Molnár Piroska a színikritikusok életműdíjasa 2015-ben

Valaki mesélte, hogy majd’ két emberöltővel ezelőtt egy Békés megyei szavalóversenyen feltűnt egy copfos, szilvaszemű nagylány, aki olyan hibátlanul szép volt 14 évesen is, hogy a kisebb kamasz megfigyelő onnantól kezdve értette, mit jelent, ha valaki ellenállhatatlanul vonzza a tekintetet. A két varkocsba font hajú lányból színésznő lett, nagy színésznő. Kétszáznál is több színházi szerepet játszott el mostanáig. És senki nem ismer olyan nézőt, aki őt bármely előadásban ne jónak látta volna. Ez különleges, talán csak Molnár Piroskára jellemző összefüggése a mennyiségnek és minőségnek.

Van színész, kinek színpadi jelenlétének ereje olyan, mint a fokhagymagerezdé, amely kiégeti maga körül a fertőző anyagokat. Nem számít, milyen műfajban mutatkozik meg, sőt, olykor a produkció szintje is másodlagos, mert amíg őt láthatni a színen, addig biztosan nincs baj. Molnár Piroska univerzális színésznő. Drámai ereje hatalmas, komikai képessége sem csekélyebb, énekesi kvalitásaival operett- vagy musical-előadások alappillére, és azt sem felejtjük – nehéz is lenne –, hogy hatvanévesen még simán lement spárgába.

Van színész, aki a mindennapi életben is rendelkezik valami hőhatással. Aki állt már valóságos versenyló mellett vagy beintésre váró nagyzenekar közelében, az ismeri ezt az érzést. Lüktet a levegő a közelükben. (Apropó ló: „Olyan vagyok, mint a cirkuszi ló. Ha megfújják a trombitát, megyek a porondra” – szokta mondani Molnár Piroska.)

Szeged, Kaposvár, Nemzeti, Katona, Kaposvár, Nemzeti, Thália – szakmai útja erre vezetett. A kiemelkedő szerepállomásokat még felsorolni is nehéz. Önkényesen szemezgetve: a Sirályban először Nyina, világító mosollyal, Zsámbéki Gábor kaposvári korszaknyitó rendezésében. Közel két évtizeddel később ugyanott Arkagyina, aki utánozhatatlan rosszmájúsággal dicséri Nyinát: „Biztosan tehetsége is van…” Vagy Galactia szobrásznő, kirobbanó energiájával a Jelenetek egy kivégzésből-előadásában. Vagy az Én vagyok a Te Királynőjének letisztult egyszerűsége. De ha csupán egyet szabad kiragadni, akkor az a kaposvári Csárdáskirálynő. Amikor Cecíliaként úgy zárta a második felvonást, hogy azzal nézői, színésztársi életeket, vagy akár egy egész rendezői pályát világított be a továbbiakra.

Molnár Piroska mindig is tanít, mindig is mesél. Nem véletlen, hogy Eötvös Péter a Mese című művében az őáltala megszólaltatott magyar népmesék mondatainak hangjait szálazza szét és fonja újra. Ennek a hangnak megfellebbezhetetlen, delejes ereje van.

De milyen érdekes, hogy a Molnár Piroska által játszott sötét vagy nyomorult karakterek csak a legszükségesebb esetben válnak nyomasztóvá. Ő az a színész, akiben az elfeketült ábrázatokat felmutató – s a művésznek mindig is kijáró – morális bosszúállás pillanataiban is munkál az irgalom. Ő az, aki tapintatosan emberi a viselhetetlen szituáció csúcspontján. Talán hogy ne omoljunk össze egészen, látván, milyenek vagyunk. Ő tisztában van vele. Ilyenkor feloldozást, kegyelmet, részvétet kapunk tőle.

Molnár Piroska az a színésznő, aki a szakmájára tette fel az életét, átengedte magát a magyar színház- és filmművészetnek. Ezt a gesztust, ezt a teljes önátadást, ezt az önkizsákmányolást nem lehet sem viszonozni, sem meghálálni. Kérünk engedélyt, hogy legalább megköszönhessük nagy tisztelettel, egy életműdíj átadásával.

Gabnai Katalin - Stuber Andrea