Nem mintha eddig bármelyik alkalommal lett volna okunk panaszra. De most, a híres osztály 14 éves nyári sorozatának kilencedik részénél eljutottunk az optimális pontra. A Dömötör András című előadásnak már a színpadképe is arra utal, hogy teljesen betalálunk. (Látvány: Kálmán Eszter.) A sok színes legó- és duplódarabból álló díszlet nemcsak azt jelzi, hogy kisgyerekkortól a mostig nézünk végig egy életet, hanem a címszereplő színházi munkásságára is céloz, annak konkrét építőeleme is belefoglaltatott. Hiszen Dömötör András a színházi rendezéseiben előszeretettel használ legófigurákat – A Párnaemberben, Az E. T-ben, az Übü királyban például –, hogy makettek és kamerák segítségével perspektívákkal és dimenziókkal játsszon. A Dömötör András-előadás legóbirodalma tehát egyrészt tág kontextust teremt, másrészt konkrét kellékeket kínál szellemesen. Legóharmonikát, legókoponyát, legófagylaltot, legóóvónénit, lególaptopot, legóműfogsort, legókamerát, lególegót, legóbármit, ami kell. (A LEGO elnevezés a dán leg godt, „jól játszani” kifejezésből származik.)

Ami igazán kell, az persze ez a tizenkét ember a csapatban. Felsorakoznak előttünk hetvenes-nyolcvanas évekbeli szívszorítóan szánalmas divatcuccokban. (Járó Zsuzsa nagyonszínes-nagyonmintás fölsője! Otromba lábbelije szalagmasnival! Vajda Milán sárga cipője! Mészáros Béla csukaszürke nadrágja!) Ahogy felállnak egy vonalban, most először látom őket már nem olyan fiatalnak. Elindultak a középkorúság felé. Nem vitás, hogy minden évük, minden tapasztalatuk gazdagította, építette őket. Egyre többet tudnak az életről, a világról. Egyre mélyebben és impresszívebben fejezik ki ezt a tudásukat a színpadon. Ismerik egymást, a képességeiket, az erényeiket, a hiúságaikat. Közös a nyelvük, a humoruk, a mesterük. Összekötik őket a hasonló, egymást támogató tapasztalatok, a hasonló, egymást inspiráló gondolkozás és a hasonló, egymást kiegészítő érzékenységek. Alighanem ezt hívják társulatnak.

Idei bemutatójuk tárgya Dömötör András, akit elsősorban rendezőként ismerünk. Eredetileg színész, és ha az Örkény Színházban nem volt módunk megtapasztalni – bár én személy szerint a Szibéria Transz pirosgarbós Aljosájaként szívesen emlékszem rá –, akkor az AlkalMáté Trupp produkcióból tudhatjuk, hogy jó színész. Rálátós, reflektált, ironikus fajta. Ráadásul remek parodista. Máthé Zsoltnak ugyanolyan kiválóan bevált, mint Máté Gábornak vagy Mácsai Pálnak. (Eltűnődtem: pár évtizeddel ezelőtt ilyen képességgel még tévésztárrá lehetett válni. Ma azonban egyetlen csatornát sem érdekelné, hogy a tévénézők milliói számára ismeretlen színházi színész milyen pazarul parodizál a tévénézők milliói számára ismeretlen színházi színészeket.)

A Dömötör András címszereplője olyan embernek mutatkozik, aki odaadóan és igényesen űzi a szakmáját. (Rengeteget dolgozom – mondja nemegyszer az előadásban, különböző helyzetekben, más szakmájú embereknek. Ez a kijelentés egyrészt azt sejteti: szükségét érzi bizonygatni, hogy az ő munkája komoly dolog. Másrészt ezt olyan emberek is szokták hangoztatni, akik a mások munkáját nem becsülik annyira, mint a sajátjukat.) Emberi kapcsolataiban, úgy tetszik, nem könnyen kiismerhető és nehezen megközelíthető. Őbelé való elmélyedésünk keretét egy családállítási processzus adja, amelynek kezdeteként, az előadás első mondataként azt közli maga Dömötör András – kamaszos bájjal –, hogy ő nem is akart eljönni.

Szkeptikussága ellenére végigvezet bennünket élete jelentős eseményein. Van egy gyorstalpaló jellegű, „az eddigi részek tartalmából”-szerű bevezető Gál Kristóf, Vajda Milán, Máthé Zsolt és Péter Kata előadásában. A zalaegerszegi gyerekkor színházi élményeiről (A padlás sokszor és egy emlékezetes, Verebes-féle Menedékhely /láttam!/), a híres zalaszentgróti táborról, ELTE bölcsészkari rövid kitérőről, színifőiskolai felvételiről, tapasztalatokról Kossuth-díjas művészekkel, politikusok tanácsadóival, premierre kapott szájzárról. Azután fontosabb és alaposabban kidolgozott jelenetek következnek, amelyek általában legalább kétfélének érződő helyzetet ábrázolnak. Kínos és mulatságos. Vagy lírai és drámai. Vagy abszurd és komikus. Vagy groteszk és tragikus.

Az előadás egyik csúcsa kétségkívül az, amikor Jordán Adél nagymama felelősen nevelni kívánja unokáját. Czukor Balázs kis Dömötör Andrisként azonban úgy érzi, visszaélnek gyermeki helyzetével, amikor elmélyült legózása közepette le akarják küldeni lisztért. Nem megy le. Tehát az egyezség értelmében nem jár majd neki a palacsintából, amire a lisztbeszerzés irányul. Hiába is rimánkodik később, amikor kisült a palacsinta, abból a konzekvens nagymama nem adhat. Ettől azonban gyökeresen eltér az érkező mama, Járó Zsuzsa véleménye, s máris áll a bál. Ahogy Czukor Balázs a felnőttek váltakozó vezényszava szerint hol nyúl a tányér felé, hol pedig visszahúzza a kezét, abban az egeket ostromolja a kis Dömötör Andris drámai palacsintaéhsége. De a tetőponton az önérzet kipréseli belőle a „Nem kérek!” választ.

A legnagyobb hatású jelenetsor – és talán a legnagyobb hatású időszak is a címszereplő életében –, amikor haldokló nagymamáját ápolja. Szeretettel zsörtölődő dialógusuk végén a fiatalember levegőre viszi az idős asszonyt, akinek már jártányi ereje sincs, így láb a lábon lépegetnek át a szobán, lassan, Szandtner Anna énekének hangjaira. Mészáros Béla és Jordán Adél e csodálatos tánckettőse valamiképpen összefonódik avval a szállal, hogy a családállításkor a helyét kereső, elragadóan táncikáló Péter Kata főhősünknek az életét képviseli. A következő szcéna már a temetés, ahol Czukor Balázs Dömötör Andrásánál elszakad a cérna, s a tettlegességig is elmegy, hogy a temetői szolgáltatókat feladatuk maradéktalan elvégzésére bírja. Ezt koronázza meg Mészáros Máté gitáros fellépése, aki lehengerlő humorral énekli Leonard Cohen Hallelujah-számát, amelyet természetesen Máthé Zsolt látott el idevágó frappáns magyar dalszöveggel.

Az AlkalMáté Trupp sorozatának külön szépséget és lehetőségeket ad a hosszúsága, az íve. Mostanra jócskán eltávolodtunk az induló helyzettől, amikor a résztvevőket az együtt töltött főiskolai négy év fűzte össze. Evvel az időszakkal már csak jelzésszerűen foglalkoznak bemutatóikban. A Dömötör András esetében szerencse, hogy az osztálytársak közül jó néhányan közvetlen tanúi vagy alkotótársai voltak a főhős eddigi színházi pályájának. Az Örkény színházi években ott volt mellette Máthé Zsolt, Járó Zsuzsa, Czukor Balázs, Szandtner Anna, egri (és további alkalmaknál) Mészáros Máté, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Vajda Milán, a Katonában Mészáros Béla. Bizonyára ezek a tapasztalatok is beépültek abba a közönségdíjasnak is mondható, fékezhetetlen jelenetbe, amikor Dömötör András (Mészáros Máté) Vízkeresztet próbál próbálni a darab három lókötőjével (Dömötör András, Mészáros Béla, Vajda Milán).

A hosszú táv másik előnye, hogy részletek, motívumok ismétlődhetnek, utalhatnak egymásra, kacsinthatnak vissza az előadás-sorozat adta közös múltra. Dömötör András volt már nagymama a Járó Zsuzsában, most ő saját nagymamájául Jordán Adélt kapta. (És milyen jól járt vele!) Az ölelés, amelyet Mészáros Béla ovistárs értetlenül fogad egy levágott karú Star Wars-hőstől, talán ugyanabból a kimondatlan vágyakozásból fakad, mint Máthé Zsolt (Dömötör András) múlhatatlan ölelése a Máthé Zsolt-előadásban.

De a Dömötör András talán nem is Dömötör Andrásról szól elsősorban. Hanem arról, hogy lehet-e élni Budapesten, ha az Magyarországon van. Hogy el kell-e menni, vagy elég a belvilágodba emigrálni. Hogy az átlagosnál kifejlettebb pedantériával el lehet-e viselni az ország működésképtelenségének megnyilvánulásait. Hogy érdemes-e erőfeszítéseket tenni itt, amikor máshol sokkal könnyebb lenne. Hogy el tudod-e nézni, ha a barátok elveszítik a humorukat, hogy megtartsák az állásukat. Hogy muszáj-e maradni, amikor odaát nyugodtabban, felesleges küzdelmek nélkül dolgozhatsz és élhetsz. Hogy elindulhat-e másfelé, aki nem ért egyet a hazája irányával[1]. „Itt van számomra hely, ich bin ein Berliner” – énekli az előadás végén Dömötör András nevében az egyre szuggesztívebb Czukor Balázs.

Valamint arról is szól a Dömötör András, hogy mi az a nagy rosszá összeálló sok kicsi rossz – érzéketlenség, közöny, meg nem értés –, amitől olyan nehéz itt. Például az az alig leplezetten érdektelen „aha, aha”, amivel Járó Zsuzsa családállítást vezető szakembere reagál Dömötör András kommentárjaira. Vagy a színen meg nem jelenő biztonsági őrök röhögése, akik tétlenül elnézték, amint Dömötör András és barátnője beszorultak a Mammut két bezáródó ajtaja közé. Vagy a temetői alkalmazott – Vajda Milán – egyetlen pillanatig tartó, formális és hazug póza, amivel részvétet markíroz Dömötör András nagymamájának ravatala mellett. Vagy Kovács Patrícia kasztingosának flegma telefonnyomkodása. Vagy Máté Gábor (Dömötör András) elviccelő-elbliccelő válasza, amikor Dömötör András (Mészáros Máté) a kettejük személyes kapcsolatát firtatja. Vagy Mészáros Máté Dömötör Andrásának cezaro-egomán instrukciói az egyre elgyötörtebben készséges barátnőjéhez, Jordán Adélhoz. Összefoglalva: minden olyan helyzet, alkalom és pillanat, amikor nem tiszteljük eléggé a másik embert.

[1] Platón a Kritónban Szókratész és Kritón dialógusát írja le, s ebben Szókratész így fogalmazza meg a törvények mondandóját az athéni állampolgár számára:

„…miután világra hoztunk, fölneveltünk, taníttattunk és részt juttattunk neked is meg minden más polgárnak is mindabból a jóból, amiből csak tudtunk, egyben azt is kijelentjük, hogy annak az athéninak, aki teljes jogú lett, s látja a város szokásait és bennünket, törvényeket, ha nem tetszünk neki, szabadságában áll óhajtása szerint vinni a vagyonát és eltávoznia, ahová csak akar. És közülünk, törvények közül, egyetlenegy sem fog útjában állni, és nem tiltja meg, ha valamelyikőtök valamely gyarmatra akar távozni, mert nem tetszünk neki mi és a város, vagy el akar költözni máshová: oda mehet, ahová akar, és a vagyonát is magával viheti. Aki azonban közületek itt marad, látva, hogy miképpen hozzuk mi az ítéleteket és más tekintetben is hogyan irányítjuk a várost, arról már azt mondjuk, hogy tettleg egyezett bele abba, hogy bármit parancsolunk, megteszi, s ha nem engedelmeskedik, azt mondjuk róla, hogy háromszorosan is igazságtalanságot követ el…” (Devecseri Gábor fordítása)