Szemleszemle

Tíz határon túli színház a Tháliában

Idén rendezte meg harmadik alkalommal a Thália Színház a Határon túli magyar színházak szemléjét. Öt napig tartott a rendezvény, tíz produkciót kínált a közönségnek, ötöt nagyszínpadon, ötöt stúdióban. A mindenre kíváncsiak hetet nézhettek meg közülük, minthogy három esetben az előadások időben érintették vagy fedték egymást. A műsorra ránézve nem könnyű megállapítani, milyen elgondolás mentén került a budapesti válogatásba éppen ez a tíz előadás. Születési idejüket tekintve akadnak köztük ideiek, tavalyiak, és az Aradi Kamaraszínház Rudolf Hesse „személyében” hatéves bemutatót is tartalmazott a program. A fellépő társulatok zöme hivatalos, állami, kőszínházi – körülírva a státuszukat –, de független társulat is található köztük (a marosvásárhelyi Yorick Stúdió), sőt magánszínház is (a marosvásárhelyi Spectrum Színház). Öt kortárs magyar író drámáját játszották, további két élő külföldi szerzőt, a többiek klasszikusok. Zenés darab csak annyiban volt jelen, amennyiben a kassai Thália Színház a Portugált Omega-számokkal bélelte ki – és hát az is majdhogynem zeneiség, hogy felvidéki helyszínen, palóc nyelvjárásban játsszák a darabot –, a Spectrum Színház Vitéz lélek-előadása pedig néptánccal-népzenével kombinálta Tamási Áron történetét.

Túlnyomórészt tragédiák, drámák elevenedtek meg a színen. Komédia gyanánt a műfaji megjelölést kerülő Portugálon kívül A revizort láthattuk, de azon is csak magunkon röhögünk, mint tudjuk. Földrajzi értelemben valamennyi szomszédos országból érkeztek a magyar társulatok, Ukrajnán kívül. Feltűnő, hogy az erdélyi magyar színházak legjobbjai – a kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi és a marosvásárhelyi Nemzeti – nem mutatkoztak ez alkalomból. Tehát tekinthetjük úgy a szemlét, hogy ezúttal a kevesebb elismeréssel és figyelemmel övezett színházak kaptak reflektorfényt. De elképzelhető az is, hogy a válogatás döntő szempontja az volt: a szóba jövő színházak mit akarnak és tudnak elhozni fővárosunkba május közepén, amikor a szezonjuk még tart.

A Thália ötnapos rendezvénysorozatát folyamatos nézői érdeklődés kísérte, ami egyértelműen jelzi, hogy a közönség kíváncsi volt a fellépő színházakra. Arra tippelünk, hogy nem feltétlenül a szerzők, a darabok, a színészek vagy a rendezők hatottak csábítóan a nézők sokaságára, hanem konkrétan ezeknek a városoknak ezek a színházai vonzották őket. (Meglehet, egyszerűen a színház. A határon túli előadásokat a nagyszínpad esetében a szokott 3500 forintos helyeket 1800 forintért kínálták, a stúdiók 2500 forintos jegyeit pedig 1500-ra csökkentették ez alkalomra.) A nagyszínpadi előadások szinte mindegyikén megtelt a nézőtér, a stúdió-előadások is telt házzal mentek természetesen, sőt a temesvári Leenane szépéből plusz előadást kellett beiktatni. Az idei rendezvény újdonsága volt, hogy a produkciókat közönségtalálkozók követték. Köllő Kata, Miklós Melánia és Mohácsi Szilvia személyében színházi újságírók, kritikusok kérdezték az alkotókat, vezették a beszélgetéseket. Minden alkalommal maradt a nézőtéren annyi érdeklődő, hogy szűkebb vagy tágabb körben tanulságos és informatív diskurzusban lehessen részt venni.

A szemlén szereplő legkisebb múltú színház a Spectrum, amelyet egy gyógyszergyár tulajdonosa, Török István alapított. A művészeti munkát Török Viola rendező határozza meg és irányítja. Komoly szakmai ambíciójukat épülő vásárhelyi színháztermük és épülő társulatuk is jelzi. Állandó tagként szerződtettek hat pár táncost a Bekecs együttesből és néhány fiatal színészt, Ritziu Ilka-Krisztinát, Faragó Zénót és Kinda Szilárdot, s eddigi bemutatóikat – a tavalyi A nép ellenségét és az idei Vitéz léleket – nagymértékben rájuk alapozták. Átlagéletkorban – az átlagéletkor alacsonyságában – talán csak a Zentai Kamaraszínház versenyezhet velük, amely mostanában hozott létre önálló társulatot. Kilenc végzős újvidéki színiakadémista alkotja a csapatot, osztálytársak, László Sándor és Balázs Áron növendékei. A Koldusoperát tervezték hozni Budapestre, aztán egy másik vizsgaelőadásuk lett belőle, Forgách András Halni jó! című „gonosz bohó”-ja. Ennek láttán elképzelhettük, hogy a Brecht-vizsga is ilyen lehet: szertelen, sziporkázó, túlzó, mindent bele! jellegű. Érdekes „humánpolitikai” momentum példázza a határok közti szakmai átjárhatóságot. Ugyanis a zentaiak egyik ifjú színészét, Dévai Zoltánt másnap viszontláthattuk a temesvári Leenane szépe előadásában, ahol Rayt játszotta vendégként Upor László rendezésében, a jól működő színésznégyes tagjaként. (Maureen a temesvári Magyari Etelka, Patót a szintén helyi Bandi András Zsolt alakítja, Mag pedig budapesti vendég, Csoma Judit.) Oda-vissza megfigyelhető a mozgás: az Újvidéki Színház társulatának tagja, Szilágyi Ágota – az Anca Bradu rendezte újvidéki Rosmersholm szép, sápadt kísértete, fehér vízihullája – a temesvári színházból szerződött a Vajdaságba néhány évvel ezelőtt.

Tetszéssel fogadta a nagyszínpadi közönség a komáromi Az arany árát, amely Tóth Tibor főszereplésével és Bagó Bertalan rendezésében került a felvidéki közönség elé. Mint a közönségtalálkozón elhangzott, ez a hetedik bemutatója volt Bereményi Géza darabjának. Az eddigiek közül kettőt a szerző rendezett, kettőt Bagó Bertalan, a többit zömmel olyan színészek, akik eljátszották színházban Az arany ára Monoriját. (Tóth Tibor leszögezte, ő nem fogja folytatni ezt a sort.) Szerették a nézők a csíkszeredaiak Gogol-előadását, A revizort is, amely Parászka Miklós rendezésében úgy kortársi, hogy a szöveg semmit nem aktualizál, s a produkció masszívan épít arra, hogy a Polgármestert játszó Kozma Attila eleven kedéllyel és életesen formálja színészi játékká a napi tapasztalatot.

Különösen nagy érdeklődés kísérte Sebestyén Aba fellépését, aki Székely Csaba Szeretik a banánt, elvtársak? című, borotvaélen járó egyszemélyes darabját adta elő Sorin Militaru rendezésében, pazar színészi szakmunkaként, erős hatást gyakorolva a publikumra. A másik monoprodukció a már említett Rudolf Hess volt, amelyet román kortárs írónő, Alina Nelega írt, aki jelenleg a marosvásárhelyi Nemzeti Színház román tagozatának művészeti vezetője. A 47 évet börtönben töltő náci lágerparancsnok szerepében Harsányi Attila monologizált, olykor igen szuggesztíven és erőteljesen. Kíváncsian várta a publikum Forgách András A fiú című darabját, amelyet a szerző maga rendezett meg Nagyváradon egy olyan színházban, ahol a társulat Szabó K. István vezetésével az utóbbi néhány évben igyekezett a könnyed szórakoztatásnál többet kínálni a város közönségének. A fiú-előadás szép eredménye ennek az ígéretes szakmai folyamatnak.

Természetesen mindig öröm és haszon, ha itthon, határon belül láthatunk határon túli színházakat. Erre ma már szerencsére sokszor és sokhelyütt találhatunk módot. Időről időre vendégszerepelnek a Nemzeti Színházban, előfordulnak a József Attila Színházban, a debreceni DESZKA fesztiválon, tartanak határon túli színházi napokat Miskolcon, a negyedszázados múltra visszatekintő kisvárdai fesztiválról nem is beszélve, s épp mostanában érkezik például a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház az Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatott turné keretében Tokajba, Egerbe és Debrecenbe, három produkcióval. Ennyire gazdag, szerteágazó lehetőségek mellett lassan talán érdemes volna olyan, koncentrált fesztivált rendezni a határon túli színházaknak, ahol tematikus válogatásban jelennek meg, vagy esetleg az évadbeli (szubjektíve) legjobb produkciókkal. (Ha ugyan ezt a fesztivált ki nem találták már.) Vagy egy olyan másikat, ahol – a nemzetegyesítés jegyében – nem magukban láthatóak, hanem a határon belüli színházak évadbeli (szubjektíve) legjobbjai mellett. (Ha ugyan ki nem találták már ezt is.)

Stuber Andrea

 A szerző újságíró, szerkesztő, kritikus, ebben az évben a Magyar Színházak XXVI. kisvárdai fesztiváljának válogatója