Önkívület

Luigi Pirandello: Nem tudni, hogyan (Bárka Színház)

(OIaszul játsszák, hiszen fordító nincs.) Díszlettervező: Bartha József, Jelmeztervező: Dobre Kothay Judit. Dramaturg: Czegő Csongor. Rendező: Bocsárdi László.

Szereplők: Mucsi Zoltán, Szorcsik Kriszta, Ilyés Róbert, Spolarics Andrea, Kálid Artúr.

Ül az ember sokadmagával a színpadot csaknem betöltő kerek asztal körül, és arra gondol, hogy míg odakint zajlik az élet, idebent mintha mindannyian egy szigorúan zárt, szűrt levegőjű laboratóriumba kerültünk volna. Nem tudni, mit keresünk itt, ahol hajánál fogva előrángatott morális álkérdéseket boncolgatnak nekihevülten a szereplők. Meglehet, a felelősségvállalásról volna szó – ami egyébként kardinális kérdése az életünknek – konkrétan annak kapcsán, hogy a főszereplő Romeo Daddi grófban váratlanul felmerül egy réges-régi bűne. Gyerekkorában ugyanis agyonütött egy gyereket, szinte önkívületben, afölötti hirtelen felindulásában, hogy a fiú megölt egy gyíkot.

A Bárka Színházban összerántották Pirandello darabját kicsire, rövidre, így az előadás hamar túljut a gyilkossági bűn és bűnhődés problematikán, s elszántan koncentrál a megcsalás kérdéskörre, amely a darabban szereplő két házaspárt és a mellettük felbukkanó Respi márkit foglalkoztatja. Romeo Daddi gróf egyfelől arról próbálja meggyőzni önmagát és a többieket, hogy ha egyszeri alkalommal, szinte önkívületben összeszűrte a levet a legjobb barátja feleségével, Ginevrával, ám azóta már mindketten elfelejtették ezt az esetet, akkor az annyi, mintha meg sem történt volna. Másfelől viszont büntetést igényel megmagyarázhatatlan tettéért. A főhős e nagy lendületű, ellentmondásos igyekezetével kétségkívül alkalmas arra, hogy mindent és mindenkit összezavarjon és tönkre tegyen maga körül. Romeo erkölcsi-filozófiai dilemmáját környezete – nyilván önvédelemből – igyekszik arra leegyszerűsíteni, hogy a gróf megőrült, és legfeljebb verbális önfeláldozással lehet helyrebillenteni. Mivel Pirandello valamelyes fordulatosságot is ambicionál az 1934-ben (Nobel-díja évében), némi freudi hatás alatt írt művében, ezért egy ideig úgy tetszik, hogy az egyensúly érdekében Romeo ártatlan felesége, Bice lesz besározva. De végül mégis az az egyszerű megoldás következik a felkorbácsolt indulatokból, hogy a zavart okozó személyt kell elhallgattatni és eltüntetni. Akárha Szicíliában. Vagy a tájékoztatáspolitikában.

A mályvától a narancssárgán át a barnáig melegedő színekben játszik a Bárka Színház fülledt, nedves Pirandello-bemutatója, a Nem tudni, hogyan. Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház igazgatója, rendezte, aki nem először dolgozik Magyarországon. Csak eddig még egyszer sem sikerült budapesti színpadon megteremtenie azt az intellektuális erőt, formai harmóniát és színészi intenzitást, ami a sepsiszentgyörgyi munkáit általában jellemzi. A feszes, precíz titkárnős alakot öltő Szorcsik Kriszta Bicéjén érződik az a markáns, kicsit mesterkéltre vett tónus, amely ellenpontozásra kiválóan alkalmas. (Talán nem véletlen az a benyomásunk, hogy Szorcsik jól beszéli Bocsárdi színházi nyelvét. Kettejük előéletének emlékezetes közös pontja lehetett, amikor 2003-ban az akkor még újvidéki színésznő vendégként Antigonét játszotta Bocsárdi rendezésében Sepsiszentgyörgyön.)

Bice férjét, Romeo grófot Mucsi Zoltán alakítja, akit talán még sosem láthattunk ennyire konszolidált külsejűnek, mint most, amikor belép a színpadra. (Aztán rögtön ken a hajára valami műanyagdinó színű zöldmártást az ebédlőasztalról.) Mucsi jelentős energiákat mozgósítva csömörlik és utálkozik, de gondot okoz, hogy bár színészi pályáján már rengetegszer ordibált – számtalan üvöltöző figurát formált meg filmen és színpadon –, egyelőre nem sikerült kifejlesztenie a differenciált kiabálást (ha ugyan létezik olyan). Emelt hangon csak szűk regiszterben tud megszólalni.

Így aztán Mucsi viszi a prímet az előadás monotonizálásában, amihez Spolarics Andrea Ginevraként hisztérikus felhangokkal és zajos levegővételekkel járul hozzá, ugyanakkor javára írhatjuk szép, félelmes, aggodalmas asszonyi pillantásait. Olykor keresztülviharzik a színen Kálid Artúr kalapos márkija, de a legmegnyugtatóbb jelenség mindenképpen Ilyés Róbert tömbösített, magába zárt Giorgiója. Az ő vastag kontúrjai közé odaképzelhetünk egy emberhez hasonló embert. A többi pedig szó, szó, szó. Hogy rejlik vagy sejlik valami a kurkászó szöveg mögött, arról az előadásnak kellett volna meggyőznie. Nem tudni, hogyan.

Stuber Andrea