Feketén-fehéren

Friedrich Schiller: Stuart Mária

Örkény Színház

Nem ismerek még egy ilyen drámát, mint Schiller Stuart Máriája. Olyan erős építmény, hogy bármilyen előadáson átüt a nagysága. Még egy gyenge, rossz, tévedéses produkción is. Hát még az Örkény Színház bemutatóján, amely egy markáns olvasat pontos, érzékeny, hatásos megjelenítése. Gáspár Ildikó dramaturg további szövegszakemberek – Mikó Csaba átíró és Ari-Nagy Barbara dramaturg – közreműködésével látott neki harmadik rendezésének, amely az Örkény (nagy)színpadán kapott helyet. Beavatkozásuk a drámába több célt szolgálhatott: rövidítést, célszerűsítést, egyszerűsítést és konkretizálást. Minden szavuk eggyel közelebb hozta hozzánk a viszonyokat, a retorikát és a hősök érzelmi-indulati megnyilvánulásait. (Egyetlen apró példa: Vigye kegyelmed! – mondja Mortimer az eredeti Kálnoky-fordításban. Vigye maga! – mondja most. Továbbmenve citálhatnánk hosszú sorokat hatalmi helyzetről, parlamentről, törvényhozásról és hasonlókról, amik szinte zavarba ejtően frissnek hatnak.) Itt-ott áthelyeződtek hangsúlyok. Mária kap némi erősítést: mások szólamaival is bővítheti érvrendszerét, amikor jogi és morális kifogásokat emel fogvatartása és elítéltetése ellen. Ráadásul levesz a produkció a skót királynő terheiből avval, hogy kevesebbet emlegetik bűnös (gyilkosságra felbujtói) múltját, s a vallás, a hit, a feloldozás kérdései is ritkábban kerülnek szóba.

Az Örkény Színház verziójában csökkent a szereplők száma, és átgondoltan nemet váltott a dráma néhány hőse. Kiesett többek között Stuart Mária hű dajkája, valamint a skót királynő összes komornája. Ez magányosabbá és keményebbé teszi komfortos börtönében a címszereplőnőt. Őrzője, Paulet – kinek nevét az angol szereplők angolosan, Mária pedig franciásan ejti – nemesi asszonyszeméllyé vált; Takács Nóra Diána játssza nagy megbízhatósággal. Nő lett Talbot is, Erzsébet tekintélyes tanácsadója, akit Pogány Judit mély hangú, balsejtelmű, bánatos bölcsként ábrázol. Ők ketten váltottak nemet, épp ők, akikben erős belső iránytű működik, s a tisztesség igényéről ha akarnának, sem volnának képesek lemondani.

Egy árnyalattal talán kevésbé méltányos az Örkény Színház Stuart Mária-produkciója a férfiakkal. Legalábbis ezt vélem felfedezni Mortimer és Leicester ábrázolásában. A Ficza István által korrekt színészi hévvel megformált Mortimer – aki Erzsébet szolgálatkész alattvalójának mutatva magát szervezkedik a skót királynő kiszabadítása érdekében – az alapműhöz képest célratörőbb, ütősebb rohammal igyekszik megszerezni Mária szabadsága helyett a testét. Ennyit az önfeláldozásra kész, idealista ifjú nemesekről – mondhatnánk. Polgár Csaba játéka pedig egyetlen pillanatra sem teszi kétségessé, hogy ez a Leicester gróf egy tetű. A színész alakításában előbb fedezhető fel a reflektáltság, az ítélet, mint a nemességnek, a nagyságnak vagy a férfiúi vonzerőnek olyan jelei, amelyek megértetnék udvari sikereit. (És, igen, Leicester silánysága némiképp leértékelheti a két királynőt is, akit megtéveszthet egy ilyen kiskaliberű férfi.) Vajda Milán egy tömbből faragott Burleigh-jéért sem tenném tűzbe a kezem: nem annyira az államférfi szintű kérlelhetetlenséget sugallja, mint inkább valamiféle makacs hivatalosságot, bigottságot és az érzelmi élet terén meg nem szerzett jártasságot.

Az uralkodónők hasonlítanak egymásra. Ami nem azt jelenti, hogy egyek ők, hanem azt, hogy könnyen lehetnének egymás helyében. Az Izsák Lili ás Kálmán Eszter tervezte fekete jelmezük olyanképpen azonos, hogy ugyanannak a ruhának az eleje és a hátulja. A gombsor Hámori Gabriella Máriájának hátán fut végig, Szandtner Anna Erzsébetének mellén. Farkasfogszegélyű csipkekendőt hordanak, egyikük a bal, másikuk a jobb ruhaujjában. (A magam részéről szeretném kifejezni külön, szívbéli hálámat azért, hogy a két, enyhén sminkelt színésznőt egyszerű, zárt, hosszú, klasszikus ruhában láthatom egész este.) Egymásra kopírozódik a két királynő tere is: ugyanaz a zárt szoba, Hámori Gabriella Máriája kvázi-láthatatlanul jelen van Erzsébetnél mindvégig. Illetve amikor már nem, mert kivégezték, akkor az árnyéka sötétlik a falon. Utoljára mindkét királynőt a szoba közepén ülve, fejüket tekintve pőrén (kopaszon) látjuk. Szandtner Anna Erzsébete ekkor már tudja, hogy ő is egyedül maradt mindavval, ami a vállát és a lelkét nyomja. Mielőtt lehull a függöny, Erzsébet másodpercekig mered előre. Lehet, hogy meg fogja teremteni a szabadságot. Azt a szabadságot – Mária emlegeti korábban, leomlik a függöny tőle –, ami belül van.

Az Örkény előadásának formavilága, látványa, világítása finom, kecses és melankolikus. (A díszletet szintén Izsák Lili és Kálmán Eszter jegyzi.) A panorámaablakos szoba jobb oldali falán függő óra szerint a dráma a 12. órában játszódik. (Dél vagy éjfél előtt pár perccel.) A nézőtér másik szélén ülve ez az óra nem látható, csak egy másik ugyanolyan a túloldalon, amely szerint még fél négy sincs. Egyébként további órák is felhívják a figyelmünket az időre mint tényezőre. Talbot órát hord a nyakában láncon, Mária szintén. Ezt a láncot küldi el az asszony Leicesternek, aki Erzsébetnek ajándékozza, amikor az angol királynő meglátja nála. Mária azonnal észreveszi a tárgyat Erzsébet nyakában, amikor találkoznak. Sokfenekű pillanat ez.

A fentebb említett láthatósági problémát az okozza, hogy a szobát elölről két oldalról levágja a liftfront. A baloldali lifthelyszínt olykor használják is a szereplők (részint zavaróan sokat utazgatnak itt, részint néha tisztázatlan iránnyal). Meglehet, a zsilipelés volt a tervezői-rendező szándék a lift beiktatásával. Hogy a szereplők fokozatosan, szakaszosan érkezzenek a helyszínre. Az is elképzelhető, hogy egyetlen, telített képért épült az álfelvonórendszer: amikor is Máriát börtönéből kivégezni viszik. Négyen zsúfolódnak be ekkor a liftbe. A bekötött szemű halálraítéltet Leicester karolja át. Összeszorulnak a szűk helyen. Mária nyilván érzi, utoljára, a férfi illatát. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy nem érte meg evvel a szerkezettel súlyosan korlátozni a széleken ülő nézők szemszögét. (És akkor azt még fel sem vetettem, mennyire értelmetlen procedúra az, hogy az őr a látogatókat betessékeli Mária szobájába, s csak ott, a rácson belül vizsgálja meg őket fémdetektorral, nincs-e náluk fegyver. Elővigyázatosságnak ez utó.) Ha középre koncentrálunk, magára a szobára és az ablakok mögött feltűnő, olykor a szemünk láttára változó, tekergő képekre, erős színpadi atmoszférára érezhetünk rá. Különösen gyönyörű vizuálisan (is) a dráma csúcsjelenete, Erzsébet és Mária találkozása, amelyet vihar és eső vezet be, s szinte képzőművészeti élményként hat az ablakok mögött Leicester, amint csúcsra dizájnolt fekete ernyőt tart Erzsébet fölé, kísérve őt a házhoz.

Az előadás a fehértől a feketéig terjedő színskála szürkéit mutatja jobbára. Csupán a francia követnek jár szín: bordó öltöny és piros szívlufi. Znamenák István hoz a kontinensről a diplomáciai üzeneteken és ajánlatokon kívül némi érezhető, életvezetési könnyedséget is. (Plusz egyszer s mindenkorra megtanulja, hogy nemet mondjon, amikor angol földön kávéval kínálják.) Az udvar puritán: mindenki szürke munkaköpenyt hord, a mellényzseben névtáblával. Időről időre felbukkan egy kopasz férfi, aki nincs benne a könyvben, nem is szól egy szót sem, csak néha előjön, körülnéz, készülődik. Előbb-utóbb elvisz majd valakit. A nézőtérről nem kiolvasható a névtáblája, de szinte látni vélem, hogy az van ráírva: Joe Black. (Ha Stuart Henrik neve áll ott, Mária megölt férjéé, azt túl melodramatikus megfejtésnek találnám.) Bercsényi Péter játssza a színlapon Idegennek nevezett, titokzatos embert szép tartással, elegánsan közlekedve.

Hozta Gáspár Ildikó a másik kedves, kipróbált bábszínházi színészét is, Spiegl Annát, aki Davison szerepében lép fel. (Hopp, még egy kötelességtudó, a végsőkig becsületes férfi, akit nővé varázsolt az előadás!) Bájos betétszáma, hogy a dühös, csalódott Erzsébet mellett egy szál rózsát szeretne vízbe tenni épp, amikor a királynő kikapja kezéből a vázát és földhöz vágja. A második kísérletnél ugyanígy jár Davisonunk, és amikor a harmadik példánnyal próbálkozik, s a királynő közelít hozzá, tisztelettudóan maga csapja oda a vázát, majd kiszalad a színről. E leírás talán érzékelteti, hogy az előadás a drámai hév mellett ép érzékkel használ jól bevált komikus eszközöket is. (Személyes kedvencem, amikor a Kentet játszó, meglepően színpadkész Kákonyi Árpád mikrofonpróbát tart: első Henrik, második Henrik… nyolcadik Henrik.) Ugyanakkor – szerencsésen – mérsékletet is tanúsít ebben a rendezés. Pedig nyilván lett volna színészi kedv további ziccereket alapozni például Mária folyamatos jelenlétére. Ahhoz hasonlóakat, mint hogy az egészen máshol tartózkodó Mária épp sóhajt-fújtat egyet, amikor Polgár Csaba Leicestere Erzsébetnek udvarol. A következő bókjára pedig hanyatt vágja magát az ágyon. („Hát ettől lehidalok” – mondhatná, ha megszólalna.) Gáspár Ildikó patikamérlegen adagolja az összetevőket: rációt és emóciót, komolyságot és derűt, múltat és jelent, drámát és poézist.

A két főszereplő színésznő szemet és szívet gyönyörködtető párt alkot. Szépen és gazdagon játszanak. Minden bizonnyal az elején járnak még alakításuknak. Szandtner Anna Erzsébetében sok a lányos zavar, önkéntelen, pirulós mosoly Leicester szavaira. Hámori Gabriella Máriája pedig egy gyerek nyers, erőltetett harsányságával nevet. Fel fognak nőni.

Stuber Andrea