Teátristák lesznek

A budaörsi Latinovits Színház ambiciózus teátrum, amely nemrégiben alapíthatta meg hat fős színésztársulatát. A Frigyesi András igazgatta trupp bemutatóin érződik az induló színházakra jellemző kedv és lendület. Szemfülességre vall az az ötlet is, hogy a Színház-és Filmművészeti Egyetemen tavaly végzett színészt, ifj. Vidnyánszky Attilát hívták meg Liliomfit rendezni, aki osztály- és alkotótársával, Vecsei H. Miklóssal fogott hozzá Szigligeti Ede komédiájának felfrissítéséhez és felhasználásához. Társulati szempontból természetesen az lett volna az igazán hasznos és építő, ha a vendégrendező a budaörsi színészekkel dolgozik, ám a szereposztásban a helyi fiatalok nincsenek benne; Liliomfit és díszes társaságát ifj. Vidnyánszky Attila színis kollégái adják, s ennek a praktikumon túl – miszerint közös örömjátékuk ez – megvan a maga koncepcionális jelentősége is.

Az első lépés – holtversenyben alighanem – maga az átírás, amelyről óhatatlanul eszünkbe jut a Mohácsi testvérek hasonló természetű, szófacsarásban gazdag, pazarló és fékezhetetlen verbális humora. Sőt abban is előzménynek tekinthető az Örkény Színház Liliomfija, hogy Mohácsiék szintén teátristákat verbuváltak Liliomfi és Szellemfi köré. (Ott Szandtner Anna volt hozzávetőleg olyan, selyemcukor ízű alkotóeleme a produkciónak, mint Budaörsön Rujder Vivien, amikor csepűrágót játszik, illetve Erzsit pendelyben a Kányai uram fogadójában.) Az átdolgozás mint tevékenység nyilván önmagában is szórakoztató annak, aki csinálja, az eredménye pedig mindent elénk szóró, gátlástalan (a.m. gátlás nélküli, ugyanakkor jótékonyan nem trágár) szómenés. Bizonyára kacagva lett a Pádua zsarnoka színdarabcímből A retyezáti szűz, A hét közül a legrútabb-ból pedig Vak asszony visszanéz. És sorolhatnám tovább a módosításokat, Kamilla anyai áldásának átminősülését banyai áldássá, a tornácon pipázott helyetti tornácon tornászott-at vagy a pléhbánost, a „Sóhajt! Átsóhajt! Hátsóajtók én is!” futamot.

A textus a jobb-rosszabb poénok áradata mellett két dologra hegyez: az ittre és a mostra. Értve ezalatt nemcsak azt, hogy a budaörsi Liliomfi cselekménye Kolozsvár helyett Örsőn kezdődik, hanem azt is, hogy a szövegben a színház folyton reflektál önmagára, színház mivoltára és a játszók teátrista létére. Ez ugyan kicsit elcsépelt fogás, de helyenként igazán mulatságos. Például amikor Kamilla kisasszony gyors távozás után visszajön, így mentegetőzve: rossz oldalon mentem ki. Vagy amikor bejelentik, hogy a társulat pénze sajnos elfogyott, így a ma este folyamán az ún. fogyókellékek bemondásra kerülnek. Mindezen túl a világ drámairodalmának bármely klasszikusából citálhatnak szereplőink pontos vagy rontott sorokat (pl. Robogjatok, parázspatájú méhek!), az ilyesmin mindig szívesen nevet, aki felismeri az idézetet.

A második lépés – ha mégsem volt holtverseny – a tér kialakítása. Az alkotók eltüntették a Latinovits Színház enyhén művház jellegű nagytermét, s csináltak benne szűk folyosón körbejárható, ablakos-ajtós falakat, amelyeken belül két pástot fektettek le egymásra merőlegesen. Itt játszanak a színészek. (Pluszban kialakítottak az egyik végében egy színpadot is, semmibe nézőt, kvázifüggönnyel.) A publikum a keresztalakzat négy szabad felületében kapott helyet. Meglehet, hogy ez az elrendezés nem egészen kényelmes a közönség számára, de azt ma már egyetlen színház sem ígérheti meg a nézőinek, hogy sötétben ülve meredhetnek előre egész este. Az efféle zúdulós színjátszás a nézőtől is igényel egyfajta lazaságot és kíváncsiságot. Forogjon csak az a nyak, az a fej, ha látni akarjuk, mi történik egy-egy félreeső ponton. Ugyanakkor tény, hogy akik a pallók mellett ülnek, jobb, ha összehúzzák magukat, mert egy-egy színészi ki-berohanás szele akár el is fújhatja őket.

A második részre a trupp már szőröstül-bőröstül megveszi a közönséget, köszönhetően a szünetnek, amely fieszta-, vagy legalábbis piknikhangulatban telik. A színpadi részre cigányzenészek telepednek, a szereplők pedig sürgölődnek a nézők körül, zsíroskenyérrel, sörrel, falatkákkal kínálják őket. Ami az előadás két része között zajlik, az felidézi azt a teljesen természetes, derűs létezést a színpadon és színpad mellett, amit ifj. Vidnyánszky Attila minden bizonnyal a beregszászi színházban tanult meg, magam is tőlük láttam, bár nem mostanában.

A budaörsi Liliomfi elsősorban a színházzal játszik, a résztvevők konkrét érzeteiből és játékkedvéből kiindulva. Ennek mentén kerül szóba Ascher-cukorkától Szamóca-Szamin át a szereplők által alapítandó latrinai, függő, kőszínházi társulatig sok minden. A legbájosabb ötlet kétségkívül a spétdoboz, amelyet ahányszor csak kinyit valaki, mindig tömeges spétreakció támad. Éles kontúrú, karakteres figurák az „öregek”: Ilyés Róbert Szilvaija, Spolarics Andrea Kamillája és Bregyán Péter idősebb Schwartza. Hozzájuk képest a fiatalok lágyabbak, elmosódottabbak, szeleverdibbek. Szabó Sebestyén László leginkább a hajfürtjeiben Liliomfi, Gyöngyösi Zoltán pedig a jó érzékű különbözni tudásával tűnik ki, de az erő, a lendület főként az együttesben van. Ifjú emberek viharosan és harsányan, fáradtságunkat nem ismerve öntik elénk minden energiájukat. (Nem mondtam még, de énekelnek is, Kovács Adrián zeneszerző jóvoltából.)

Az előadás végére megértjük, hogy voltaképp programdarabot láttunk. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a színiegyetem Bagossy-osztályának növendékei (Szabó Sebestyén László, Böröndi Bence, Dóra Béla), valamint a Máté Gábor-soztály tanulói (Kiss Andrea, Figeczky Bence, Gyöngyösi Zoltán, Rujder Vivien) játszottak itt. Miután a fiatalok mind kikiáltották, hogy teátristák lesznek, felsorakoznak szemben az idősekkel, a Kamilla-Szilvai-Schwartz triásszal. Minden... maguk... miatt... van... - mondja Liliomfi vádlón. Mariska hozzáteszi: Csak hagyjanak minket JÁTSZANI!

Én a magam részéről ülök elébe, hogy színházat csináljanak az öregek ellenében. A személyességüktől érvényes szórakoztató színházat itt most életre keltették. Érdekelni fog az is, amikor előbb-utóbb majd komolyabb dolgokban is színt vallanak. 

Stuber Andrea