Gyásznép

Pintér – Darvas: Parasztopera

Pécsi Nemzeti Színház

E sorok írója szerint a Parasztopera a Pintér Béla Társulat első, tízéves korszakának csúcsteljesítménye. (Bár nem sokkal marad el tőle a Gyévuska, amely ugyancsak kompakt remek.) Éppen ettől a műtől, a Parasztoperától volt legfőképpen várható, hogy kilép Pintér Béláék meghitt, családias köréből, s viszik (mint a cukrot) más színházi alkotók, hogy ők is közönség elé tárják a maguk verzióját. A színházi ínyencek számára igazi csemege, hogy épp egy másik ugyancsak eredeti szerzői színházi rendező, Mohácsi János állt neki színre vinni a pintéri opust. Először tavaly rendezte meg a művet a kaposvári egyetem színinövendékeivel, most pedig a Pécsi Nemzeti Színházban, ahol már több évadra visszamenő sikeres múltja van a társulattal való munkálkodásának. Elnézve a kaposvári viszonyokat, nem lehetetlen, hogy második otthonává avatja Mohácsi a baranyai székhelyet. (Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy eddigi három pécsi rendezése közül kettő remake.)

Pintér Béla és Darvas Benedek Parasztoperája egészen megdöbbentő, katartikus hatású mixtúrája drámának és komédiának, görög sorstragédiának és magyar népkincsnek, népdaloknak és slágereknek, pesti szlengnek és szófukar balladának, trágárságnak és költészetnek, és mindez még kap egy rafinált, játékos és ironikus pintérbélás árnyalatot. (Jellemző például az a huncutság, hogy miközben a baljós hangulatú történetet követve arra számítunk: Julika, a talált gyerek származására fény derül majd és meg fogunk lepődni, végül mégis úgy megyünk haza, hogy fogalmunk sincs, ki fia borja az a lány.)

Mohácsi János vállalkozása annyiban meglepő, hogy a mű ­– opera lévén – szokatlanul megköti a kezét. Ezúttal nyilván kevésbé volt alkalmazható az a munkamódszer, amely szabad teret ad az alkotók korlátlan asszociációinak és verbális humor-készségének. Itt a formát és az időtartamot megszabja a partitúra – a pécsi produkció nem is lépi túl a Pintér Béláéknál bevált, maximum 90 perces előadáshosszt. Az önmaga szigorú és természetes keretei közé született előadás éppúgy felismerhetően mohácsis, mint amennyire megmaradt pintérbélásnak. Ez valószínűleg az optimális eredmény a szerző és az interpretátor találkozásakor. Mohácsinak nem ártott meg a Pintér Béla ökonómiája, célra tartó, fegyelmezett konstrukciós eljárása, a Pintér-műnek pedig nem tett rosszat Mohácsi humora, hatásismerete és biztos érzéke a drámai pillanatokhoz.  

A pécsi előadás díszletét Mohácsi András tervezte demonstratívan zölden: újrahasznosítható anyagokból. Összegyűrt kólásdobozok nyomorodtak bálává, kartonkötegek és p(r)apírreszelékek állnak (hűvös) halomba. Utóbbiakat tüchtigen vagdossa az Anya és Etelka, amikor intim kettesben rosszmájúskodnak. A színpadra került tárgyaknál jelentősebbnek mutatkozik a váratlanul feltáruló horizont, amely az előadás csúcspillanataiban levegőt kerít az események köré. A kibomló tág tér szinte megnyújtja, felemeli és elhelyezi a (nagy) világban a Parasztopera drámáját. Avval a látványos effektussal például, ahogy a már-már mesebeli figuraként emlegetett kovboj egyszer csak megjelenik előttünk a hirtelen lenyíló úton. Vagy ahogy a tragédia beteljesülésekor a leomló „falak” mögött sötét ruhás táncosok bukkannak elő.  

A színpad két szélén kéziszerszámok, munkaeszközök lógnak be vaskos fenőszíjakon, fenyegetően. Balta, fűrész, lapát, ásó sejteti, hogy valamelyik előbb-utóbb gyilkos fegyverré fog avanzsálni. (Szívesen tekintjük Pintér Béla-i motívumnak ezt: nem egy, fegyvernek látszó tárgy van jelen, hanem egész potenciális arzenál.) A színpadon a függesztékek árnyékában hemzsegnek a megzakkant hősök, akik azt sem tudták eldönteni, hogy milyen ruhát vegyenek ma fel. (Ez vicc volt, mert valójában az a helyzet, hogy Remete Kriszta jelmeztervező össze-vissza öltöztette a szereplőket. Férfiing eleje háton hordva, mellényben folytatódó zakó, balról nézve nyári ruha, jobbról munkaköpeny – csupa szellemesen felemás, aszimmetrikus holmi.) Mindenesetre úgy kóborolnak a fejük felett szomorú csillagokként világító égők alatt, hogy közben rövid úton, markánsan eljátsszák, amit tudnunk kell róluk. Azt, hogy milyenek ők maguk, és hogyan vannak az övéikkel.

Amikor például Herczeg Adrienn (Tündérke) és Feri (Ottlik Ádám) örömszülői minőségben színre lépnek, két percre rá már fel is állíthatjuk a diagnózist a házasságukról. Süvítően gyűlölködő, kielégületlen, bosszúszomjas nő és megalázott, betört, tehetetlen férfi. Ez nem helyes pár. A háziakon is hamar átlátunk; egy percig sem nézzük joviálisnak a drabális Apát (Balikó Tamás). Hiába is próbál rendre visszatérni kedélyes nótájához, miszerint el sem hinnénk, hogy ő mekkora tahó volt valaha. És csak kapkodjuk a fejünket Julikával (Märcz Fruzsina) együtt, amikor a lakodalmi táncban váratlanul egy hatalmas pofont kap a nevelőapjától. Jól el tudjuk képzelni azt is, hogy milyen élet juthat e férfi mellett Nyakó Júlia szépen és méltósággal korosodó, rebbenékeny Anya-figurájának.

Mindeközben a feszült menyegzői készülődést keresztbe-kasul sugározza Györfi Anna Etelkájának egyszerű, egészségesen önző menyasszonyi-anyai boldogsága. A színésznő rendelkezik avval az igen figyelemreméltó tulajdonsággal, hogy napsugarat tud bocsátani a nézőtérre. Szépen gyötrődik mellette a mást szerető ifjú férj szerepében Józsa Richárd, akinek vívódásai mindenekelőtt plasztikus szájtartásokban fejeződnek ki, de a férfias erő sem idegen tőle. Ugyancsak jóleső jelenség Kovács Márton, amikor afféle prímásként kilép a színpad hátuljában ülő vonósok közül – akik mély figyelemmel játsszák Darvas Benedek tökéletesen eklektikus és így tökéletes zenéjét –, s érzékenyen részvevő hegedülésével támogatja meg a színészeket.   

Ketten törnek be ide, ebbe a felszínen sem idilli ünneplésbe. Először a helyi Vargányai Guszti, aki állomásfőnöki minőségében pályázik Julika kezére és a vele járó két hold földre, bár jobb’ szeret a Hangulat presszóban inni, mint udvarolni. Köles Ferenc biciklis antréja és félrészeg randalírozása parádés nótázós magánszám, amelyet a pécsi közönség soraiban ülő idős nézők kedvtelve kísérnek ütemes tapssal. A másik Az idegen, a kovboj, aki élő halottként vegyül el a többiek között, s méltó partnere Köles Állomásfőnökének: maga is lefejel embert, biciklit, bármit, ha virtuskodni kell. Zayzon Zsolt virgonc humorral, vadnyugati sármmal adja a kovbojt, s teli tüdőből harsogja el szólamát. 

A pécsi Parasztopera-előadás Pintér Bélához és Mohácsi Jánoshoz méltó módon, egyszerre röhejesen és majdnem megrendítően mutatja be, hogy nincs mit tenni. A dolgok az életben megbízhatóan úgy alakulnak, hogy semmi jó ne süljön ki belőlük. Vagy hogy a mű görög sorstragédia jellegénél maradjunk: az embereken nevethetünk, de az istenek sosem tréfálnak. 

Stuber Andrea