Gázovije dokumenti

Első pillantásra az a benyomásunk támadhat, hogy Bodó Viktor A revizort talán nem is a Vígszínházba képzelte el, hanem a MU Színház épületében kezdte próbálni. Aztán egyszer csak cakompakk átvitte a MU-t a Szent István körútra. Alaposabban szemlélődve azonban láthatjuk, hogy a helyszín valójában egy uszoda. Erről tanúskodnak a feliratok a falon, miszerint „Ugrálni tilos”, vagy „Mél víz csak úszóknak”. Még el sem kezdődött az előadás, máris kigyönyörködhettük magunkat ebben a szomorú, leúszott (lelakott), hasznavehetetlen, víz nélküli uszodában, ahová majd el kell helyeznünk magunkban a kabinban csövező / csőben kabinozó Hlesztakovot is. Ez nem egyszerű feladat, de igyekszik az ember.

Egy telefonbeszélgetést hallunk indításképpen, amelyben Hegedűs D. Géza mint polgármester értesít bizonyos Kondorosinét, hogy revizor érkezik, ezért az asszony haladéktalanul cipelje át a gázos iratokat az uszodába, helyezze el a medence alján, ahol a fővárosi ellenőr bizonyára nem keresi. Felütésnek kiváló. Rögtön világos, hogy egyszerre vagyunk Gogolnál és nálunk. Aztán benépesül a színpad emberekkel. Mind túlsúlyosak. (Olyik színészt ki kell tömni ehhez, másikat nem.) Izzadságtól fénylik az arcuk, zsírosságtól a hajuk. Riasztó tömegük – úgy súlyban, mint létszámban – gyorsan megérezteti: az a legszörnyűbb bennünk, hogy alkalmasint azt gondolják, minden jól van, ahogy van. Az, hogy a lányok-asszonyok itt nem pusztán „tíz kis bíbor bűnjelet” viselnek a felkarjukon, hanem markáns monoklit is a szemük körül, eleve jelzi: a pénz számolva, asszony verve jó szentencia jegyében zajlik az élet. Ez maradt, a modernizáció viszont úgy tör előre, hogy arról koldulnak a hajléktalanok.

Gogol A revizor című komédiája az a mű, amely valószínűleg bárhol és bármikor elevenbe vág, tehát nem feltétlenül igényli az aktualizálást. Nem is mindig tűri jól. Kovács Krisztina és Bodó Viktor átirata jószerével minden részterületre kiterjedően konkretizál és radikalizál: leköti a szöveget korunkhoz. A vígszínházi A revizor textusa friss, naprakész, Barátok közttől kezdve színházi pályázaton át Országos Választási Bizottságig mindenfélét felemlít. Közben az embernek simán támadhatnak kétségei, hogy egyáltalán így történne-e ez minálunk manapság. Nem eleve azt ellenőrizné-e egy revizor, hogy a vidéki fejesek leadták-e a hivatalos pénzosztóknak a sápot? Nem szervezettebb, üzletiesebb, szenvtelenebb formában zajlana-e a megvesztegetés, mint ilyen ócska kis egyéni vizitekkel, kölcsönkéréssel, zsebbedugásokkal? És még kérdezhetnénk nyilván adekvátabban a jelenlegi praxisról. (Már akik behatóbban ismerik a mai gyakorlatot.)

Bodó Viktor e munkája erősen alapoz a verbalitásra, s ebben – valamint némely szóviccek jellegében – Mohácsi-előadásra hasonlít. El is hangzik a híres szekeres mondás. De nemcsak Mohácsit idéznek itt, hanem sok mindenki mást is, Karinthytól Radnótiig, Csehovtól Shakespeare-ig. Még ha hősünk, Hlesztakov nincs is tisztában avval, hogy épp Mercutio monológjából hasznosít pár sort, avagy Bodó Viktor egy korábbi rendezésének címét variálja. A nyelvezet széttartó tréfásságánál szellemesebbnek hat az előadás színházi önreflexiója, amelynek jegyében a szereplők olykor megállapításokat tesznek színpadi helyzetükről, műfaji kötöttségeikről, színészi megoldásaikról. Balázs Juli díszlete lehetőséget teremt ilyesfajta játékokra – operettes abgangokra például –, részint a lépcsővel, részint az uszoda üvegbejárata mögött nyíló „hátsó színpadi” térrel. Ez utóbbit meglepő intermezzókra, különös, átfutó jelenésekre lehet igénybe venni. Mint amikor átrohan ott egy műsertés/sertésmű, az emlegetett disznyószagot is illusztrálandó, s szalad utána valaki a böllérkéssel. Az efféle szertelen, irracionális, játékos ötletekből – amelyek mindig is oly rokonszenvessé tették Bodó Viktor rendezéseit – többet is elbírna az előadás. De nem ebbe az irányba halad.

A produkció a szolid elrajzoláshoz nyit utat a szereplőknek. Járó Zsuzsa egészséges színészi kéjjel formál dúskeblű s dús hónaljszőrzetű helyi dámát a polgármesternéből. A megkettőződött lánygyermek (Marja és Varja) szerepében Koblicska Lőtének és Rainer Micsinyei Nórának egy pillanatnyi megtévesztésig és azon túl is csupán annyi a dolga, hogy hasonlítsanak egymásra. A helyi notabilitást korrekten sorakoztatja fel Kerekes József, Józan László, Karácsonyi Zoltán, Lajos András. Hevér Gábor közéjük hoz némi dzsentroid urambátyámos stílt, még a Nemzetiből. Jól működik a Bob-, Dobcsinszkij-páros Molnár Áron és Szabó Zoltán elővezetésében. Különösen Molnár Áron buzgalma lehengerlő, amely pazar magánszámban csúcsosodik ki, amikor elszabadul kezében a szódásüveg. Akkor érzi meg az ember, hogy milyen lenne az előadás fergetegesnek.

A Szputnyik és a Vígszínház üdvözletes koprodukciójának Hlesztakovjaként Lengyel Tamás ügyesen tör egyre gátlástalanabbul célra, s egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy a fővárosban tényleg vannak cimborái, például az Index-csszkij nevű. Mindazonáltal az előadás színészi nehézsúlyát a Polgármestert játszó Hegedűs D Géza teremti meg. Alakításában minden benne van: komiko-tragiko-hisztoriko. Megbűnhődött múlt, jelen, jövendő.

Stuber Andrea