Nem csak szórakoztat

Ahányan magánszínházat visznek Magyarországon – nem sokan vannak –-, annyiféleképpen kezdték. Orlai Tibor színházszerető közgazdász esetében az történt, hogy egy társaságban megismerkedett Eszenyi Enikővel, aki szeretett volna tangólemezt kiadni. Orlai Tibor felajánlotta a segítségét, így lett az 1999-es E-tangó CD, majd az abból készült előadás producere. Ugorjunk 2014-re: az Orlai Produkciós Iroda fő budapesti játszóhelyén, a Belvárosi Színházban tartott előadásokat 73351-en látták. Ez a 23. helyet jelentené a színházak nézőszáma alapján összeállított országos listán. A Belvárosi tavalyi látogatottsága meghaladta nemcsak a soproni, a debreceni, a zalaegerszegi színházét, de a fővárosi Nemzetiét is. Orlai Tibor legújabb együttműködő partnere a győri Vaskakas Bábszínház, ennek révén havi rendszerességgel érkeznek majd vonzóbbnál vonzóbb Orlai-produkciók Győrbe a Vaskakasba, stúdió-előadások pedig a Menházba.

Mikor jött rá arra, hogy evvel szeretne foglalkozni: színházzal?

2006-ban hoztam létre az első önálló produkciót, a Hat hét, hat tánc című előadást Vári Évával és Kulka Jánossal. Akkora siker lett, hogy azóta is „listavezető” 260 előadással. Máig műsoron lenne talán, ha a szerző meghosszabbította volna a játékjogot. 2006-ban már éreztem, hogy a színház több számomra, mint egy hobbi; fontosabbá vált az eredeti munkámnál. 2010-ben döntöttem el, hogy ez lesz a főállásom, mert minden nehézségével együtt is boldogít. Ebben tudok kiteljesedni.

Nyilatkozta, hogy nem a szakmának, nem a kritikusoknak, hanem a közönségnek készítenek előadásokat. De úgy sejtem, szeretné befolyásolni a közönséget, hogy milyen legyen, miről gondolkodjon, mit akarjon a színháztól.

Ez így van. Lényegesnek tartom, hogy a szórakoztató színház ne csak kikapcsolódást nyújtson, hanem gondolkodnivalót is adjon. Könnyed, mulattató előadások is szólhatnak fontos társadalmi kérdésekről. A közönség egy széles rétegében mind nagyobb a vágy arra, hogy a nézőtéren ne szembesüljön az élet problémáival. Mások viszont igénylik, hogy a színház betöltse tükör szerepét. Meglepő, de legutóbbi bemutatónk, a megrázóan drámai Egyasszony akkora érdeklődést keltett, hogy decemberre sincs már jegy rá. A Száll a kakukk fészkére – amely elmeosztályon játszódik – szintén nagyon keresett. Engem módfelett érdekelnek az olyan témák, amelyekről kevés szó esik, tabuk, vagy szívesen söpörjük a szőnyeg alá, nem véve tudomást arról, hogy sok embert érintenek.

Sorolom: családon belüli erőszak, rákbetegség, autizmus, pedofília, demencia – különböző produkciói foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel. Ha az ember tájékozódik, eldöntheti, melyik érinti annyira érzékenyen, hogy inkább elkerüli az előadást.

Pontosan. Én például biztosan nem nézek meg olyat moziban vagy színházban, ahol állatot bántanak.

Budapesti főhadiszállásán, a Belvárosi Színházban 16 előadást tart műsoron. Jó néhány közülük idős emberekről szóló bájos, kellemes, szívvidító darab. Idős közönségre számít?

Az idős embereket hajlamos leírni a társadalom. Úgy gondolom, hogy velük, az ő gondjaikkal és örömeikkel is foglalkozni kell. Hiszen ez is mindannyiunkat elér előbb-utóbb, remélhetőleg. Ráadásul ismerek idősebb, nagy formátumú színészeket, akiknek szívesen kínálok érdemes színházi feladatot. Vári Évától kezdve Lukáts Andoron át Lázár Katiig és tovább – számos nagyszerű alkotóval rendszeresen dolgozunk. A középnemzedék kiválóságai közül is többen kötődnek hozzánk – Hernádi Juditot, Kern Andrást, Kulka Jánost említhetném –, és fiatalokat is szívesen hívok. Mostanában azért is mutatunk be nagyobb személyzetű darabokat a Belvárosiban, hogy teret adjunk tehetséges ifjú színészeknek. Fiatal független alkotókkal is együttműködöm – idén például a k2-vel hozunk létre közös produkciót Ascher Tamás rendezésében –, mert ők hozzák az innovációt és a progresszivitást a színházművészetbe, és ezt kötelességemnek érzem pártolni.

Mikor érzi meg, hogy a készülő előadás siker lesz?

A főpróbahét második összpróbáján már sejtem, hogy számíthatunk-e nagy sikerszériára, ami nálunk hozzávetőleg 100 előadást jelent. Ennél előbb azért sem tudhatom, mert nem veszek részt a próbafolyamatban. A szereposztásban döntő szavam van, onnantól azonban csak az a dolgom, hogy a nyugodt alkotói munka feltételeit biztosítsam.

A produkcióikat nemcsak Budapesten játsszák, hanem szerte az országban.

Általában 60-40 százalék a fővárosi-vidéki előadásaink aránya, de néha ez meg is fordulhat. Viszem az előadásokat a nagyobb városokon túl kisebb helyekre is. Mivel nemcsak azt tartom fontosnak, hogy Budapesten kívül is teljes értékű produkciót mutassunk – nincs „hakniváltozat”, egyszerűbb verzió, csökkentett díszlet –, hanem azt is, hogy akár a Tamásiban vagy Nyírbátorban élők is láthassák, még ha szerényebb játszóhelyen is. Ezt megértik és elfogadják a színészeink is, noha a gázsijuk a nézőszámtól is függ. Azt szeretném, hogy megbízható brand legyünk a partnereink számára. Ügyelek, ne okozzunk csalódást, ne csapjunk be se alkotót, se nézőt. Hiszen nem az a cél, hogy egyszer használatos színház legyünk.  

Stuber Andrea