Szomszédok

John Arden: Élnek, mint a disznók

Szputnyik Hajózási Társaság

John Arden: Élnek, mint a disznók (Szputnyik Hajózási Társaság)

Fordító: Nádasdy Ádám. Rendező: Göttinger Pál.

Szereplők: Terhes Sándor, Téby Zita, Hay Anna, Jankovics Péter, Tóth Simon Ferenc, Székely Rozi, Koblicska Lőte, Molnár Gusztáv, Szabó Zoltán, Fábián Gábor.

John Arden 1958-ban született Élnek, mint a disznók – korábban: Gyöngyélet – című darabjának könnyen áttekinthető a magyarországi színpadi története. Kétszer rendezte Ascher Tamás, egyszer Csiszár Imre, egyszer Gaál Erzsébet, majd Felhőfi-Kiss László készített belőle saját verziót. A nyolcvanas években, a kilencvenesekben és kétezresek elején is színre került a mű, s mindig látszott oka lenni annak, hogy miért aktuális éppen, illetve miért nem érvényes ez nálunk akkornapság.

1996-ban, amikor Ascher a Katonában vitte színre – több ponton újabb szerepbe helyezve át a korábbi kaposvári rendezése szereplőit: Lukáts Andor Kormosból Tengerész lett, Básti Juli Doreenből Rachel, Csákányi Eszter Sallyből Harákmama –, már azt lehetett mondani, hogy mihelyst beleértünk a darab korszakába (értve ez alatt a kapitalizmust), már el is kerültük a darab alaphelyzetét. Tudniillik momentán nincs szerencsénk olyan, modern jóléti államhoz, amely kertes családi házba költöztetné a – hogy egy korabeli kifejezéssel éljünk – lumpen elemeket.  Ugyanakkor Arden szikár, közönyösnek tetsző művét dicséri, hogy eddig még mindig akadt benne valami – bemutatóról bemutatóra más és más –, ami képes volt erőteljesen megszólalni az interpretációban.  Hol a kulturális különbségek áthidalhatatlansága, hol az általános emberi reménytelenség, hol a kölcsönös értetlenség groteszkje. Most meg a veszély.

 A Szputnyik Élnek, mint a disznók-előadásában nincs ház, nincs kert, nincs kerítés. 10 szék van csak a kék fal előtt, ez szolgál szoros, szigorú keretül a Göttinger Pál vezényelte játékhoz. Sawneyék és Jacksonék ülnek belül, mintegy beszorítva a nekik kijelölt helyre. A sort egyik oldalról az önkormányzati lakásosztály képviselője – a precízen hivatalnokias Szabó Zoltán –, a másik oldalról pedig a rendőr – a sokáig baljósan figyelő, majd megnyugtatóan ízesen beszélő Fábián Gábor – zárja le. A 10 széken 11 szereplő foglal helyet, mivel a régi lakók és az új lakók közé beékelődő Székely Rozi két figurát formál meg felváltva, amolyan összekapcsoló elemként. Egyrészt ő adja Jacksonék lányát, Doreent – ilyenkor kockás sapkát húz a fejére. Amikor leveszi, hogy piszkos sárga pokrócot terítsen magára, akkor ő lesz a Sawneyéknél meghúzódó koszlott, beteg Petúnia. (Biztosan lehetne kiókumlálni kritikusi okosságot magyarázatul erre a szerepkettőzésre, de talán nem kötelező.)

Az előadás formája, ülő volta erősen emlékeztet egy olyan felolvasószínházra, ahol a résztvevők megtanulták a szöveget. A székhez kötöttség súlyosan korlátozza a játszók lehetőségeit, ugyanakkor mutatkoznak bizonyos előnyei is. Nincsenek szöszölések, molyolások, pótcselekvések – a történet pergőn, gyorstüzelésűen zajlik le a szemünk előtt. A rendező Göttinger Pál húzott is, egyszerűsített is: egy-két szereplő eleve kiesett a rostán, meg sem jelenik az előadásban. A célirányosság érzetét növeli, hogy a szereplők frontálisan játszanak: nem egymáshoz beszélnek, hanem felénk fordulva, a mi arcunkba mondják a szöveget. (Viszont az előadás belső szabályrendszerén belül szinte mindenféle kivételre akad példa, s nem könnyű megfejteni, hogy miért. Egyszer például egymásra nézés is van: Hay Anna Rosie-ja és Jankovics Péter Colja keresi meg egymás tekintetét a széksorok mögé nyújtózva.) 

A produkcióban elvétve előforduló fizikai akcióknak értelemszerűen megnő a jelentősége. Eltelik közel félóra, mire valaki feláll a székéről, s igen hangsúlyossá lesz, hogy ez épp a Tengerész, vagyis a Mr. Sawneyt némi tragikus mellékzöngével erőteljessé formáló Terhes Sándor. (Odamegy a mérsékelten nyegle Kormost játszó Tóth Simon Ferenchez, s fenyegetően a fülébe meséli, hogy miért is nevezik őt Kivégzőnek.) Kicsi gesztusok válnak hathatóssá: Col és Petúnia csúszni kezdenek lefelé a széken – nemi egyesülés készül itt. Egy másik, üzletiesebb aktust úgy ábrázolnak, hogy Jackson szomszéd a székre áll, s egy műanyag pohárból vizet loccsant a saját arcába ugyanakkor, amikor Rachel kiköpi egy másik pohár vizét. 

A jól felszerelt szereplők jelmezükben és ülő pózaikban hordják hősük karakterét. Koblicska Lőte barna parókája és elégedetlenre összehúzott szája épp olyan markánsan kifejező, mint Molnár Gusztáv Mr. Jacksonjának kissé szűk zakója, vagy Téby Zita Rachelének terpesze a bő szoknya alatt. Téby Zita egyébként is elemében van a széken: minden várakozó előredőlése, magabiztos könyöklése, fineszes mosolya, közönséges hahotája és élveteg tekintete hibátlan részlete a jellemrajznak. Itt-ott rejtegetnek egy-egy segédeszközt is a játszók: zsebből előkerül kilincs (a kizárás gesztusaként), szájból kizúduló fémgolyók (ezt nem értettem), pillangókés, tálca, apró potyogó valamik, fegyvernek látszó tégla és végül a fejeken szétpukkanó vérpatronok – az előadás végére tájkép csata után marad a széksor előtt.  Röpke egy óra alatt minden elromlik Arden közösségi emberkísérletében, és a cselekmény eljut a nyílt agresszióig, a csoportos elkövetésig.    

Felvetődik a nézőben a kérdés, hogy Göttinger Pál rendező vajon miért ezt a redukált formát választotta a darab megszólaltatásához. A válasz talán az, hogy el akarta kerülni a naturalizmust, a didaktikusságot és a túl direkten letaglózó vagy elborzasztó hatásokat. Olyan az előadás, mint egy ragasztós memo cédula. Az van ráírva: bármi megtörténhet.

Stuber Andrea