Berettyó Small Band

Bár Móricz Zsigmond készségesen és két verzióban is átírta színpadra 1927-es regényét, az Úri murit, ez nem volt elég az izgága utókornak. Azóta is születnek újabb és újabb változatok, mintha a színházcsinálók váltig keresnék a mű ideális színházi formáját. A legutóbbi feljegyzendő kísérlet Vidnyánszky Attila nevéhez és a debreceni Csokonai Színházhoz fűződött, most pedig a Nemzeti Színház állt elő saját változattal, amelyet dramaturgként a rendező Bezerédi Zoltán, valamint Merényi Anna és Perczel Enikő jegyez. Munkájuk nem nagyon hasonlít arra, amit Úri muri címen látni szoktunk.

Az nem különösebben meglepő, hogy zenés egésszé avanzsált a darab. Végtére is ahol ráérő magyar urak végeláthatatlanul mulatéroznak a Berettyó partján (amerre Szatory Dávid Fancsali szomszédként türelmesen pecázik), ott helye van cigánynak, nótának, dáridónak, népdalnak. Kovács Márton vezetésével helye van a vonósbrigádnak is a színpad el-elsüllyedő elején. Az már inkább zavarba ejtő, hogy Szakhmáry Zoltán mintha egy híján húsz lenne a sok tizenkilenc között. Ebben az előadásban jószerével csak Szakhmáry felesége utal arra a második rész végefelé, hogy főhősünknek érdemleges ambíciói vannak. László Zsolt némiképp fanyalgó arckifejezéssel – és a csizmáján művészien odakent sárral – úgy olvad bele a söröző-kocsmázó férfitársaságba, mintha soha eszébe nem jutott volna mintagazdasággal, munkával és példamutatással kiválni a többiek közül.

Konfrontációja közegével és asszonyával sima nőüggyé devalválódik, ráadásul még ezt is lefokozza a rendezés avval, hogy Rozikát jobbára ágyjelenetekbe ágyazza bele. Ez kínosan egyértelműsíti Szakhmáry és Rozika viszonyát. Mintha csupán úgy és ott lenne dolga, szerepe ennek a kislánynak: pendelyben a nyoszolyán. Hogy mégis megérezzük Rozika elementáris erejét és vonzását, az Martinovics Dorinának köszönhető. Elfogulatlan természetessége, mesterkéletlen bája sokat segít rajtunk és nemkülönben László Zsolton. Ezt a női bűbájt persze nem überelheti a Schell Judit játszotta Rhédey Eszter, akinek itt ugyancsak össze kellett húznia magát. Szigorúan, szálkásan, élő szemrehányásként érkezik, és egyetlen, kétségbeesett hisztibe torkolló veszekedést prezentál. S minthogy ez keveset árul el a házaspár kapcsolatának mélységeiről és korlátairól, így végül Szakhmárynak az egyik nőhöz való viszonya éppúgy árnyalatlan marad, mint a másikhoz.

Mármost ha nélkülöznünk kell a főszereplő reformeri hevületét, és nincs bizonytalankodó szerelmi érzemény meg hosszasan vergődő kifeszülés a két nő között, akkor az a kérdés, hogy mi marad nekünk – László Zsoltról nem is beszélve! – az előadás majd’ három órájára. Az úri muri. Elhúzódóan, egy helyben topogóan, dinamikájában nem túl változatosan. Mintha a produkció alapjában véve arra szerveződött volna, hogy operetti szereppel ajándékozza meg a népszerű Stohl Andrást, aki Csörgheő Csuli vezérségét, vagányságát, bunkóságát, vidámságát, bánatát nagy vehemenciával és komplikálatlan színészi nekibuzdulással tárja elénk. Ha körülnéz Stohl a színpadon, akár a János vitéz első felvonásában is érezheti magát a díszletben, oly nehéz megkülönböztetni egymástól a (színpadi) nádat és a (színpadi) búzát. Nem csoda, ha mindjárt magához ragadja a kezdeményezést. Ő a vezérkan ebben a seregletben, talán ezért tűnik úgy, hogy a legmélyebb rokonszenv az elpusztult nagy kanhoz fűzi. (Őrült dolog egy állatot úgy kezelni, mint egy embert – mondja valaki, amikor a Csörgheő gazda a disznaját gyászolja.) De nem is könnyű becsülnivalót találni itt az emberekben. Láthatjuk: nem sok jót várhatunk tőlük, és jaj annak az országnak, amelyiknek rajtuk áll vagy bukik a sorsa.

Mindenesetre markáns alakokból áll össze a színpadi tabló. Hollósi Frigyes Borbírója szívszorítóan él át ötpercenként egy-egy megaláztatást. Kulka János Lekenczey Mukija ravaszul és sunyin alkalmazkodó, de egy-egy hajsimító mozdulatán átüt az értelmiségi zavara. Hevér Gábor népszínműi kedélyt hoz Igazmondó Pistaként. Szép a Garas Dezső tüchtig betétje Lefkovits zsidó képében.

Amikor az ízlésesen és kulturáltan semmitmondó előadás végén összeállnak a szereplők a tapsnál, nem sok hiányzik, hogy elénekeljék a Sárga liliomot. Vagyis hát: de igen, sok hiányzik.

Stuber Andrea