Élcnél maradandóbb

          Pintér Béla több mint tíz éve csinál színházat társaival. Eleinte lazábban, majd egyre inkább társulatszerűen kötődtek hozzá színészek. Produkcióik sosem nélkülözik a mesei jelleget, de mindig a rögvalóság talajából táplálkoznak - írjuk mintegy megihletve attól a kritikustól, aki Pintér Béláék legújabb előadásában futólag fellép, hogy néhány elmarasztaló mondattal leszólja a darabbéli társulatvezető, Pincés Géza legújabb bemutatóját.

Mivel a kritikusábrázolás megítélésében különösen illetékesnek érezzük magunkat, ezért még egy rövid bekezdés erejéig leragadnánk a Quitt László által alakított szaktársnő röpke betétszámánál. Felhívnánk a figyelmet arra, hogy van őnéki egy nagyszerű, és elvitathatatlan hitelességű megállapítása, miszerint: „Ezeken a kényelmetlen székeken még egy jót jegyzetelni sem lehet”.

Ott tartottunk tehát a kitérő előtt, hogy a Pintér Béla-i opuszok mindig is a hétköznapi életből indultak ki. Groteszk humorral és szinte gyermekien működő fantáziával foglalkoztak olyan súlyos kérdésekkel, mint alkoholizmus, erőszak, nyomor vagy előítéletesség. Mostanra bizonyos értelemben törvényszerűen jutott el Pintér Béla a belterjig, ami egy alapvető és nehezen feloldható dilemmát jelez. Hogy tudniillik ha egy társulatnak sikerült megteremtenie a műhelyszerű műhelyt, akkor abban él és dolgozik folyamatosan, és be is zárkózik némiképp. Ennek megvan az a kockázata, hogy könnyen elveszítheti a kapcsolódását, érintkezését az odakinti világgal. És onnantól kezdve esetleg már csak „öntestéből” táplálkozik. Szélsőséges esetben fel is falhatja magát (mint egy forradalom a gyermekeit), aztán végül nem marad más, mint a lerágott csontok. Esetleg még a saját köldök, amit nézni lehet. Érdekes egyébként, hogy a határon túli magyar társulatokon mintha nem fogna ez a veszély. Hogy Pintér Béláékon igen vagy nem, arra majd a következő produkciójuk adhat választ.    

A mostanit megelőző bemutatójukban, a Szutyokban volt egy színjátszócsoport szál. A legújabb előadásban elejétől végig egy színházi társulati eseménysort látunk. Siker- és kudarctörténet egyszerre – nem fogjuk itt elmesélni –, sokat lehet nevetni rajta, ahogy azt megszoktuk Pintér Bélánál, aki akár napi aktualitásokra is szellemes poénokkal reagál.

A Tündöklő középszer persze nem pusztán egy sztori, hanem önvizsgálat is, szűkebb és tágabb értelemben egyaránt. (Már magának a címnek is társadalomkritikai felhangja van.) Ha alaposabban megvizsgálnánk magát a cselekményt, és hozzá ismernénk a társulat belső történetét, akkor esetleg be is azonosíthatnánk számos mozzanatot, fordulatot. Ám erre nincs szükség. Elég megsejteni vonalakat, fejleményeket. Például hogy Pintér Béla színháza talán úgy jutott el a maga sajátos zenés mivoltáig, ahogy ebben az előadásban is szükségszerűvé vált a dalra fakadás. Mert hallgattuk-hallgattuk az olykor határozottan kínos rímekbe (pl. Gyula – buta, János – város) szedett szöveget, és egyszer csak úgy tűnt, hogy ezt éneklés formájában jobban tolerálnánk. (Mindazonáltal a „Bulgakovban – úgy, ahogy van” rímpárért lelkesen felajánlunk egy forintot!)

A helyszín és a történet természetesen modellál is. Felmutatja számos jellemző figuráját egy társulatnak és a szélesebben vett közegnek. Az atyai modort a gyógypedagógusival egyesítő vezetőt (Pintér Béla), a közből kihúzódó, hűvös profit (Szalontai Tünde), az örökké sértődöttet (Szamosi Zsófia), az ivós, késős megbízhatatlant (Roszik Hella), az öntelt elvtelent (Thuróczy Szabolcs, héttörpe-sapkában és bocskaiban) és így tovább, a jólelkű, lelkes dilettánsig, aki csodával határos. Utóbbi szerepben Herczenik Anna látható, tökéletesen beilleszkedve a színészcsapatba, akkor okozva csak meglepetést, amikor kell. Az összes szereplő igen helyénvalónak bizonyul, a zongoristával bezárólag, aki pont úgy fest, mint Forrest Gump, amikor már legalább egy éve futott.

A darabbéli színtársulat olyan darabot próbál, amelyben egy kínai kislányt magához akar venni a gyámhatóság, mivel az apa maffiózó – a kínai maffia, az olyasmi lehet, mint az original chinese pizza –, az anya homeless, a nővér prostituált egy masszázsszalonban, és valami menekülés zajlik Ukrajna irányába.

Ez esetleg jó is lehet következő Pintér Béla-opusznak.

Stuber Andrea