Német–magyar

Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli

Stuttgarti Tribühne

Hogy Magyarországon régóta titkos összeköttetésben áll a színház és a futball – túl azon a bevett gyakorlaton, amikor a futballisták szenvelgő színészi alakítást mutatnak be a gyepen –, azt a néhai Zsolt István bizonyítja. Ő ugyanis egyszemélyben volt legendás ügyelő a Nemzeti Színházban és jeles labdarúgó-játékvezető. Nagyon természetes és helyénvaló, hogy a neve elhangzik az első magyar fociszínműben, Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című darabjában. (Ugyanakkor az első magyar fociszínmű hősei, a bírók nem először képezik műalkotás tárgyát. Korábbi ábrázolójuk Szász Péter rendező volt, a szépemlékű Szépek és bolondok című filmmel. És ha már a szakmúltnál tartunk, megemlítendő Végh Antal Miért beteg a magyar futball? című bestsellere is, amelyből színházi változat is készült.) 

Természetesen a stuttgarti nézőknek – akik a Sóska…  Bagossy László rendezte előadását bizonyára tetszéssel fogadták (így képzelem) a Tribühnében – nyilván semmit nem mondott Zsolt István neve. (Ámbár olimpián, vébén is lengetett és fújt Zsolt az NSZK válogatottjának.) Feltehetőleg nem ez az egyetlen momentuma a műnek, amelyhez talán más a viszonyuk, mint nekünk. Nem lehetetlen, hogy náluk a darab egész történetét, helyszínét, szereplőit, eseménysorát egy osztállyal lejjebb lehet csak elképzelni, a Bundesliga kettőben. Mindenesetre Bagossy Levente szikár díszlete jelezte, hogy hová gondoljon a néző: a három öltözői pad piros, fehér, illetve zöld színben pompázik. A színpadkép egyszerűen realista, nem különösebben részletező, de ami kell, az megvan benne, a kis kávéfőzővel és a két csészével bezárólag.

A darab három szereplője, a focibíró és két partjelzője szakaszosan lépnek elénk. Először Szappan (Folkert Milster)  jön be:  magas, jó kiállású, fekete kötött sapkás, vagánynak ható férfi, aki hajas kopaszságával is a sportember benyomását kelti. (Hajas kopasz alatt azt értem, aki nem azért borotváltatja tarra a fejét, hogy ilyenképpen „nyílt sisakkal” fogadja a kopaszodást.) Folkert Milster figyelme és energikussága pont a megfelelő érzeteket kelti bennünk Szappan iránt. Nem akarunk, és nem is fogunk épp vele érezni együtt! Hiszen ez egy sunyi, rosszindulatú alak, akinek még a tartása is a helyzethez való alkalmazkodást szolgálja. Amikor uszítani akar, akkor megnő. Amikor hunyászkodik, akkor meg összemegy.

Vele szemben Művészről (Cornelius Nieden) azonnali mosolyra fakadva látjuk, hogy egy szeretnivaló szerencsétlen. Széllelbélelt fűzfapoéta, cingár lábakkal, kócos fejjel, ábrándos világos szemekkel, bizonytalan gyomorral. Egy megélhetési taccsbíró, akinek sporttáskájában a felszerelés mellett üres üvegek csörömpölnek, és át sem kell öltöznie, mert a ballonkabát alatt a mezét viseli. Lehet, abban is aludt, ha ugyan aludt egyáltalán. Vele bármikor előfordulhat, hogy otthon felejti a zászlóját, és talán észre sem venné senki a hiányt, mialatt ő imbolygó árnyként ide-oda jár a partvonal mentén.  Míg a magukat komolyan vevő kartársak szentségként kezelik a bírói rekvizítumokat, ő a zászlóját cipőkanálként is használja, vagy beletörli a száját hányás után. Az ember már csak a szívébe zár egy ilyen élhetetlen, becsvágymentes férfit, még ha játékvezető-asszisztens is…

A három sportember között a legtöbbre hivatott – máshonnan nézve: legtudatosabb karrierista – Lacikám (Marcus Michalski), aki keményen meg is dolgozik a sikerért: tanul, készül, koncentrál, még a telefonja csengőhangja is a Bajnokok Ligáját, vagyis a nemzetközi célkitűzést idézi. Talán abba az egybe nem feccölt eleget, hogy megértse a bíró-alárendeltek szerepét és előhívja partneri segítségüket az álmai eléréséhez, ambíciói kiteljesítéséhez. És ez nagyobb hibának bizonyul, mint egy tévesen megítélt 11-es. (Itt jegyzem meg, milyen jó volna tudni, hogy labdarúgó-játékvezető vajon látta-e már valahol valamikor Egressy Zoltán darabját, s mit szólhatott hozzá bíró-szakmai szempontból?)

A három német színész pontos, körültekintő, szépen összesimuló játékát Bagossy László rendezése zenés bejátszásokkal színezi. Lovasi András énekli, hogy „Nem jöttél túl korán”, meg hogy „Maradj otthon, nézzél tévét”. Azt nem tudni, hogy ez Stuttgartban hogy jön ki, szöveg-e ott is, a darabot németre fordító Révay Géza tolmácsolásával, vagy csak ritmus és hangulat? Az előadás záróakkordjaként kedves szappanbuborékok özönlenek elő a zuhanyozó felől, miután a három bíró az összeomlás ideiglenes megnyugvásában bevonult a tus alá.

 Mi közben mindenesetre válogatott szinten voltunk érdekelve, mert azon az estén, amikor a stuttgartiak az Örkény Színházban vendégszerepeltek, éppen magyar-német labdarúgó-mérkőzést játszottak Budapesten. Hasonlóan barátságos találkozó zajlott le a Madách téren egy mosolyos, szeretnivaló előadással.

Stuber Andrea