Az egész világ micsoda

Shakespeare: Ahogy tetszik

Új Színház

William Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátéka – szerzőnk legbájosabb darabja – alapjában véve két helyszínen, két különböző világban játszódik. Az egyik a fejedelmi udvar, ahol zsarnokság van. Ott zsarnokság van. A másik az ardennes-i erdő, ahol szerelmesek találnak (jobb híján) egymásra, és ahol különben szintén nem mondható teljesnek a szabadság, egyenlőség, testvériség. (Ráadásul vérszomjas oroszlánok is lesben állnak egy-egy lábhoz térdeplő bokor mögött.)

Mármost azt meghatározni, hogy az Új Színház Ahogy tetszik-előadását hová tegyük, nem egyszerű feladat. Kezdésnek avval az ezerszer látott fogással él a rendező Rudolf Péter, hogy a darab szereplői a nézőtér felől érkeznek, s arcuk elé maszkot téve, színészként lépnek fel a színpadra. Ezenközben Hirtling István mint méla Jaques a rivaldához lép kamerával a kezében és a közönséget a színpadra sugározva „előrevetíti” a Színház az egész világ kezdetű, ismert monológját. (A kamerázás talán valamivel kevesebbszer, mondjuk 850-szer látott fogás.)

Ugyanakkor az a világ, amely a színpadon felsejlik, csak annyiban hasonlít színházra, hogy emlékeztet kicsit az Új Színház 2004-es Roberto Zucco-előadására. Abban is ilyen átlátszó műanyag szalagfüggöny lógott díszlet gyanánt, mint amilyeneket Menczel Róbert e Shakespeare-bemutatóhoz tervezett. A színkavalkád nagyon szépen játszik a csíkokon, csak a hangot sajnos kevésbé eresztik át, mint a fényeket. Így aztán akad pár középtáji, illetve hátulsó jelenet, amely alig-alig hallatszik el a nézőkig, nem függetlenül a szereplők beszédtechnikai teljesítményétől. Ebből a szempontból Fodor Annamária Céliája bizonyul a leggyengébb láncszemnek.

Amint megelevenedik előttünk Frigyes herceg udvara, hiábavalóvá válik a színészek ráutaló magatartása: a környezet nem színházat idéz, hanem afféle kereskedelmi televíziós stúdiót. Ezt sugallják a fények, a szignálzene, a kamera. Hőseink a színészetről nyilatkoznak: mind méla Jaques (Hirtling), mind Próbakő (Almási Sándor) Hamlettől szaval – szereti az előadás a Shakespeare-idézeteket. Akárha celebek orra alá nyomnák a híradósok a mikrofont. Orlando és Charles birkózómeccsét Szikszai Rémusz olyanképpen közvetíti, ahogy ringspeaker a profi bokszmeccset, s a drukkerközönség két jeles tagja, Célia és Rosalinda hercegkisasszonyok hozzávetőleg úgy mozognak a színen, mint ahogy a nyereményműsorok dekoratív díszletnői szokták tenni-venni magukat.

Gondolnánk, hogy amikor menekülő hőseink elhagyják a mutatós, divatos, zajos bulvárhont, akkor nyugalmasabb tájakra érnek. Hiszen ahogy a Frigyesként sokat kiabáló Gáspár Sándor (ki Orlandót játszotta egykor) átvált száműzött herceggé, fülét befogva kizárja a lármát, s onnantól kezdve mi is jutunk csendhez. De úgy tűnik, hogy ez a Frigyes környéki vircsaft olyasmi, mint a haza – ha elmész, magaddal viszed. Hiszen például Próbakőnek majd’ minden élcét taps, nevetés és ováció bejátszása kíséri. Célia pedig a csiricsáré erdei álöltözetében beillene egy tehetségkutató tévéműsor zsűrijébe. („Én szegényes, kopott ruhát veszek fel” – mondta, de aztán nyilván meggondolta magát.) Voltaképp nem lehetetlen, hogy az ardennes-i erdő egy vidéki fiókstúdió. Bár olykor a moziallúzió is beúszik az erdei képbe. Van a játéknak egy felső szintje, a szó szoros értelmében felső, a légtér igénybevételével. Méla Jaques libegő jellegű széken száll fölébe a színpadnak, hogy aztán a megfelelő pillanatokban aláereszkedjen. Hirtling széke olyan, mint amilyenekben mi fészkelődünk a nézőtéren, ám amikor az ugyanilyen szürke ülésekből egész sor fejlődik a színen, akkor az égből potyogó pattogatott kukoricától mégis mozira asszociálunk. (A pattogatott kukorica hál’istennek nincs legalizálva a színházi nézőtereken.)

A mozgalmas színesség közepette akad egy megnyugtató szürke folt: Gosztonyi János Ádám szolgája, akinek szórakozott professzor imidzset kölcsönöz a kardigán és a vállán lógó, félig becsatolt aktatáska. Mintha egy nyugdíjas társadalomtudós indulna kirándulni a szakadt külsejű, farmeros, atlétatrikós, melegítőfelsős Orlandóval, akit Huszár Zsolt formál meg. Ebben az Orlandóban sok a férfias hév, a komor indulat, a súlyos trappolás. És fájóan hiányzik belőle a szerelmes lebegés, a suhancos ábrándozás, a játékos könnyedség. Egy közepes nehézségű vetélkedő mérsékelten felspannolt résztvevőjeként csinálja végig Pokorny Lia izgulós Ganymedese mellett azt a sajátos akadályversenyt, amelynek végén óhatatlanul elnyeri Rosalinda kezét. Pokorny Lia alakítása helyenként bájos, de sajnos nélkülözi azt a lányos varázst, nőies bűverőt, amelyet a színésznő oly szépen működtet például a Guppi című Szigarjev-darab főszerepében.

A két szerelmes közti elsöprő vonzalom épp úgy nem válik érzékelhetővé, mint ahogy a darab szereplői közti további viszonyok sem látszanak megteremtődni, ennek kapcsán az ezekre adott reflexiókban is ínség van. Fodor Annamária Céliaként mutat némi szolid mélabút amiatt, hogy ő kimarad a viharos érzelmekből – egyébként is meghatóan úgy fest mindig a színésznő, mintha könnyben úszna két szeme pillája (jé, versben beszélek!). Almási Sándor erős színészi kedvvel hepciáskodik Próbakő képében, Hirtling István pedig igyekszik jelentősen okoskodni Jaques-ként. De a szereplők általában a mondatok egyes szavainak eljátszásával vannak elfoglalva, miközben teljes jelenetek hatnak megoldatlannak. Üdítő kivétel Pálfi Kata munkálkodása, ő szellemesen és kompaktan formál Phoebéből egy mai plázalányt, aki szerelmes slágerek sorait szeretné végre már magára vonatkoztatni.

Az előadás kellékdússága láttán felmerül a gyanú, hogy Rudolf Pétert kicsit talán jobban foglalkoztatta a zsinórpadlás látványos hasznosítása – ülőalkalmatosságok fel-le lifteztetése, szóróanyagok lebocsátása –, mint a szituációk és a kapcsolatok alapos kibontása. Szolgál néhány kedves, humoros ötlettel (mint például a szerelmeseket egymás felé szállító forgószínpad, vagy az erdőbe érkezés hajszárítóval és önvédelmi sprével felszerelkezve, vagy Célia pulcsikötéses párválasztási technikája –, de mindez nemigen kárpótol azért, hogy a darab súlyosan lent ragadt a földön. Ámbár volt legalább egy pillanat, amikor a szereplők gondoltak valamit, utaltak valamire a textus nyomán. Ez még Frigyesnél történt: Célia felfortyanva olyasmi kijelentést tett, hogy apja a maga kedvére tartotta az udvarban száműzött testvére lányát, Rosalindát. Ezt Pokorny Lia Rosalindája és Gáspár Sándor Frigyese is úgy látszott értelmezni, hogy Célia unokahúgtiprási szándékkal vádolta meg az apját. De aztán ebből a drámai riposztból sem lett semmi. Az egész előadás nem jutott túl a szavakon. Épp csak eljátszott sok szerepet néhány férfi és nő.

Stuber Andrea