Zöldségek

A Nemzeti Színház Három nővérének Andreje kicsit átigazítja a monológja igeragozását, és teljes díszkivilágításban a szemünkbe vágja, hogy üres az életünk. A magát már huzamos ideje kényelmetlenül érző néző ekkor szívesen közbekérdezne: ez biztos? Nem lehet, hogy az előadás az üres?

Az Amerikában élő világhírű román rendező, Andrei Şerban jött a Nemzeti Színházba dolgozni. Nagyon vártuk. Alaposan felcsigázta a szakmai érdeklődést a csodálatos Ványa bácsi-előadással, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház kitűnő társulatával vitt színre három évvel ezelőtt. Ezúttal Csehov következő drámájához nyúlt: a Három nővért állította színpadra sok remek nemzeti színházi színésszel. Maga a szöveg bőven szolgál mindenféle meglepetéssel, minthogy Kosztolányi Dezső fordítása alapján készült, de nagymértékben tartalmaz Andrei Serbant és Keszthelyi Kingát.

Az előadás képi világa – Menczel Róbert díszlete által markánsan meghatározva – minimum két produkcióra való. Olykor fülledten és szűkösen bezárul a játék buja textilhalmokba és függönyökbe, máskor pedig tág, hideg, nagy terekre nyit. Változatosnak mondható a mód is, ahogy Serban a darabot interpretálja. Az első felvonás tréfás ötletek kitermelése révén enyhén abszurd komédia jelleget ölt. A második felvonás helyenként expresszivitással operál. A szünet után következő harmadik felvonásban nem igazán sikerül drámai csúcspontokra feljutni, viszont lajstromozhatunk néhány emlékezetesen szép képet. Például ahogy Schell Judit a függönyön hintázva bevallja testvéreinek a Versinyinhez fűződő titkos kapcsolatát. Vagy a végképp kusza negyedik felvonás nyitóképét a hűvös reggeli fényekkel és a színpad mélyén háttal álló, várakozó-búcsúzó hősökkel.

Serban rendezése nem kínálja fel a nézőnek – és úgy tűnik, a színésznek sem – azt az élményt, amikor a hősökben az emberi jellemet ismerjük fel átélhetően, együtt pedig a kapcsolatok izgalmas hálóját szövik meg. Udvaros Dorottya Olgája az első felvonásban egy tizenhat éves bakfislány nevetős kedélyét és kíváncsiságát hozza igen bájosan. A másodikban hozzávetőleg egy nyolcvanéves ember megfáradt lépteivel tér haza. A tűzvész éjszakáján hálóinges kéményseprőnek hat, és aztán az utolsó képekben látunk egy gyönyörű, nyúlánk, szép kézmozdulatokban gazdag nőt, aki váratlanul még Versinyin potenciális vagy eltitkolt szerelmese is. Ami Versinyint illeti, Alföldi Róbert egy egész felvonást kénytelen arra és csak arra építeni, hogy többé-kevésbé snájdig ezredese éhes és szomjas.

A Mása szerepéhez végre hozzájutó Schell Judit bizonyára nem érzi idegenül magát az előadás mozgásszínházi, táncszínházi – sőt olykor már-már cirkuszi – vonulatában sem, de nyilvánvalóan akkor van a leginkább elemében, amikor a történet végefelé búcsúzik a falatokban kapott boldogságtól és a ritmikus gimnasztikai kunsztoktól. Amikor megélheti egy kinyílt szívű asszony reménytelen magára maradását. Péterfy Borit eleve mint igen zavarba ejtő Irinát képzeltük el – valószínűleg nincs a színésznőnek egyetlen olyan porcikája és hangocskája sem, amely most e szerep után kiáltott volna -, de ő mégis érdekes színfoltja ennek a színfoltos előadásnak. Znamenák István alkatilag és színészi képességeit tekintve ideális Andrejnek, s van még a gazdag színészi felhozatalban rutinos Kuliginunk Kulka János személyében, valamint egykori Versinyinünk Csebutikinként (Sinkó László), fiatal tehetségünk Tuzanbach (Mátyássy Bence) és Szoljonij (Szabó Kimmel Tamás) feladatára.

A produkció ugyan fájó és gyötrelmes csalódás – de még mint ilyen sem tud feltüzelni –, ám bizonyos pillanatokban a néző mégiscsak színháztörténeti momentumok tanújává válik. Egyszer régen Bodnár Erika szelíden és fölényesen kioktatta Udvaros Dorottyát, hogy milyen zöld övet nem szabad felvenni. Történt ez a Katona József Színház színpadán, Olga és Natasa között. Most pedig Udvaros Dorottya Olgaként kacagva megszívatja Mészáros Piroskát, aki szerint pedig az öv nem is igazán zöld. Csak zöldes.

Stuber Andrea