Keresztbe-kasul

Ha valaki hivatásos színháznézőként lát 150-200 előadást egy évadban, akkor elég magas az ingerküszöbe, nem könnyű a színpadról hatni rá. Ami a legerősebben hat rám, intellektuálisan vagy érzékien, verbálisan vagy képileg, színész, rendező, tervező vagy zeneszerző jóvoltából, azt választom Kisvárdára – gondoltam. Azt mindet. Volt azért előzetes elképzelésem arról, hogy mi érdekel különösképpen: az együtt. Amikor határon inneni és túli színháziak közösen alkotnak. Amikor a vajdasági rendező Magyarországon rendez, a budapesti Komáromban, a szabadkai Kolozsváron, a debreceni Beregszászban és így tovább. Zentai színész temesvári produkcióban bukkan fel, erdélyi színésznő Újvidéken játszik – keresztbe-kasul kötődnek össze a szálak.

Izgalmas elgondolni és látni, miképpen hatnak egymásra az „itteniek” és az „ottaniak”. Hogyan ad pluszt a színházi produktumhoz a máshonnan jövő magyar alkotó? Milyen speciális értéket teremtenek együtt? Miként épülnek egymásra különböző élet- és színházi tapasztalataik? Ennek – mondhatni – emblematikus példája a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Katona József Színház közös produkciója, a Vörös. De folytatható a sor további, tanulságos összeműködésekkel: az Újvidéki Színház Patkányok-előadása Alföldi Róbert rendezésében, Mezei Kinga Csipke-rendezése Kolozsváron, Valló Péter Komáromban, vagy amikor Forgách András saját művét viszi színre Nagyváradon.

Egy másik vonulat alakult ki abból, ahogyan a magyar kisebbség színháza reflektál önnön helyzetére. Kötődése kettős: működésében, művészetében a többségi nemzet (színházi) kultúrájába ágyazott, miközben az egyetemes magyar színjátszás része. Evvel függhet össze számos produkció markáns öndefiníciós szándéka is. A határon túli előadások legjava mindig ambiciózus, erőteljes, és határozott közlendővel rendelkezik. Meg akarja fogalmazni viszonyát önmagához, a kisebbségi léthez, a többségi nemzethez, az anyaországhoz. A korhoz, térhez és időhöz. Például ahhoz a történelmi fél(közel)múlthoz, amelyről sokunknak vannak még személyes emlékei. Ennek egy egész monodrámablokkot szentel az idei program, versenyben és azon kívül.

Kapunk Sziveri János-életműérzetet és klasszikus A revizort, színészileg és atmoszférikusan erős Murlin Murlót és kicsattanó Ilja prófétát, szerzői színházi Pentheszileia-programot és díjakkal övezett, nagy formátumú Hamlet-előadást. Akadnak kényszerű hiányok is, a legfájóbb talán a sepsiszentgyörgyi Akárki.

Szabadkából és Székely Csabából sok lesz. Ez úgy véletlen, hogy biztosan nem az. Magam is kíváncsian várom, mi áll össze az egészből, mire jutunk vele, együtt.

Stuber Andrea