Vérvonal

Amikor felmegy a függöny a Vígszínházban a Julius Caesar bemutatóján, rögtön látszik, hogy impozáns produkcióval van dolgunk. Menczel Róbert díszlete (El Kazovszkij motívumainak felhasználásával) nagy fehér kaput vagy keretet mutat – kicsit emlékeztet a párizsi új diadalívre La Défense-ban –, alatta széles fekete lépcsősor fut, a legfelső fok színe vörös. Ezen a lépcsőn bukkannak fel a szereplők, s mivel hátulról, lépcsőn érkeznek oda, így „fejjel jönnek”, vagyis először mindig csak a fejüket látjuk. (Ha nem Rómában lennénk, hanem Párizsban, akár nyaktilóra is asszociálhatnánk erről az építményről, miközben monitorra is hasonlít, amire rárímel majd a Julius Caesar holtteste fölötti politikusi búcsúbeszédek médianyilvánossága.) Lejjebb, a lépcsősor előtt két oldalt mintha házak, háztetők sziluettjei mutatkoznának. Ezekről később kiderül, hogy valójában nagy, fekete házőrző kutyák avagy sötét római farkasok hatalmas képei, amelyeket díszletezők mozgatnak, néha kicsit unatkozva várakozva a következő akcióra.

A lépcsőn bukkan fel először a címszereplő, Hegedűs D. Géza. Vagyis személyében a vezető, kihízott zakóban, a pocak fölött egy gombot begombolva, piros nyakkendőben, amely harmonizál a bélés színével. Otthon azonban, ahol proletárok takarítják elhanyagolt lakását, pontosan ugyanolyan lompos, frottírköpenyes, műanyag strandpapucsos pasas ő, mint a nép. A lépcsőn pattog le ruganyosan Stohl András is, aki felületes ránézésre úgy fest, mintha bevetésre öltözködő, matyómintás pókember volna, de valójában futóruhát visel, mivel ő a sportos és bohém Antonius. (Aki séróból elmondja, mit tartalmaz Julius Caesar lepecsételt végrendelete.)

Itt, a lépcsőn sorakozik fel a teljes római notabilitás, zömmel szenátorok, köztük az őszülő fürtjeit decensen hátrasimító, érettségikék öltönyben feszítő László Zsolt, vagyis Brutus. (Akinek minden fontos döntése elhibázottnak bizonyul.) Az első pillanattól kezdve látszik László Zsolt Brutusán a nyugtalanság, az elégedetlenség. Hogy amiképpen most folynak a dolgok, az nincs rendjén. De hozhat-e megoldást, ha erőszakos módon, konkrét, kétkezi emberöléssel megszabadulnak a zsarnoksággal fenyegető vezértől? Vajon.

A szereplők felvonultatásakor épp világos van a Vígszínház nézőterén, mert Alföldi Róbert rendező szereti úgy jelezni az érintettségünket, hogy felkapcsolja ránk a villanyt. (Ez rendkívül előnyös az előadás alatt jegyzetelők számára.) Az első rész dús és gazdag. Benne derék és feddhetetlen férfiak felborítják az államrendet és elvi alapon eltakarítják az uralkodót. Racionálisan és takarékosan kézben tartott a játék, miközben sok irányban célzatos. A második rész kuszább: folyamatos zavarodott menetelésnek hat. A sikeres merénylet és az államcsíny nyomán kitört anarchia ellenére életben maradt hősök háborúznak. Hosszas, energikus, majd fáradó lépcsőjárással fejezik ki a philippi síkságon lezajlott csatát – Julius Caesar szelleme az előadásban távol tartja magát az eseményektől –, és egyre jobban amortizálódnak mindannyian. Sok vérből és szenvedésből épül ki az út az új uralkodó, Octavius hatalma felé. Varju Kálmán nyomatékosan szenvtelen alakításával erőteljesen jelzi, hogy ő lesz az, aki a triumvirátusból cézárrá emelkedik majd.

Ebben a nagy terű, bőséges vérellátású, energikus és széttartó produkcióban számos apró szépséget, ügyességet lehet felfedezni. Olyan pillanatokat például, mint amikor a gyilkosság előtt a gyűlésben Brutus teaszínű italt tölt Cassiusnak. Az ital lassan, hosszan csorog a pohárba, méz lévén. Szinte lelassul itt az idő, majdnem megáll, baljósan, figyelmeztetően, mielőtt az összeesküvők Julius Caesart végzetesen betintáznák halálra szurkálnák vörös folyadékot eresztő tollaikkal. Emlékezetes, ahogy Rajhona Ádám Ligariusa pogácsát rágcsálva kioson a tett helyszínéről. Vagy ahogy Stohl András Antoniusa lemossa Caesar véres testét a ravatalon. Vagy ahogy a fiatal római politikusok voltaképp értetlenül hallgatják Brutus bonyolultabb mondatokban megfogalmazott szavait. Vagy amikor a gyászbeszédet mondók mögött a tévéképernyőn egyforma zászlók sorakoznak. Ugyanakkor akadnak sután vagy félre sikerült megoldások is. Az például kifejezetten viccesnek hat, hogy a második részben a lőfegyverekkel felszerelkezett háborús vesztesek mindegyre a bajtársaikkal akarják megöletni magukat. Nehéz megérteni, hogy ha valakinek pisztolya van, akkor miért egy zászlórúd segítségével végez magával. 

Az előadás nagy létszámú szereplőgárdájának zöme a tömeget testesíti meg – még ha egyenként, külön bejáratúan zuhog is rájuk az eső a viharos éjszakán –, tehát az észrevehetőségért kell küzdeniük. László Zsoltnak Brutusként más természetű a feladata, amelynek lélektani részletezésébe a rendezés nem látszik belemenni, de hát nincs az a tagolatlan, kibontatlan teher a világon, amit László Zsolt színészi ereje el ne bírna. Hevér Gábor sima, taktikus Cassiusát az ember hajlamos némileg gyanakodva nézni, talán mert nem sovány és kiéhezett, amint azt Forgách András és Fekete Ádám e.h. új fordítása mondja (Vörösmartynál: sovány, éhes színű). Vajon ez a zömök kis ember tiszta és önzetlen? Nem a maga szakállára dolgozik-e, amikor felkelést szít? Stohl András Antoniust megfontolt karrierépítőnek mutatja. Úgy pogácsázik főnöke, barátja és mentora rábízott holtteste mellett, mint aki semmitől sem fél. Bele sem remeg abba, hogy valószínűleg a most következő gyászbeszédétől függ az élete. Hegedűs D Géza Julius Caesarként az előadásban korán hal, akár a mosónők. Addig is nagy erővel magabiztos és monstruózus. Elhajtja a száműzött Publius Cimber érdekében fellépő honatyákat: „Engednék is, ha olyan volnék, mint ti: Ha kérni tudnék, hatna rám a kérés. De én, mint sarkcsillag, szilárd vagyok.” Azután lezuhan a szilárd sarkcsillag.

Figyelemreméltó és szívszorító jelenség a Jós és eddig nem ismert felesége, vagyis Harkányi Endre és Venczel Vera párosa. Idősek, lassúak, aggodalmasak és bölcsek. A Julius Caesar női szereplői – két feleség: Julius Caesaré és Brutusé – gyakran tűnnek feleslegesnek a színpadon a Shakespeare-dráma bemutatóiban. A Vígszínház előadásában azonban van jelentőségük: zavaró tényezők. Mind Herczeg Adrienn Calpurniája, mind pedig Járó Zsuzsa Portiája azt sugallja agresszív konyhai fellépésével, hogy a politikusoknak nehéz az életük. Akár a rendszer lebontását, akár a felépítését célozzák, az asszonyok mindig mást akarnak. Biztonságot. Szerelmet. Pénzt vagy életet.

Stuber Andrea