenyegetett. Gondolni kellett arra a lehetőségre, hogy az eszköz készen áll: az USA-Szovjetunió szembenállás következményeként akár az egész emberiség elpusztulhat. A találó nevű MAD-doktrinát (Mutual Assured Destruction), a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elvét a hatvanas évek elején dolgozták ki az Egyesült Államokban. Dürrenmatt – miközben alkalmasint szeme előtt lebegett Bertolt Brecht Galilei élete című műve is – a tudósok felelőssége kapcsán moralizál a darabban, három álőrült fizikust használva szereplőként egy elmegyógyintézetben. A művön ott van ama korszak pora, árnya, verítéke. Vékonyka anekdotánál nem hat ma többnek. (Abba talán bele se fogjunk, hogy mennyit változott 1962 óta tudomány, technika, világhelyzet, politika. A morál valószínűleg kevésbé.) Nehéz elképzelni, hogy milyen ambíciókkal vág bele A fizikusok bemutatásába egy magyar színház 2015-ben. (Hacsak nem arról van szó. hogy a dráma főszerepet biztosít Oberfrank Pál igazgatónak.)

Dömölky János mindenesetre úgy kezd neki, hogy érdekes a felütés. Amikor a közönség elfoglalja helyét a nézőtéren, a függöny derékig már fel van húzva, s a színen a megfojtott ápolónő fekszik. Kezdéskor a szája elé mikrofont eresztenek le felülről, s így Iréne Straub nővér halotti pózában Dominek Anna elmondhatja a paratextust, a szerző instrukcióit. Ezt a jópofa indítást követi a rendőrök érkezése, amely halvány krimiárnyalatot – sőt, Helyszínelők-fílinget – hozna létre, ha Kőrösi Csaba nem operettbe, vagy bohózatba illő detektívet játszana. Mindazonáltal a rendezés igyekszik fenntartani némi sejtelmes bűnügyi látszatot, afféle régimódi rejtélyt, amihez szépen illik Dömölky Dániel igényes, patinásnak ható díszlete a szerző által előírt barbár falfestéssel (nyakig fehér) és olyan neoncsillárokkal, amelyeket részint moszkvai metróállomásokon, részint Khell Zsolt-díszletekben lehet látni.

Amikor a halottat elszállítják, megjelenik Newton páciens képében és allonge parókában Szilágyi Tibor, s elég kuszán előadja szólamát a felügyelőnek. Csak később, a púpos doktorkisasszony beavató beszédekor tisztázódik a helyzet: három őrült filozófus gyilkolássza itt a női személyzetet. Az elmeorvosnő Palásthy Bea pontos, tiszta alakításában társalgási modorban őrzi veszélyes titkát. Az ember óhatatlanul arra gondol: tudós nő. Nem járhatunk vele annyira rosszul, mint zavaros vezetői ambíciójú férfiakkal.

A három ápoltat Oberfrank Pál, Szilágyi Tibor és Kiss Jenő adja. Oberfrank Möbiusa közülük a kulcsfigura, a többiek mind az ő tudományos titkait fürkészik. Oberfrank ötvenes, a másik két színész hetvenes - indokolatlanul nagy a különbség a triász életkorában. Nem is az ápolónők szerelmi szenvedélye miatt előnytelen ez, hanem a dráma végső (vagy talán inkább: utolsó előtti) megoldása felől. Hetvenesként vállalkozni arra, hogy az ember már az egész életét diliházban töltse, egészen más ugyanis, mint 20 évvel fiatalabban dönteni így. Az ápolónőkkel való fuzionálás egyébként gyengéje a darabnak, az előadásnak pedig fokozottan az. Oberfrank Pál és Kéry Kitty heves kettőse, amelynek végén Möbiusunk a függöny helyett végül a fotellal fojtja meg Monika nővért, sajnálatosan komikus hatást kelt. Megnyugvásunkra és felüdülésünkre szolgál utána az a jelenet, amelyben a szimuláns Möbius – akit Oberfrank Pál sápadtra sminkelt arccal, árnyékolt szemealjjal és némiképp megrogyott testtartással ábrázol – elbúcsúzik egykori családjától. Látogatói, a volt felesége (Terescsik Eszter), az asszony új férje (Baranyi Péter) és fizikusunk három zenélő fia (Orosz Milán, Hörömpöli Zalán és Orosz Gergő) szolid betétként alkotnak bizarr családi képet.

A fizikusok második felvonásának központi eleme a közös vacsora, amikor a három, immár rácsok mögé zárt beteg nyíltan megtárgyalja a helyzetet. Mivel a díszlet piros-fekete kockás padlózatának sarka kitüremkedik a színpadról, így nem lehet frontálisan elhelyezni rajta az étkezőasztalt, csak párhuzamosan a ferde szegéllyel. Ebből az következik, hogy a leülő főszereplők takarják egymást, és még egy nem szélsőséges nézőtéri helyről is csak az egyiküket lehet stabilan látni. A háttal ülő Szilágyi Tibor esetében a szövegértésünk sem biztosított. A térhasználat e hátrányáért biztosan kár, még ha utóbb úgyis az derül ki, hogy nem a három fizikus volt ebben a drámai sztoriban a döntő személy. Nekik itt Veszprémben fel sem tűnt, hogy az újonnan szerződtetett férfiápolók gépfegyvert hordanak, elegánsan átvetve fehér köpenyükön.

Volt A fizikusok estéjén egy januári légy is a színházteremben. Békésen röpködött a színpad és a nézőtér között. Ha úgy vesszük, a túlélést szimbolizálta.
 

---