„Hagytam hatni az élményt”

Beszélgetés Stuber Andreával a válogatásról

Van emléked első külhoni magyar színházi előadásról? Mi az? Milyen élmény volt?

Harminc éve nézek hivatásszerűen színházat, úgyhogy első élményekig nehéz visszamennem. Egy konkrétumot mondok: a kolozsvári Woyzeck, Mihai Măniuţiu rendezésében, Bogdán Zsolt főszereplésével benne van a top ötömben. Azok között az előadások között tartom számon, amelyek a legnagyobb, legerősebb hatással voltak rám életemben.

Ha jól tudom, a Kisvárdai Lapok első főszerkesztője te voltál. Hogyan jött a lap ötlete? Hogy lettél főszerkesztő? Kikkel dolgoztál együtt? Milyen szempontok voltak fontosak szerkesztés-lapírás közben? (pl. a színházak munkáját, előadásait „fordítani”, közelíteni a szövegek segítségével a magyarországi színjátszás felé? feltérképezni a színházak saját nyelvét?)

A Kisvárdai Lapok fejlécében szerepelt, hányadik évfolyam. Innen tudom, hogy 1999-ben jelent meg először. Lajos Sándor volt az alapító főszerkesztő, ő találta ki az újságot és vitte jó pár évig. Én 2005-től 2009-ig csináltam. Mi még tíz számot készítettünk, nagyjából a korábban kialakult szerkezetben, mivel alapjában véve konzervatív illető vagyok. Színházak előző évadáról beszámoló, előzetes, interjú, portré, kritika, nézői vélemények – körülbelül ezt kínáltuk. Papp Timi, Szemere Kata és Jászay Tamás voltak az állandó munkatársaim, és szívesen dolgoztunk együtt a fesztiválon résztvevő határon túli és inneni újságíró kollégákkal. Néztünk, kérdeztünk, írtunk, ennek természetes menetében, különösebb (pre)koncepciók nélkül.

Válogatáskor mennyire vetted figyelembe, hogy lehetőleg a legtöbb színház képviselje magát? Vagy szigorúan szakmai szempontokat tartottál szem előtt?

Annyit tűztem ki célul, hogy minden színházat lássak, lehetőleg élőben, lehetőleg a saját játszóhelyén. Erdélyben, ahol a legtöbb és a legtávolabb eső színházak működnek, jobbára Köllő Kata „előnézése” nyomán haladtam. Azt hiszem, minden színházat láttam – összesen 76 előadást –, de arra nem törekedtem, hogy minden színházat be is válogassak. Csak amiről azt gondoltam, hogy látnunk kell ilyen vagy olyan okból. (Pl.: a közlés ereje, hatóképesség, kísérletezőkedv, formai-stiláris különlegesség, egyéniség/egyediség varázsa, színészi remeklés.)

A játszóhelyek specifikussága miatt eleve nehéz válogatni – gondolod, hogy ez jelentősen átrajzolta az idei merítést?

Nem foglalkoztam a játszóhelyek tulajdonságaival. (Ez például a vásárhelyiek szerint képtelenség. Mondták, miért nem olyasvalaki válogat, aki tudja, hogy technikailag mit lehet egyáltalán elhelyezni, eljátszani Kisvárdán. Biztos igazuk van, de akkor ennyi erővel a műszaki rajzok alapján lehetne eldönteni, mit hívjunk a fesztiválra. Szerencsémre épp ők voltak azok, akik hajlandóak voltak kompromisszumot kötni, díszletet átalakítani, hogy eljátszhassák itt az előadásaikat. Hálás vagyok ezért.) Én csak ültem a nézőtereken és hagytam hatni az élményt. Ami eléggé hatott rám, azt meg akartam ragadni és magammal hozni Kisvárdára, hogy megmutassam a többieknek. Akadt persze, ami nem tud jönni. A legjobban a sepsiszentgyörgyi Akárkit sajnálom.  

Lehetne szerinted a különböző régiók színházi nyelve között különbséget tenni?

Amióta Kisvárdát és a határon túli színházak magyarországi vendégjátékait szemmel tartom, azóta bámulom és kapiskálom a jellegzetességeket. Hogy például a Vajdaságban vagy Kárpátalján egy szerény, de teljességet jelentő, mindent kitöltő életmód a színházcsinálás. Az ottaniaknak az összes testi, lelki és szellemi porcikájuk benne van ebben a dologban: a színházi munkában. Vagy az erdélyi társulatokban megfigyelhető sokféleség. Egy-egy előadásban az ember teljes skálát láthat, az amatőrnek ható segéderőktől a modern színjátszáson nevelkedett fiatalokon át az idősek ódivatúnak tűnő klasszikus játékmódjáig. A színészetnek ez a tárháza lenyűgöző számomra.

Nekem az évek során az volt nagyon fájdalmas felismerés a kisvárdai fesztiválon, hogy a színházak érkeznek négy környező országból, és a magyarországi szakma válogatja, beszélget velük, (meg)ítéli a munkájukat, és díjazza vagy nem. Olyan, mintha lenne egy eleve adott hierarchia, hogy ki a megmondó, és ki az, aki legfeljebb elfogadhatja, amit mondanak neki. Nem láttam még soha olyan művészeti fesztivált, ahol kifejezetten egy, magát középpontba helyező szakmai közeg válogatna, mondana ítéletet egy vagy több másik szakmai közeg munkájáról, folyamatosan, rendszerszerűen. Te mit gondolsz erről? Hogy látod ezt?

Nem igazán értem ezt a gondolatot, de érzem, hogy súlyos érzékenységeket tartalmaz. Tavaly az erdélyi előadásokat Te válogattad, Rita. Te melyik színházi közegbe tartozol, az egyikbe vagy a másikba? Ami engem illet, határon túli előadást pont ugyanúgy nézek és „ítélek meg”, mint magyarországit. Épp abban a távolságban ülök a határon túli alkotótól és az alkotásától, mint bárhol máshol a világban. Nem gondolom, hogy hierarchikus a rendszer, inkább azt feltételezem, hogy a függetlenség adottságával kíván élni. Miszerint ha határon túli alkotó válogatna, akkor nyilván mérlegelnie kellene ezer kötődését a saját szakmai közegéhez. (Láttunk már olyat a POSZT-on, hogy az ilyesmi nem vezetett jóra. Itt jegyzem meg, nagyszerűnek találnám, ha jeles határon túli alkotókat kérnének fel, hogy válogassanak a POSZT-ra.) A „megmondás” terén - ami egyébként csökönyösen beszélgetés kíván lenni - van arra esély, hogy a távolabbi külső szem esetleg mást lát. Ha jobbat, ha rosszabbat. Ismerek olyan erdélyi színésznőt, akinek Kisvárda többször is a felfedeztetés élményét adta. Olyan értékekre figyeltek fel a színháza produkciójában itt, amelyekre otthon nem. Biztosan előfordul ennek az ellenkezője is, gyakori panasz például, hogy Tompa Gábor művészetét nem értékeli kellőképpen a magyarországi szakma. De még ettől sem látom be, miért lenne káros más közegben mutatkozni, dialogizálni, okos és hülye véleményeket meghallgatni vagy visszautasítani. Ez sem ritka itt, a visszautasítás. Ez az a hely, fórum, közeg, ahol ez szíve joga az alkotónak. Az is többször megkérdőjeleződött már, hogy kell-e díjakat osztani. De tartja magát a hagyomány: elismert, kíváncsi, tisztelő magyarországi kollégák morális, szakmai és anyagi elismerés gyanánt díjakat osztanak. Ez legyen a legnagyobb baja a kisvárdai fesztiválnak.

 Sebestyén Rita