Lejöttek a falvédőről

Székely Csaba, a fiatal erdélyi drámaíró valósággal berobbant a magyar színházi köztudatba. (Bár bányák kapcsán a robbanás szónak nem pozitív a konnotációja.) Három darabját ismerhetjük eddig, mindháromnak a bánya szóval kezdődik a címe. Két következtetést is megkockáztathatunk. Az egyik, hogy a Székely Csaba-művek címének első fele jelzi: a szerző valahol ugyanazt a darabot írja mindig (mindeddig). Egy és ugyanaz a közeg, a tematika, a hősök determinált sorsa, a stílus, a humor gátlástalan áradása. Székely Csaba színpadi művei egyrészt a Háy Jánoséival rokoníthatók, nemcsak az előző mondatban felsorolt némely tételek egyezősége miatt, hanem a nyelvezet természetét tekintve is. Másrészt a szereplők szövege – figyelemmel a mondatszerkezetek sajátosságaira – akár a Varró Dániel fordította Martin McDonagh-figurák szájába is beleillene.

Székely Csaba címadási gyakorlatában talán fricska is rejlik: úgysem fogjátok tudni megjegyezni a címeket, összekeveritek majd egyiket a másikkal, végül feladjátok, és egyszerűen Bánya I.-II.-III.-ként fogjátok emlegetni, mintha megkülönböztetendő tizedesekről vagy futballistákról lenne szó. Erre utalhat az is, hogy a Bányavirágban és a Bányavízben egyetlen periférikus, halványan költői mondat ad magyarázatot ad a címre, a Bányavakságban még annyi sem.

Az első két Székely-opusz színházi szülőhelye Marosvásárhely, a Yorick Stúdió, Sebestyén Aba rendezői bábáskodása mellett. Határainkon belül Csizmadia Tiboré az érdem, hogy elsőként vitte színre a Bánya I-II-t, s ha hozzávesszük a Nemzeti Színház áprilisi Bányavirág-premierjét, akkor már egészen széles színpadi kínálatban ismerkedhetünk az erdélyi drámaíró munkásságával. (Az erdélyi jelző itt több szempontból hangsúlyos. Például úgy, hogy ha a Bánya-darabok szerzője nem odavalósi lenne, hanem ide, akkor – élek a gyanúperrel – akadnának, akik enyhén szólva megkérdőjeleznék a művek autentikusságát.)

A művek helyszíne fiktív erdélyi magyar falu, ahol már nincs bánya, nincs munka, nincs pénz, nincs jövő, nincs remény. Szesz van, korrupció, bűnözés, békétlenség és magas öngyilkossági ráta. Az ember belegondol és beleborzong, hogy a rónák és a zordon Kárpátok szignifikáns domborzati különbségéből mi minden következhet. Az egyik helyen megterem a szőlő, a másikon nem. Emitt tehát bort isznak, amott pálinkát. Mindkettő árt, rombol, de a töményre alapuló alkoholizmus mennyivel gyorsabban végzi el pusztító munkáját!

A Bányavakság több fontos vonását továbbviszi a Bányavirágnak, egy fontosat viszont nem: a csehovit. A Ványa bácsi-reminiszcenciákat elhagyta Székely Csaba. Ezúttal talán csak Schwajda György úszik be határozottan a képbe, amennyiben a Bányavakság főhőse, Ince részegen a székely himnuszt énekelteti háza népével. Ince megélhetési polgármester, eddig legalábbis övé volt a sarzsi, most azonban, választások előtt minden oka megvan amiatt aggódni, hogy Izsák (szélső)jobbról leelőzi. A vesztét érző Ince feljelenti riválisát, bár arra ő sem számít, hogy román rendőr érkezik Bukarestből, aki nem egészen úgy és annak jár a végére, mint amire Ince bazírozott. További szereplők: Ince testvére, Iringó, aki senyved-hervad fivére mellett, és Ince lánya, Izabella, aki váratlanul érkezik haza a faluba, de csak tranzitállomásként tekint Ince és Iringó házára, mert dobbantani készül Olaszországba. (A Bánya III., a Bányavíz kiteljesíti a falu képét. Abban van az, ami még nem volt: a plébános portája és a plébános szeretője. Már csak ez hiányzott, tényleg – mondhatni.)

A Bányavakság marosvásárhelyi bemutatójából kiérződik, hogy megelőzte egy sikeres Bányavirág. A produkció kiállítása nagyvonalúbb: bal elöl három zenész kíséri dallamilag és főként ritmikailag a játékot. Bartha József díszlete enyhén ironikus képzőművészeti keretet ad az előadásnak. Egy festményt látunk – képeslapot –, rajta a táj, fenyvesek, Welcome to Transilvania felirat, alatta ott ül dicsőségesen Ince és Iringó. Amikor a függöny funkciójú kép kinyílik, feltárja a szobát, amelynek falán ugyanezt az anzikszot látjuk: táj, fenyvesek, Welcome to Transilvania. A festett szarvas nagy élethűségében kitüremkedik a képből: agancsos feje fogassá avanzsál a szoba falán, s Bányai Kelemen Barna mint tévedhetetlen részeg rendőr, csodálatosan rádobja a kabátját jó messziről.

Székely szövege vakmerően szlalomozik a különböző műfajok között: a klasszikus kabarétréfától a drámain át a groteszkig. A színészek nagyszerűen veszik be a kanyarokat. Alighanem Bányai Kelemen Barna a legbravúrosabb, aki a román rendőrt játssza elragadó nonsalansszal. Figurájában sokkal több a felnéznivaló, mint a le. Az előadás emblematikus jelenetében kiül a képkeretre Incével, s versenyt szidalmazzák-vádolják egymást, román a magyart és magyar a románt. Felesleges lenne számolgatnunk, hogy tizenkilenc-e az egyik és egy híján húsz-e a másik. A másik Szakács László, aki kicsit talán túlságosan is erőteljes személyiség Incéhez. Egy ilyen impulzív, gutaütéses típusú, kezeeljárós férfival vajon mernének-e úgy beszélni a nők, ahogy itt Iringó és Izabella. Nagy Dorottya elpiszkafásítja színésznői lényét, s finom, sötét humorral reflektál Iringó reménytelen sorsára. Czikó Julianna e.h. azt a fajta fiatalságot hozza be Izabellaként, amelynek hamva talán sosem volt, vagy ha mégis, már senki nem emlékszik rá. Az Izsákot játszó Ördög Miklós Levente kijavítja Székely Csabát, aki mindössze egy p-vel írta a japánt szót. Ő, ahogy kell, minimum hárommal ejti.

Szeretettel várjuk a Bányavízt. Zet.

Stuber Andrea