Egy celeb a szocializmusból

Ortutay Gyula naplóinak 1938-tól 1966-ig terjedő két kötetét tavaly adta ki az Alexandra Kiadó, meglehetős sikerrel, élénk visszhanggal. Most itt a harmadik könyv, amely szintén izgalmas időszakot ölel fel, 1967-től 1977-ig.

A kötet bemutatóján Weiszer Alinda riporter beszélgetett az etnográfus Paládi-Kovács Attilával, a történész Ungváry Krisztiánnal és a szobrász Ortutay Tamással (a naplóíró tudós-politikus fiával). Szó esett a korszakról, hatalomról, pozícióról, ambícióról, csalódottságról, morálról. A harmadik könyv nyilván megerősíti azt a benyomást, amely az első kettő alapján keletkezhetett az olvasóban egy nagy tudású emberről, aki ki is használta és el is fecsérelte tudósi, tanári és tudományszervezői képességeit, miközben egész életében olthatatlanul vonzódott a politikai hatalomhoz. Megvolt ugyan a véleménye a rendszer működéséről és működtetőiről, de mindvégig ott feszített, reprezentált és haszonélvezett a működtetők között.

Ungváry Krisztiánt érthető módon a naplók korrajz jellege ragadta meg elsősorban. „Elképesztő mikrokozmosz ez – mondja -, főleg a kádári világ belpolitikai közege. Mindazoknak, akik akkor nem éltek, elképzelhetetlen az a hierarchia, amelyben a hatalmi súlyt például az jelezte, hogy ki hová kerül a dísztribünön, avagy meghívják-e egy kongresszusra vagy sem.” Ortutaynak a naplóiból kitetsző mellőzöttségérzését viszont értetlenül fogadja a történész. Hiszen az etnográfus maga választotta a társutas értelmiségi karrierjét, s ebben elérte, amit elérni lehetett. „Ennél magasabbra már csak a legfelsőbb szintű báb pozíciójába juthatott volna, ám az Elnöki Tanács elnökének Kádár János inkább egy parasztot szánt, mint egy professzort.”

Paládi-Kovács Attilától megtudhattuk, hogy ő 1968-ban, a Néprajzi Kutatóintézet alakulásával lett Ortutay munkatársa. (Nota bene: az intézmény előzményét, a Néptudományi Intézetet épp Ortutaynak kellett kultuszminiszterként megszüntetnie 1947-ben.) Könnyed, vidám, barátságos embernek írja le egykori főnökét, aki pater familiasként viselte gondját intézeti munkatársainak és szinte mindenkinek, aki hozzá fordult segítségért.

A „keresztapai” vonást Ortutay Tamás is megerősítette; édesapja szinte jótékonysági intézményként működött, ennek fejében viszont szerette uralni a helyzeteket és kapcsolatokat. Neki, amikor az apával szembeni függetlenségi harcot vívta, egy garázsba vezetett az útja, ám vezetéknevétől és annak az emberekre gyakorolt hatásától így sem szabadulhatott. Igyekezett jó halkan mondani bemutatkozáskor.

Paládi-Kovács elmesélte, hogy Ortutay az intézetben munkanadrágot és a könyökén bőrfoltos kardigánt tartott, hogy ne kelljen mindig öltönyt viselnie. Hiszen egyébként folyton utazott, fogadott, képviselt, tárgyalt. A beszélgetés többi résztvevője is kifejtette, hogy a naplóíró népszerű ember volt. Szinte állandóan szerepelt, indulásairól, érkezéseiről rendre tudósított mozihíradó, rádió, írott sajtó. Tudta és élvezte, hogy Pesten, vidéken és külföldön egyaránt szeretettel fogadták. Bizonyára azért is, mert rendkívül gyorsan tudott közvetlen kapcsolatba kerülni bárkivel. Bár Ungváry Krisztián szerint kellett volna gyanakodnia Ortutaynak erre a nagy a szeretetre egy olyan országban, ahol az emberek 97,8 százalékos aránnyal választják meg a képviselőjüket.

A négy évtizednyi titkos, őszinte naplót végigolvasván ki-ki maga dönthet arról, hogy miként ítéli meg Ortutay Gyula vitathatatlan szakmai érdemeit, összetett személyiségét és ellentmondásos életútját.

 Stuber Andrea