Nem mint hal a vízben

Vaszilij Szigarjev: Guppi

Aranytíz, Centrál Színház

A krisztusi korú Vaszilij Szigarjev a fiatal orosz drámaíró-nemzedék egyik legsikeresebb tagja. A Plasztilinnal, avagy Gyurmával robbant be 2000-ben, 2005-ben maga vitte színre (csak hogy el ne rontsák!) a Fekete tej című alkotását – amelyet mi Gothár Péter rendezésében ismerhettünk meg a Kamrában –, tavaly pedig filmet készített, és arra is kapott már egy sor díjat. Szigarjev eddigi munkái alapján biztosra vehetjük, hogy ha – tegyük fel – egykori jekatyerinburgi drámaíró tanára, Nyikolaj Koljada kijelöli számára ujjgyakorlat témájául a „szerelmi háromszög” tárgyat, akkor ott romantika nem fog sarjadni. És tényleg nem – állapíthatjuk meg a Guppi láttán.

A Guppi – akárcsak a szerző több más műve – átlagos lakásban játszódik. Egy asszony és egy férfi ismerkedik egymással biztatóan, majd az első felvonás végén kirobban a szekrényből a nő férje, hogy tekintet nélkül a történtekre és meg nem történtekre, in flagrantivá avassa a helyzetet. A szituáció voltaképp vaudeville-nek felelne meg, de erős posztszovjet stichje van. És bár e színdarab Szigarjev drámáinak világához képest szinte napsütésesnek mondható, természetesen sem szerelem, sem boldogság nem terem benne. (Már az is milyen jellemző, hogy a főhősnő, Tamara a szemetet kivive, a kukák mellett ismerkedik meg a férfival, akit aztán – nehezen érthetően egyébként – felvisz a lakására.)

A darab nyitó jelenetében egy kelekótya nőt és egy fegyelmezett férfit látunk, amint hosszas, kissé erőltetett, a humort mint mesterséges színezéket adagoló dialógus keretében ragaszkodnak ahhoz, hogy együtt legyenek. Utóbb megtudjuk, a férfi kínos küldetésben van itt. A férj szervezte be, aki épp megszabadulni kíván trükkös módon a feleségétől, vagyis a címszereplőtől. Ugyanis a férj, Leonyid „becézi” guppinak Tamarát, mondván, hogy a nő oly igénytelen és jelentéktelen, mint az akváriumi tölteléknek tekinthető halacska. Szóval élete párját a legkevésbé sem találja aranyhalnak. (Bár ettől még nem lenne muszáj sírba vinnie.)

Hogy komédiát vagy tragédiát látunk, annak megítélését a szerző már a műfaji megjelöléssel is ránk bízza. Nevezzük talán kis súlyú drámának, vagy némiképp nyugtalanító vígjátéknak. Moszkvai és szentpétervári bemutatók után a Guppi Radnai Annamária tisztes fordításában került Budapestre, rögtön két színház közönsége elé, előbb az Aranytízben, majd pedig a Centrálban. Egyformán könnyű, rövid, kellemes, szerény átütő erejű előadások születtek, amelyek értelemszerűen annyira különböznek egymástól, amennyire az alkotók más-más adottságokkal és szándékokkal láttak neki a munkának.

Az Aranytíz produkcióját jegyző Szikora János alighanem valami szolid, derűs költőiséget fedezett fel a darabban, legalábbis ezt sugallják a hangbejátszások. Részint sűrűn alkalmazza a rendező mindig ugyanazt a vidám zenét átkötésül, részint egy kislánytól halljuk azokat a szövegeket, amelyeket Szigarjev bevezetésül és epilógusként tűzött a cselekményhez. A kislány a befejezésnél színre is lép, fehérbe öltözve, tárt karokkal, úgyhogy nyilván Tamara és Leonyid három évesen meghalt gyerekét testesíti meg, aki szeretettel várja édesanyját a mennyországban. Szikora fényekkel és egyszerű, jelzésszerű színpadi tárgyakkal dolgozik, ajtókerettel például, amelyben először megjelenik Tamara és a neki udvarló Pása, vagyis Pokorny Lia és Vidákovics Szláven, hogy egy felvonáson át közeledgessenek egymáshoz. A második részben aztán a férj (Balikó Tamás) koncepciózus felbukkanása szorult helyzetbe hozza a tétova párost, de Pása váratlan hősiességgel felülkerekedik, végül azonban mégis fordul a kocka, s a ház ura arat kétes diadalt.

Az Aranytíz szerény kiállítású előadása főként az emberi erőforrásokra próbál alapozni. Igaz, Vidákovics szerény mértékben aknázza ki szerepe lehetőségeit, jóllehet valószínűleg neki kellene a legnagyobb utat bejárnia. El kellene jutnia mondjuk a zavartól a megdöbbenésen át a magabiztosságig. Vagy a tanácstalanságtól a felháborodáson át a belenyugvásig. Vagy a szerelem első látásra pillanatától a szerelem utolsó látásra pillanatáig. Egyszóval valami olyan ívet kellene a játékával felrajzolnia, amely érthetővé és elfogadhatóvá tenné számunkra a darabbéli cselekedeteit. Vidákovics ennek érdekében színészileg nem sokat tesz, viszont jó érzékkel beledől abba a szerencsés helyzetbe, hogy Pokorny Lia a partnere. Márpedig a színésznő nemcsak hogy mindent el tud hitetni az ő fel-felpörgő Tamarájáról, de ezt a legnagyobb természetességgel teszi. Olyan, szeleverdi nővé formálja a címszereplőt, akinek butuskaságát csak az a férfi érzi elviselhetetlennek, akiben semmi fogékonyság nincs az együgyűség bája, a teljes nyíltság szépsége, az esendőség ragyogása iránt.

Amennyire segíti Vidákovics helyzetét Pokorny színésznői varázsa, annyira kedvezőtlenül befolyásolja a férj, vagyis a Balikó Tamás játszotta Leonyid megítélését. Hiszen eszünk ágában sincs belegondolni abba, hogy ez a primitívnek mondható asszony – akit a férfinak muszáj volt elvenni feleségül, amikor főiskolásként intézményesen krumplit szedett néhány hétig falun, s a helybéli lányka „úgy maradt”’ – milyen visszahúzó erőt jelenthet egy esetleg tehetséges és ambiciózus fiatalember számára. Balikó a szövegi felszínen mozogva, nagy szakmai biztonsággal, élvezetes váltásokkal adja elő a morálisan felháborodó, majd fölényes, majd hirtelen taktikát változtató, drabális férfit.

Szinte hajszálra és hangsúlyra ugyanezt nyújtja Csuja Imre is, aki a Centrál Színházban játssza Leonyid szerepét. Itt Kiss Csaba rendező aprólékosabban építette fel a mű lehangoló világát, tájképposzterrel, Alla Pugacsova videóbejátszásokkal, piros retiküllel, függönycsipke menyasszonyi ruhával operálva. Van egy színesen, gazdagon játszó Pásája Bán János személyében, aki érzékelteti, hogy az életen akár az is átsegíthet valakit, ha egy kínos, kényszeredett, szorult helyzetben egyszer csak kikel belőle egy uráli Don Quijote. Gáláns, nagyvonalú, lovagias érzései támadnak, s megmenteni kíván egy asszonyt, aki épp elég szerencsétlen és nyomorult ahhoz, hogy szánalmat és együttérzést ébresszen a nemeslelkűségre hajlamos, magányos férfiemberben.

Györgyi Anna ugyanis nemigen ruházza fel vonzerővel Tamarát. Ebben a – teljességgel lehetséges – rendezői és/vagy színészi elképzelésben a nő szellemileg visszamaradottnak hat. Erre utal reakcióinak lassúsága, beszédének színtelensége, arcának olykori kifejezéstelensége. Sajnálni persze lehet ezt az asszonyt, sajnálni teljes szívvel, de semmi esetre sem téveszthetjük össze őt a mi normális ismerőseinkkel, pláne normális tenmagunkkal.

De a Centrál változatában végül nagyjából megoldódnak a dolgok. Kiss Csaba elhagyja az epilógust, vagyis a címszereplő haláláról nem szerzünk tudomást. Itt minden úgy marad, ahogy volt, Tamara boldogan él, amíg meg nem hal, mivel észre sem vette, hogy boldogtalan.

Stuber Andrea