Ultimó ráció

Tudjuk a leckét Alfred Jarry fenegyerekről. Diáktréfaként írta úgy 120 évvel ezelőtt az Übü királyt, a rennes-i fizikatanárát tette gúny tárgyává. (Nehéz az ilyesmiben állást foglalni, meg nem is szükséges, de felmerül a gyanú, hogy Jarry hálátlan egy nebuló lehetett. Érdekességekben és különcségekben gazdag életének feljegyzett adatai között szerepel ugyanis, hogy sokoldalúan művelt emberként a műszaki tudományokban is jártas volt, a mechanikához például igen jól értett. Ebben esetleg érdeme lehetett a színpadra gyalázott fizikatanárnak is.) Jarry a Ionesco és Beckett nevével fémjelzett abszurd dráma előfutáraként került be az irodalomtörténetbe. Mára az abszurd dráma sokat veszített izgalmasságából, eredetiségéből. Mit mondhatnánk akkor az elődről, Jarryról…?

Tudjuk, hogy amikor az Übü királyt először műsorra tűzték, már a második előadást sem érte meg. Rögtön botrány lett az 1896-os párizsi ősbemutatón, amikor a címszereplő Übü kimondta a darab első szavát: merdre. Ami éppenséggel nem szahart jelent, bár a magyar előadásokban, Jékely Zoltán fordításában mindig ez hangzik el. De hát micsoda szó az, hogy szahar? (Esetleg a keleti nyitás jegyében: cukor. Mármint oroszul.) Micsoda szó? Maszatoló. Mellébeszélő.

Alfred Jarrynak legnagyobb szerencséje – pechünkre – a XX. századi történelemmel volt, amely az (el)vásott diákcsínyt prófétikus vonásokkal ruházta fel. A társadalmi tapasztalatok nyomán a szerző szakállasnak mondható blődlijéből politikai pamflet és/vagy ijesztő diktátorparódia kerekedett. Mai szemmel nézve az Übü királyt, elsősorban a despotát látjuk a címszereplőben. Ha mulatságosnak találjuk, ha félelmetesnek, mindenképpen a hatalmat birtokló zsarnokon röhögünk vagy szörnyülködünk.

Az utóbbit, a szörnyülködést, voltaképp nem is egyszerű elérnie a potrohos Übünek. Hiszen például egy Csuja Imre-forma, nagypocakú ember sokkal inkább hat joviálisnak, mint elrettentőnek. (Az ilyen hősök legtöbbször kedélyesek, elég talán Sancho Panzára vagy Falstaffra gondolni. Ostobának és gonosznak lenni egyszerre – azt nehéz evvel az alkattal.) Csuja Übüjének tehát az önzésével, a féktelen bírvágyával és a körültekintő butaságával kell hatnia ránk, miközben nagy szemekkel pislog az amerikai Szabadság-szobor fejdíszére emlékeztető koronája alól. Hibátlanul illik mellé egy élénk, bugyborékolóan energikus, Kerekes Éva-féle Übü mama, akinek vastag, fekete szemöldöke először is határozott vonalat húz: elválasztja ezt a figurát más Kerekes Éváktól. Azután pedig vidéki-asszonyság-fejkendője mintázatú cicanadrágjában nagy játékkedvvel veti magát a királyi pár harácsoló hadjáratába. Csuja Imre és Kerekes Éva mint avatott komikusok, gazdag tárházú színészek, akik (ezt értsük pozitívan) semmit nem restellnek a színpadon, igazi adu ászai – vagy mondjuk negyvenei: adu király és felső – az Örkény Színház előadásának.

Rajtuk kívül még a színiegyetemisták különítményére erősen számíthatott Mácsai Pál rendező. A csikócsapat szerepeltetése amúgy is összhangban van avval, hogy formájában is utal a diákszínjátszásra az előadás. Bagossy Levente díszletét mintha az imént szedték volna össze a játszók az iskolájukban: sokféle szék, matrac, laticel, táskák, cuccok, porszívó, pillepalack – amit csak találtak. A színpad fölött terjeszkedő szakadt, narancssárga ponyva enyhe cirkuszi hangulatot is áraszt – amelyet az emelvényen elhelyezett Kákonyi Árpád több tucatnyi hangszer képviseletében zajló zenei közreműködése is megerősít –, de voltaképp egy hatalmas, foszladozó esernyőnek is nézhetjük. November másodikán tekintve meg az előadást még az sem tűnik lehetetlennek, hogy az ott fent egy szétrobbant halloweentök maradványa. (Jarry, aki világéletében tréfás ember volt, stílszerűen halottak napján halt meg.) A színinövendékek truppja egybeolvadva és kiválva végighajtja az előadást – a ritmusra nem lehet panasz –, mintegy helyzetgyakorlatok sorozatát oldva meg. Musicallé állnak össze, ha kell, vagy öldöklős számítógépes játék hangjaira tüsténkednek a színen. Fiatalos zuhataguknak köszönhetjük a néhány nevettető poént. Például azt, ahogy kérődző tehenet alkotnak, vagy ahogy a hosszú hajú Kókai Tünde eljátssza egy ló farkát. Ebben a képzeletbeli Lengyelországban a katonák ahányan vannak, annyiféle egyenruhát viselnek, és úgy szalutálnak, mintha be akarnák fogni az orrukat. A színpadi zarámbolás önnön tengelye körül forog.

Az előadás legfigyelemreméltóbb szereplője Nagy Zsolt mint vérpiros szájú Poszomány kapitány, az aláeresztett hangjával és avval az élet felé törő magánszámmal, amikor egy bevásárlókocsiba lakatolva segítséget kér a közönségtől a szabadulásához. (Meg is kapja hamar.)

Az Übü király vagy A lengyelek interpretációjának alapkérdése, hogy formai vagy tartalmi a megközelítés, bohózatilag kívánnak fellépni az előadók vagy a nyers közlés szándékával. Ehhez Mácsai Pál nem látszik egyértelmű támpontot adni. A produkció meghatározó vonása a rendező hűvösen ironikus, távolságtartó hozzáállása. Ez rokonszenves ugyan, ám körvonalazatlansághoz vezet. Végeredményben amit a produkció nyújt, az nem elég mulatságos és/vagy nem elég félelmetes. Az Örkény Színház Übüjének világa nem elég stilizált és/vagy nem elég valódi. Mácsai semmilyen értelemben és egyetlen pillanatig sem engedte elszabadulni a poklot. Ott maradt a pokol bezárva, leláncolva, tátogva, kifejezetlenül.  

Stuber Andrea