Nem vénnek való vidékiek

Három éve már úgy kezdődik az új színházi szezon, hogy a Thália Színház szeptemberben vendégelőadásokat fogad a vidéki színházak fesztiválja keretében. Ahogy tavaly, úgy idén is nyolc napig tartott a rendezvénysorozat és 11 produkciót kínált. (Egy közülük, a legszebben alliteráló veszprémi Veszedelmes viszonyok betegség miatt elmaradt.) Ahogy tavaly, úgy idén sem világos, hogy miért pont ezek a színházak jöttek miért pont ezekkel az előadásokkal – a múlt év után ismét panasszal élek a szombathelyiek hiánya miatt –, de evvel könnyű megbékélni. Avval nehezebb, hogy a fékezhetetlenül kíváncsi néző semmiképpen nem tudja az összes vendégjátékot megnézni, mert olykor egybeesnek. A közönségérdeklődésre nem nagyon lehet panasz: mint azt Lantos Anikó fesztiváligazgató sajtótájékoztatón elmondta, az előadások 82 százalékos látogatottságot értek el. Tapasztalatból annyit fűzhetek ehhez hozzá, hogy a legzsúfoltabb nézőteret a debreceniek Régimódi története alatt láttam, és a tatabányai Rokonokra fértek volna be még a legtöbben. Újdonsága volt az idei egy hétnek, hogy a fesztivál kitette a lábát az épületből: 18 órától koncertek, műsorok zajlottak a Nagymező utcai szabadtéri színpadon, általában a színházi programhoz kapcsolódva lokálisan. Vagyis a szolnoki színház elé szolnoki fellépők dukáltak, a dunaújvárosiakhoz dunaújvárosiak és így tovább.

Tíz előadás vidéki színházakból, ez kiad bizonyos vázlatos képet arról, hogy a vidéki színházak mit és hogyan játszanak ma. Feltűnő tapasztalása a fesztiválnak, hogy a vidéki bemutatók hosszabbak a pestieknél. Míg a fővárosban gyakoriak az egyrészes, 1,5-2 órás előadások, vidéken nem átallnak két szünettel játszani háromfelvonás műveket, és jócskán este 10 óra után állni ki a tapsra. Ha ennek okain elgondolkodunk, a legkülönbözőbb ötleteink támadhatnak, a bolondostól a komolyig. Lehet, hogy vidéken erős a színházibüfé-lobbi. Lehet, hogy a színházjegy árát kvázi órabérben számolva ellentételezik a színháziak. Lehet, hogy vidéken a nézők türelmesebbek, kevésbé sietősek, mint a fővárosiak. Mindenesetre érzékelhető a fesztivál láttán, hogy ezek a vidéki előadások ráérősebbek, beleülősebbek, mint amihez Budapesten szokva vagyunk. Nyilván összefügg ez avval is, hogy a látott színházak zöme hagyományosnak mondható előadásokat hozott. (Akad köztük olyan teátrum, ahol a "kísérletezés" eleve szitokszónak számít.)

Bevált művekkel, bevált formákban igyekeznek stílusosan, illúziókeltően, megragadóan teljesíteni. Egy olyan előadás például, mint a debreceni Csokonai Színház Régimódi története, nem kínál különösebb felfedezéseket, nem üt, nem hat az itt és mostra szóló mondandó váratlan erejével. Ugyanakkor színházilag tökéletesen működő- és hatásképes, Csikos Sándor rendezésében a játék stílusával és a ritmusával nincsenek gondok, a színészi alakítások helyénvalóak. (Ugyanennyit lehetne elmondani például a soproni Petőfi Színház Molnár Ferenc-bemutatójáról, a Pataki András rendezte Az üvegcipőről, ha el lehetne mondani róla. De nem, mert ott sem a rendezői gondosság, sem a színészi mutatványok, sem az összjáték nem jutott túl a vígjáték éppenhogycsak színvonalú abszolválásán.)

A debreceni Szabó Magda-előadás talpköve Kubik Anna. Rickl Máriája kemény, határozott asszony, akinek humora is van, és szívének egy nagyobb csücske kifejezetten kérgetlen. Nem halt ki a családfőnőből az a gyengédség, amit egy linkóci fiatalember, Jablonczay Kálmán váltott ki belőle valaha. Ha épp senki nem figyeli, titokban még el is mosolyodik kis büszkeséggel azon, hogy a fia versekkel szédíti a társaságbeli úrikisasszonyokat. Lányának és unokájának, vagyis a Gizellát játszó Szalma Noéminak és a Lenkét adó Sárközi-Nagy Ilonának színházi értelemben csillag van a homlokán. Az előadásban – ahogy Szabó Magda felmenői közt és a Régimódi történetben is – a nők/színésznők a dominánsak. Erősek, képességesek és tudják, mit akarnak. (Lehet persze, hogy például Vecsei Miklós szintén tudja, amikor ifj. Jablonczay Kálmánként mintha paródia gyanánt adná elő az udvarlást Szűcs Kata Gacsáry Emmájának.)

Ha Kubik Anna méltán kapott Fesztivál-díjat – a zsűrit Koronczay Lilla újságíró, Kántor Viola szerkesztő, Szervét Tibor színművész, Egressy Zoltán író és Hetesi Mónika közönségzsűritag alkotta –, akkor ugyanezt elmondhatjuk Köles Ferencről is, aki a pécsi Nemzeti Színház Bolha a fülbe-előadásának kettős főszerepében érdemelte ki az elismerést. Köles már szinte hagyományosan virtuóza a Pesten látható pécsi előadásoknak. Méhes László vígjátékrendezései mindig számíthatnak a színész humorára, játékkedvére és kimeríthetetlen energiájára. Mostani főszereplésének megható szépségét az adta, hogy voltaképp nem a részeges hotelszolga, Poche ziccerszámára alapozta az esténket, hanem egy megzavarodott, biztonságát vesztett férj kínos-röhögséges kálváriájára. Jó szívvel ráüthetjük a szórakoztató színház kategóriában a „kitűnően megfelelt” pecsétet a kaposvári Csiky Gergely Színház A király beszéde-előadására is, amely az Oscar-díjas filmből ismert történetet vitte színpadra Funtek Frigyes rendezésében, gördülékenyen és élvezetesen. A fő nyereség természetesen az, ahogyan a két főszereplő, az ausztrál beszédszakembert játszó Sarkadi Kiss János és a VI. György királyt megformáló Hűse Csaba (főleg ő) a nagyszerű szereplehetőséggel él.

Két alakuló, formálódó, feltörekvő színházzal is találkozhattunk a Tháliában. A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház társulata Dobák Lívia irányítása alatt mind határozottabban halad afelé, hogy egyszerre elégítse ki a város közönségének igényét, szolgálja színészeinek fejlődését és kifejezze művészi ambícióit. Ebben jó partnernek bizonyul Szikszai Rémusz, akinek rendezésében finoman és érzékenyen szólaltatják meg Szép Ernőt két egyfelvonását, a Május és az Igazgató úr címűt. Úgy korhűen, hogy a világ, amelyben Tőkés Nikoletta, Tóth József, Lapis Erika és Király Attila mozog a színen, nem marad távoli és idegen. A tatabányai Jászai Színház – amely idén már önálló társulatot mondhat magáénak – a Rokonokat mutatta meg a fővárosnak. A főszerepet, Kopjáss főügyészt az igazgató, Crespo Rodrigo játssza Hargitai Iván rendezésében. A kiszáradt föld képét belénk véső díszletben, a jelenetek közt kódorgó népzenészek mellett, jószándékúan tömörülő színészcsapat közepén. Az enyhe unalomba fúló produkció talán azt igyekezett elkerülni, hogy nagyon a képünkbe tolja, mennyire aktuálisnak érződik a Rokonok. Sikerült is elkerülni, de nagyon.

A szolnoki színház a tavalyi alkalmi bemutatóját hozta el. A szolnoki születésű, 2013-ban boldoggá avatott néhai Sándor István szalézi szerzetesről a színház művészeti vezetője, Kiss József írt színdarabot, ezt vitte közönség elé Karczag Ferenc. A mű börtönben játszódik. (Az Arizona Stúdió színpadi tere jól bevált börtön: legutóbb Rudolf Hess ült benne Harsányi Attila személyében, a határon túli színházak fesztiválján tavasszal.) Sándor Istvánt az ÁVH ügyésze az államrend megdöntésének kísérletével vádolja, elítélik, kivégzik. Az öt fős cellában a szerzetes – Vándor Attila rokonszenves alakításában – nagy lelki és térítő erőről tesz tanúbizonyságot. A produkció erényei nem annyira színháziak. Inkább a kegyelet, a tiszteletadás, a történelmi emlékezet terén vehetők számításba.

A beszámoló végére hagytam a javát. A fesztivál legbátrabb és leginnovatívabb vállalkozása A pillangó a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában, Horváth Csaba rendező-koreográfus egyéni színházi nyelvén. Az előadásban van zene, tánc, költészet, szerelem – és mindezt az összeadódó fizikai energiák teszik erőssé és legyőzhetetlenné. A produkció különdíjat kapott a zsűritől, amely Benedek Marit is elismerte A pillangó jelmezeiért. Ugyancsak megcsodálhattuk Benedek Mari ruháinak színeit és harmóniáit a fesztivál másik, többszörösen díjazott előadásában, a kecskeméti Katona József Színház Hosszú út az éjszakába című produkciójában. Zsótér Sándor nem először dolgozott Kecskeméten és nem először próbálta az amerikai drámairodalom gründolóinak (Tennessee Williams, Eugene O'Neill) valamely művét kortársilag újraéleszteni. Egy nyaraló színpadra szakított darabkájában négytagú család kerülgeti/keresi egymást. A semmirekellő báty, a halálos beteg öcs, a zsugori apa és a morfiumfüggő anya. Szenvedés, öncsalás és egymásnak hazudás az életük. Zsótér rendezésében és főként az anyaszerepet üdítően túl fiatalon játszó Trokán Nóra alakításában ott van némi vigasztalóan önironikus figyelmeztetés. Miszerint: így talán ne.

A kecskeméti produkció színészeit kiemelte a zsűri a mezőnyből: a legjobb férfialakítás díját az apát játszó Kőszegi Ákosnak ítélte, a legjobb női alakításét Trokán Nórának. A fesztivál legjobb előadása pedig a miskolci Nemzeti Színház A tanítónője lett. Teljes joggal. Rusznyák Gábor rendezésében a miskolciak úgy játsszák el a művet, hogy az Bródy Sándor. (Sőt a darab végén a szerzői szólam megsokszorozva, több verzióban is megjelenik.) A produkció a színészi nagyszerűségek tárházát nyújtja, a címszerepet alakító Lovas Rozival az élen. Ráadásul kiérződünk az előadásból valamennyien, benne vagyunk hetedíziglen, vagyis máig, minden rosszunkkal együtt, jaj.

Stuber Andrea