Baljós árnyak

Leonyid Andrejev: Kutyakeringő

Kamra

Gothár Péter számára kimeríthetetlen tér a Kamra, amennyiben díszlettervezőként keresztbe-kasul és sarokról sarokra berendezte már. Ez alkalommal, Leonyid Andrejev Kutyakeringő című darabjának bemutatójához a helyiség közepében állított fel egy magas, keskeny színpadot, amelyen jószerével minden vonal széttart. Ferdén futnak az egyenesek, ferdék a bútorok, a tárgyak. Épp csak a börtönrács-benyomást keltő ablakkeretek szabályosak, bár azok meg lengedeznek. Ebben a bizarr térben kísértetiesek a fények – itt-ott kócos, őszies falevélmotívum bukkan fel –, kísértetiesek a hangok (ajtócsapódás, a zongorára mért ütések elhaló zaja, távoli énekszó) és kísértetiesek a figurák is. Az előadás indításaként Keresztes Tamás monologizál enyhe egzaltáltsággal egy mini ventilátor (vagy inkább propeller) alatt, majd kirabolja a bátyja négyzsebű asztalkáját. Ez az expresszív jelenet máris megsejteti, hogy baljóslatú helyen, baljóslatú hősök baljóslatú történetét látjuk majd.

A szerzőről, Leonyid Andrejevről tudható, hogy az élet örömeiből és szépségeiből szinte semmit nem örökített meg műveiben. A világirodalomnak abba a részébe tartozik, ahol a sötét oldalt festik, szürkével és feketével. Andrejev a XX. század fordulója után, az 1910-es évek Oroszországában a színház megújítása mellett tört lándzsát – elutasítva a régi színházat, a realista-naturalista drámát és nem rokonszenvezve a szimbolizmussal sem –, s meghirdette a pszichológiára alapozott új drámát. Úgy ítélte meg a mozi térhódítása idején, hogy az új színházban nincs szükség cselekményre, eseményre, sőt látványra sem, mert mindez kompromisszumokra kényszeríti a drámaírót. Nem kell más, mint a gondolat születésének megérzékítése, ez éppen eléggé drámai. Andrejev pánpsziché színházmodelljében nincs helye a hatásvadász megoldásoknak, a pózoknak, a deklamálásnak. A főhős maga az intellektus. A játék ne illuzórikus életutánzás legyen, hanem a pszichológiai folyamatokat teremtse újra a színpadon. A központi szereplő az ember – úgy is mint befogadó, néző, akire új feladat vár a közösségformáló erővel bíró színházban. A korabeli reformisták lebontani kívánták a színpadot a nézőtértől elválasztó falat és meghaladni az esztétikai élményre szorítkozó színházértelmezést.

A Kamra markáns, de nem egykönnyen elhelyezhető előadása kevéssé igazodik azokhoz a kívánalmakhoz és követelményekhez, amelyeket színházteóriájában Andrejev megfogalmazott, de ezt a magam részéről egyáltalán nem veszem rossz néven. A látványról például egyáltalán nem mondott le Gothár, sőt ragaszkodott hozzá, az atmoszférateremtés érdekében. Enyhén nyomasztó, balladaian sötét, alapjában reménytelen, és kicsit mégis poétikus világot jelenít meg, így maradva hűnek Andrejevhez, aki szerint maga a hétköznapi lét tragikus minden mozzanatában, az ember és a létezése közötti kibékíthetetlenség miatt. Ám Gothár nem bont falat, hanem elválaszt bennünket, nézőket a Kutyakeringőtől és egymástól. A színpad két oldalán ülünk, de nem látunk át a szemben lévőkre. Felfelé kell néznünk a színpadra, hogy alulról és jobbára profilból lássuk a szereplőket. Ez külön felhívja a figyelmet a figurák elrajzoltságára.

Az első nagyobb jelenet olyan, mint egy panoptikum. Látjuk az előbbi nagyszájú tolvajt (Keresztes Tamás Karl Tiléjét), aki most meghunyászkodik a hazaérkezett báty előtt, és igyekszik nem észrevenni, hogy a testvére folyamatosan megalázza őt, anélkül, hogy egyáltalán tudna róla. Jönnek filmbe illő alakok. Schmied Zoltán Tizenhauzenja púpos, joviális, úrias kézmozdulattal szivart tartó férfi, aki tuzenbachi vallomást tesz a maga echt oroszságáról. Ruszina Szabolcs Jermolajeve valószínűtlenül nyúlánk alak nagy kabátban, amely alatt test talán nincs is, csak készségesen mozgó csontozat. És ott van – akár egy rajzfimfigura – Kocsis Gergely Fjoklusája, pihésre kopaszodott fejjel, náthásas piros bumszliorral, az arcán a szenvedés letörölhetetlen vonásaival. Kocsis Gergely úgy viszi végig az alakításon a mély és múlhatatlan nyomorúságot, hogy nem tudjuk eldönteni, hányadán álljunk vele. Kocsis Fjoklusája egyszerre szánnivaló és visszataszító, undorító és zavarbaejtő. Pontosan azt az érzést kelti fel, mint amit az aluljáróban odajövő koldus, akivel elővigyázatlanul felvettük a szemkontaktust, mire belefog a maga minél igazabb, annál szörnyűbb történetébe.

          Akit az imént felsorolt társaság körbevesz, néz, figyel, tisztel, pumpol, az Mészáros Béla elegáns Henrich Tiléje. Sikeres bankember, aki élete ünnepi pillanatához gyűjtötte egybe rajongóit és védenceit: hamarosan elkészül új, szép, gazdag otthona, tizenhét nap múlva pedig feleségre is szert tesz, akit bevezethet ide. Aztán egyszer csak levél érkezik, s így a vendégek tanúi lesznek annak, hogy a menyasszony visszamondja a partit. S csak később rajzolódik ki előttünk (akkor is halványan), hogy egy tragikusan végződő szerelmi történetet látunk. Mészáros Béla innentől kezdve valami különös burokban vonul végig a darabon: úrias, fölényes, magabiztos, ugyanakkor kicsit kajla is (amitől akkor sem hisszük el neki, hogy egymilliót lop, ha maga mondja). Végül szinte balesetszerűen belezuhan a végzetébe. Alighanem elkerülhetetlennek vélte az öngyilkosságot azóta az este óta, amikor először játszotta el vendégeinek és nekünk zongorán a Kutyakeringőt, amit a mamája tanított neki. (A mamája emlegetésekor mindig tart egy leheletnyi gyengéd szünetet a szó előtt.)

          Két nő szerepel Andrejev színdarabjában – amely színdarab egyébként kelt némi bizonytalan hiányérzetet az emberben –, a prostituált két archetípusa. Az egyik, Jordán Adél teátrális pózokat és szentimentális érzelmeket kedvelő Jelizavetája, aki szerelmi társ (vagyis Henrich Tile) helyett pénzes férjet választott, s így a vagyonából kitarthatja szeretőjét, Keresztes Tamás izgága Karl Tiléjét. A másik a jólelkű, ámde csúnya utcalány, aki egy mulatós estére akár ingyen is kapható. A Néva-parton csatangoló Zsenyát Pelsőczy Réka játssza alfelet terebélyesítő testtöméssel, görbe műorral és nőies adakozókedvvel.

A darab utolsó harmadában sorakozik néhány magányos monológ, amelyet színtelenül, csaknem gépiesen mond el Kocsis Gergely, Jordán Adél, Mészáros Béla – talán az andrejevi hatásmentesítési koncepció jegyében. A pisztoly eldördülése után, az előadás zárásaként piros függöny zuhan le. Ha innen nézem, vér, ha onnan, forradalom. De sehonnan sem jó vég. Pedig jó végnek lenni kell, muszáj – mondják Brechtnél, pedig ő szintén nem egy híres optimista.                                                                            

Stuber Andrea