Pisztoly, pár, baj

Csehov úgy volt Ibsennel, hogy nem tartotta igazi drámaírónak. Hamisnak és színpadiatlannak találta a norvég kortárs szerző túlbonyolított, spekulatív dramaturgiáját. Kosztolányi Dezső a Hedda Gabler 1907-es budapesti ősbemutatója után szép szavakkal festette le a művet, és költőien cizellálta „szegény Heddát” mint hideg, meddő és terméketlen női lelket. Egy másik korabeli recenzens leszögezte, hogy Ibsen „nagyon távol esik a magyar nemzet gondolkodás- és érzelemvilágától, a magyar szellemtől és vérmérséklettől.” Kárpáti Aurél 1939-ben végleg elparentálta Ibsent mint olyat, aki menthetetlenül a múlté és a színpad már nem bírja el.

Mindehhez képest Ibsen művei köszönik, jól vannak ma is. A Hedda Gablert most történetesen az a Valló Péter vitte színre a Radnóti Színházban, aki lélekgazdag, minuciózus realista Csehov-rendezéseivel emlékezetes sikereket (sikerszériát) ért el a Nagymező utcában. A cél most is ugyanaz: Szlávik István díszletében, Szakács Györgyi korhű jelmezeiben embereket, kapcsolatokat és helyzeteket ábrázolni a megértés és a megérzés szándékával.

Ibsen darabjaiban gyakran akadnak olyan mozzanatok és hiátusok, amelyek miatt nehéz magyarázatot találni az eseményekre. Itt van például a főhősnők nincstelensége mint adottság. Akár Nórát, akár Heddát tekintjük, mindkettőt pénzes apa atya nevelte. Kellett, hogy legyenek Gabler tábornoknak megfelelő anyagi kondíciói, ha biztosítani tudta Hedda korábbi, nyilván fényűző életmódját. Miért nem maradt ezekre a lányokra semmi? Miért, hogy Nóra kölcsönt felvenni kényszerült, az eladósorból már kinőtt Heddának pedig férj után kellett néznie? És hogyan gondolhatta ez a nagyviláginak tetsző nő, hogy egy tudós, egy kultúrtörténész majd sokra viszi, bestsellert ad ki a brabanti háziiparról vagy esetleg politikussá lesz, mert az asszony ezt ambicionálná?

Hedda Gabler tetteit, motivációit és céljait illetően számos kérdés vetődik fel az emberben, és ezekre a Radnóti bemutatójának címszerepét játszó Petrik Andrea alakítása ad is lehetséges válaszokat finom formában. Ez a Hedda szép, dekoratív nő, skandinávszőke hajjal, tiszta, egyszerű frizurával, katonai uniformisra halványan emlékeztető, elegáns ruhákban. Az utolsó reggelén feketébe öltözik. Ekkor már magamagát gyászolja, halotti jelmezét viseli. Jól fog mutatni benne az édesapja festménye előtt, amely egy László Zsoltba oltott ismeretlen tábornok portréja.

Beckné nagyvonalú villája – amelyet Hedda férje most vett meg, épp csak beköltöztek – leginkább egy osztályon felüli ravatalozóra hasonlít. A fekete falikárpit csomóit tekintve mintha eleve avval kalkulált volna a lakberendező, hogy a háziasszony előszeretettel lövöldöz revolverével akár a nappaliban is. A csinos mintázatú ablaküvegen át kilátunk a kertbe, ahol mintha hatalmas, összegubancolódott pókhálók alkotnák a kerti növényzetet. Bent a szobában sok a virág. Hedda mindjárt a játék elején kiveszi a vázákból a csokrokat és kidobja. (Gyanús nő, ki a virágot nem szereti.) Már az első jelenetben látszik rajta, hogy férjét, Tesmant – akit Adorjáni Bálint a színészi alkatát meghazudtolóan formál férfivonzerőtlen, moll hangon beszélő érdektelen fickóvá – a háta közepére kívánja. Vagy még oda se. A Csomós Mari áldozat típusú Julle nénijével történő incidens során a helyzet tökéletes ismeretében szólja le a nagynéni kalapját, amelyet nem is a friss családi pozícióját tapogató vendég, hanem maga Tesman tett a székre.

Petrik Heddája nem tűnik okos nőnek – láthatólag soha nem gondol egy lépést sem előre. Nem számol tetteinek következményével, ugyanakkor fontos számára a formális megfelelés a közösség elvárásainak. A színésznő alakításában pontról pontra megsejthető, hogy Hedda mikor mire fókuszál. Brack bíróban például a felhasználási lehetőséget keresi. A férfit Hirtling István az ültében elvégzett, táncoskomikusinak ható lábmozdulattal jellemzi legárulkodóbban, amikor felajánlkozik házibarátnak. A Wéber Kata által izgalmas nőalakká formált Elvstednét Hedda mint fiatalabb, befoghatatlan versenytársat fürkészi. Lövborg nagyreményű kultúrtörténeti munkájának itt most kizárólag azért kell megsemmisülnie, mert az kicsit Elvstednéé is. Ezért veti tűzbe Petrik Heddája a kéziratköteget. A pisztolyt pedig azért adja Lövborgnak – akit Pál András játszik inkább tétovának, mint lobogónak, mintegy párhuzamot vonva Adorjáni Bálint Tesmanjával –, hogy egykori szerelme ővele együtt legyen öngyilkos.

Adorjáni és Pál – két szép szál férfi, és mindkettő kimozdult Hedda hatalma alól. Lövborg egy másik nőben talált segítő- és alkotótársat. Adorjáni Tesmanja pedig akkor látszik megelevenedni, amikor férfitársaságba készül. Hedda Lövborgot választotta ki arra, hogy a párja legyen, de a halálban. Nagyívű, dacos, ostoba vállalás – illik ehhez a kíméletlen, szűklátókörű, becsvágyó nőhöz, aki be van szorulva kényelmetlen családi helyzetébe. Fegyverei mutatják csak a kitörési útvonalat. Meg lehet érteni, meg lehet szánni őt.

Csak az az egy, az az egy ne volna, hogy ebben a házban „a lány”-nak nevezik Martin Márta megöregedett, már nem könnyen mozgó-hajolgató, odaadó, aggodalmas, csehovi dada típusú szolgálóját. Az „a lány”-ozástól az emberi méltóság látszik csorbulni ebben a hűvös, elegáns, részvétlen fekete házban.

Stuber Andrea